Bár a szuperhősfilmek az ágazatban betöltött szerepéről hosszasan lehet vitatkozni, és erősen kérdéses, hogy történelmi léptékkel mérve gazdagítani fogják-e maradandó értékekkel a szórakoztatóipar jelenleg legnépszerűbb ágát, egy dolog tagadhatatlan. Hogy az átlag feletti képességekkel bíró gazfickók és jótevők kalandjai többnyire parádésan muzsikálnak a kasszáknál. Fogadtatásuk pedig nemritkán hisztérikus reakciókat vált ki a rajongók millióból. Ám a múlt próbálkozásait gyakran belepi az ismeretlenség pora - ezért most a negyvenes, ötvenes és hatvanas évek hullámzó nívójú, de annál érdekesebb felhozataláról igyekszünk fellebbenteni a fátylat.
Ugyan a téma specialistái szerint Wilhelm Heinrich Detlev Körner szórakoztatónak vagy csavarosnak nehezen nevezhető Hugo Herculese az első képregény-szuperhős, az izompacsirta nem aratott átütő sikert. Sőt, megkockáztathatjuk, hogy csúfosan megbukott: tizenhét rész (1902-1903) után nyomtalanul tűnt el a semmiben, és kiötlője átnyergelt a festészetre. A szekér csak a harmincas években indult be.
Aligha véletlen, hogy a nagy világválság során született meg a tartós igény az efféle, a legifjabbak figyelmét a sanyarú realitásokról ideig-óráig elvonó, pillekönnyű kikapcsolódásra. Fantom, Mandrake a mágus és a többiek azonban meg sem közelítették Supermant. Jerry Siegel és Joe Shuster ötletét anno a kiadók túlságosan fantasztikusnak gondolták - ebből adódóan szentül hitték, hogy még a gyermekek sem fogják komolyan venni. Ám a gyakorlat rácáfolt az előítéleteikre: a Kripton bolygó a Földet védelmező szülötte pár hónap alatt a popkultúra egyik legjellegzetesebb alakjává avanzsált. Beszédes, hogy Ray Middleton 1940-ben, a New Yorkban megtartott világkiállításon Supermanként igyekezett emelni a rendezvény fényét. Igaz, a kigyúrtnak az esélyesen elfogult édesanyja által sem nevezhető bájgúnár kissé komikusan fest a jelmezében.
Innentől kezdve viszont felgyorsultak az események. A sort az 1940. február 12-én elstartoló, és magát egészen az ötvenes évekig tartó The Adventures of Superman címre keresztelt rádiójáték-sorozat nyitotta meg. Ennek készítői, mintegy előrevetítve a későbbi trendeket, nem érezték kötelességüknek az ihletforrás szolgai lemásolását. Így eleinte például szóba sem került, hogy az amerikai erényeket megtestesítő Kent család örökbe fogadta volna az űrből érkezett jövevényt. Később aztán nemes egyszerűséggel újraírták a múltat - de eközben együttműködtek a képregény-szekcióval, és az ottani, meg nem valósult ötleteket felhasználva kihatottak az alapanyagra. Metropolis védelmezője első ízben az éter hullámain elhangzott történetekben szenvedett az őt legyengítő kriptonit káros hatásaitól. Ezek az epizódok módot nyújtottak a Superman hangját kölcsönző Bud Collyernek arra, hogy szabadságot vegyen ki, vagy más projektekkel foglalkozzon, mert ekkor Kal-El a fájdalomtól hörögve-morogva kommunikált. Ahogy Perry White vagy Jimmy Olsen figurája is a műsornak köszönhetően formálódott.
Emellett az alkotók a társadalmi problémákat sem hanyagolták el. Mikor a Klu Klux Klánnal küzdő, és oda párját ritkító ravaszsággal beépülő aktivista, Stetson Kennedy megkereste a producereket, hogy a segítségüket kérje a harcához, azok belementek az alkuba. Az "A lángoló kereszt klánja" címet viselő történet súlyos-drámai csapást jelentett a szervezetnek, hiszen fiatalok millió hallották, hogy idoljuk megveti a fehér csuklyás mániákusokat. Titokban tartott rítusaik és belsős használatú kifejezéseik is kiszivárogtak - ez hatalmas csapást jelentett a megfoghatatlansággal vegyes misztikumra ügyelő tagoknak. Vagyis az a vélekedés, hogy a modern adaptációk új divathóbortként érintenek kényes-kellemetlen témákat, hazugság - vagy a legjobb esetben is a tájékozatlanság-szülte ostobaság.
