Dalra fakad a vászon - A musicalek mozgóképes életéről

|

A zseniális Kaliforniai álom kapcsán utánajártunk, mit kell tudni az egyik legkedveltebb műfajról.

Ha a musicalről szeretnénk beszélni, akkor jó messzire vissza kell nyúlnunk - egészen a kezdetekig, valahová a némafilmkorszak hanyatlásának idejére. Talán ma már nem látszik a több évtizede apadó felhozatalból, de a musical legalább annyira meghatározó műfajnak számított, mint amilyen a másik, kihalás veszélye által fenyegetett zsáner, a western. 

Hirdetés

A technika elképesztő sikereinek hála manapság szinte elképzelhetetlennek hat, hogy volt olyan időszak a mozgókép történetében, amikor a filmek nem hangoztak úgy, ahogy ma hangzanak, sőt: mikor a filmek némák voltak és a szereplők nem hogy nem fakadtak dalra, de még csak beszédhangjukat sem hallhattuk. Lévén azonban, hogy a film fejlődött a legrohamosabban a legrövidebb idő alatt a művészetek közül, a technika és az emberi találékonyság/ambíciók lehetővé tették azt, hogy a határok kicsit kitolódjanak és hogy a nézők valami olyan élményben részesüljenek, amilyenben azelőtt még soha. A musicalek létrejöttének tehát értelemszerűen előfeltétele volt az, hogy a némafilm hangossá váljék és az olyan neves stúdiók, mint például a Warner Bros. felfedezzék az ebben rejlő lehetőségeket. 1920-ra már többen is kísérleteztek a hanggal magával, de a hallható párbeszédek előtt még inkább a zenei aláfestésre igyekeztek gyúrni (az 1926-os Don Juan című mozi volt az első olyan alkotás, melyhez készült egy teljes játékidőt elfoglaló, a filmhez szinkronizált filmzene), majd lassacskán rájöttek arra is, hogy van még ebben potenciál, melyet ki lehetne használni. Első fecskeként - mind a hangosfilmet, mind a zenés filmet illetően - A dzsesszénekest (1927) szokás emlegetni Al Jolson főszereplésével, ami bár jobbára néma, helyenként halljuk beszélni és énekelni is a szereplőket. 

A szolid anyagi és szakmai siker ezek után tette a dolgát, az emberek nyitni kezdtek a változás felé, a filmkészítők pedig bátrabban kezdték használni a technológia egyik legbecsesebb adományát: mikrofont. 1929-re a némafilmet teljesen felváltotta a hangosfilm, a musical pedig ezzel egyidejűleg pedig maga volt a definitív eszképizmus. A közönség valósággal özönlött ezekre a danolászós, vidám, hepienddel megtámogatott filmekre, melyekre szükségük is volt a '29-es gazdasági világválság okozta letargikus állapotot enyhítendő. A mozik előszeretettel vetítették heteken át az újabb és újabb darabokat, ironikus módon egy idő után csömört okozva ezzel a mozibajáró embernek - elérve azt, hogy aztán egyes filmekből konkrétan kivágjanak dalbetéteket.

A műfaj hatalmas népszerűsége ezek után kicsit alábbhagyni látszott. Ezt az állapotot minduntalan igyekeztek megtörni a stúdiók - hol azzal, hogy Broadway szerzőket szerződtetnek mozifilmre (Richard Rodgers és Lorenz Hart Love Me Tonight című filmje 1932-ben), hol azzal, hogy táncbetétekkel fűszerezik meg a zenés jeleneteket (a Forty-Second Street 1933-ban).

Akárhogy is, a musical sikerét igyekezett minden egyes stúdió meglovagolni és magáévá tenni, kreálva maguknak egy-egy műfajt képviselő sztárszínészt, akinek a nevével eladhatják az adott filmet. Az RKO a Ginger Rogers-Fred Astaire párossal hódított, a Paramount Bing Crosby-val és Mae West-tel adta el hasonszőrű filmjeiket, a 20th Century Fox Shirley Temple-lel próbált szerencsét, míg mondjuk Disney-ék bájos kis rajzfilmjeikkel, nagyjátékfilmjeikkel hódították közönségeiket, amelyekben a szereplők - legyenek azok vagy aranyos kisállatok, vagy emberek - több ízben dalra fakadtak a filmjeik során.

Az ötvenes években színre lépő Gene Kelly volt azonban az a személy, akinek köszönhetően vélhetően a mai napig a legtöbb rajongóját tudhatja magáénak ez a műfaj. Nem kis részben köszönhetően az olyan időtálló klasszikusoknak, mint az Ének az esőben (mely Hollywood némafilmről hangosfilmre átállásának átmeneti időszakát "dokumentálja" frappánsan), vagy az Egy amerikai Párizsban. Ezek a filmek a Technicolor áldásos segítségével készültek és lényegében csúcsra pörgették ezt a lenyűgöző, eszképista szórakozásmódot. Ha úgy tetszik: a színek, Gene Kelly és az ő elképesztő táncmutatványainak hathatós segédletével újradefiniálták a műfajt, így ha valaki ma a musicalre, mint műfajra gondol: jó eséllyel a fentebb felsorolt filmek jutnak először eszébe.

Az élet persze nem fenékig tejfel a musicalekben sem. Jól bizonyítják ezt az olyan, kissé földközelibb és realisztikus bánásmódot tanúsító alkotások, mint a Judy Garland nevével fémjelzett Csillag születik (1954), ami a sztársággá válás átkos oldalával foglalkozik, de nyugodtan ide sorolhatjuk akár a Hair-t (1979) is, ami szintén egy tragikusabb kimenetelű történetet mesél el a vietnami háború idejébe ágyazva. Ekkorra egyébként egyre válogatottabb és széleskörűbb lett a felhozatal: a most felsorolt filmek mellé jutott egy Rómeó és Júlia-átdolgozásnak is beillő West Side Story, egy My Fair Lady az elbűvölő Audrey Hepburn-nel, vagy a magának szintén klasszikusi státuszt kiérdemlő Hegedűs a háztetőn, de a Julie Andrews főszereplésével készült A muzsika hangjáról sem illő megfeledkeznünk, a Mary Poppinsról nem is beszélve.

Mostanra a műfaj iránti lelkesedés valamelyest alábbhagyott (vagy legalábbis a nagyvászon helyett inkább a színpadon hódít), de a westernhez hasonlóan nem tűnt el teljesen. A modern musicaleket sokkalta inkább jellemez egyfajta posztmodern hajlam, illetve az, hogy szembe mennek a konvenciókkal. Lars von Trier az énekesnő Björkkel közösen készített Táncos a sötétben című alkotása kiváló példa erre a szabályfelrúgásra, amely a hepiend megtagadásában és a képi megvalósításban (kézikamerás felvételek) nyilvánul meg a leginkább. Tim Burton Sweeney Todd-ja (mely az azonos című musical alapján készült) az 1975-ös keltezésű The Rocky Horror Picture Show-hoz hasonlatosan horrorba oltja a danolászást (szintén rendhagyó párosításnak mondható), de érdekes kísérlet volt az is, amikor a neurotikus new yorki karaktertípusokról előszeretettel regélő Woody Allen tett egy kirándulást a műfajba a Varázsige: I Love You című dolgozatával (mely azért valamelyest hagyományosabbnak nevezhető az imént felsoroltakkal ellentétben).

Az, hogy a zsáner nem halt ki teljesen persze az olyan hatalmas világsikereknek köszönhető, mint amilyen például a Chicago volt 2001-ben (Rob Marshall rendező azóta Fellini 9 és ½-ét is próbálta zenésíteni, de törött bicska lett a vége), vagy Baz Luhrmann kultikussá vált, színpompás, ízlésesen giccses és szívszorító darabja, a Moulin Rouge (melyben Nicole Kidman és Ewan McGregor estek egymással szerelembe). És hogy a jövő mit rejt? Azok után, hogy az e hónapban bemutatásra kerülő Kaliforniai álom nézőket és kritikusokat letaglózó módon olvasztotta egybe a műfaji hagyományokat (dal- és táncbetétekkel egyaránt) a kissé melankolikusabb attitűddel, nem tartjuk kizártnak azt, hogy Hollywood ismét musical-lázban ég majd. Kísérletezésre bőven van még terep, csupán a bevállalós rendezők felfedezésére vár. Hiszen a világ továbbra sincs olyan tökéletesen vidám hely ahhoz, hogy ne tudjuk maradéktalanul élvezni az eszképizmus ezen vállfaját.

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!