Persze nem ez bizonyult a fő irányvonalnak. Az egyszerűen Supermannek keresztelt, 1941-ben elstartolt tizenhét részes szériában nyoma sincs társadalomkritikának. Hovatovább, az eleinte a Fleischer Studios berkein belül elkészített, majd jogutódja, a Famous Studios által folytatott pillesúlyú, tízperces szösszenetek csupán szórakoztatni akartak. Ám a történelem közbeszólt, és az Acélember a korszellemnek engedelmeskedve a háborús propagandát szolgálta. Superman groteszk szörnyetegekként ábrázolt japánokat győzött le, és gondosan ügyelt arra, hogy Adolf Hitler vérnyomása jóval az egészséges határérték felé szökjön.
Ilyen előzmények tükrében az élőszereplős változatok jövőjére sem vetült árnyék. A sort a Superman nyitotta meg: a Kirk Alynnel tető alá hozott, összesen 244 perc hosszúságú, epizodikus matiné egyfajta eredettörténet, amiben a becsület bajnoka a gonosz Pókasszony ördögi terveit hiúsítja meg. Ráadásul egy fatális baklövés következtében fény derül a személyazonosságára - de szerencsére az azt megtudó Dr. Leeds nem él vissza a sokáig féltve őrzött titokkal. 1950-ben Alyn másodjára is felöltötte a jellegzetes jelmezt - az Atom Man vs. Supermanben a karakter nemezise, az erkölcstelensége dacára zseniális feltaláló, Lex Luthor keseríti meg a hős napjait. Különleges készülékével az "Üres Végzetnek" nevezett, borzalmas anti-dimenzióba sugározza, ám természetesen a happy end itt sem maradhatott el. A színész ellenben a legkevésbé sem örült a hirtelen jött rivaldafénynek: mivel fizimiskája a repülő bajnokkal forrt össze, nem keresték meg új projektekkel, vagy legfeljebb pár pillanatra tűnhetett fel a mozik vásznain. Bár hivatalosan 1983-ig nem vonult vissza, pályája helyrehozhatatlanul megfeneklett.
Utódja, George Reeves pedig nála is rosszabbul járt. A szép sikereket elkönyvelő férfi vonakodva fogadta el az ajánlatot, hogy 1951-től vegye át a stafétát, és egy tévésorozattal emelje új szintre karrierjét. Viszont elsősorban az riasztotta vissza, hogy megannyi kollégájához hasonlóan egyszerűen nem bízott abban, hogy a televízió széles körben hódítani fog, és a mozihoz képest feszesebb-garasoskodóbb munkatempó is taszította. Végül kíváncsiságból belement: elsőnek a nevét befuttatni hivatott Superman és a vakondemberben csillogtatta meg tehetségét. Ez az adott történelmi helyzetet figyelembe véve pikáns kuriózum, mert kisül, hogy a bányászati tevékenység miatt a felszínre csatangoló szörnyetegek ártalmatlan-kíváncsi lények - de ha provokálják őket, odacsapnak. Míg az amerikaiak habzó szájú, kizárólag a külső után ítélő fenevadak, akik már-már kéjes örömmel lincselnék meg a furcsa jövevényeket. Ezzel együtt békés kooperációról szó sem lehet: a konfliktus feloldását a bánya beomlasztása, azaz a tartós szegregáció jelenti.
Hogy a fiatalok mennyire fogták fel a mögöttes üzeneteket, azt legfeljebb sejthetjük. Ám Reeves hetek alatt az USA legtündöklőbb sztárjává lett, és a hat évadot megélt Superman kalandjai tovább növelte népszerűségét. Igaz, ezért hasonló árat fizetett, mint Alyn: miközben hízelgett neki, hogy milliónyi ifjoncot inspirál arra, hogy tisztességesen viselkedjen, bántotta, hogy beskatulyázták. Pláne, mivel anyagilag sem találta meg a számítását, azonban nem is álmodhatott arról, hogy bőven a negyvenet taposva más vizekre evezzen. 1959. június 16-án gyaníthatóan öngyilkos lett, de egyesek a konkrét bizonyítékok teljes hiányára fittyet hányva a mai napig esküdnek rá, hogy Eddie Mannix, Hollywood hírhedt fixere tetette el láb alól. Mert az felrúgta a megállapodásukat, és többé nem vállalta, hogy a felesége szeretője legyen - vagy éppen maga a sértődött asszony fogadott bérgyilkost.
Búcsúzóul az 1960-as Return of Mr. Superman mellett sem mehetünk el szó nélkül, hiszen ez a jól ismert történet bollywoodi feldolgozása:
Ezzel zárjuk is az első felvonást, legközelebb Batman kerül terítékre.