A világ számára Bruce Leeként ismert Léj Can-fán ugyan San Franciscóban született, fiatal kora jelentős részét Hongkongban töltötte, szüleinek köszönhetően pedig nagyon hamar belecsöppent a filmvilágba. Olyannyira, hogy Lee-t először az 1941-es Golden Gate Girlben láthatta a közönség, méghozzá csecsemőként - ennek fényében nem is annyira meglepő, hogy gyerekszínészként 20 filmnél is többen vállalt kisebb-nagyobb szerepet a hongkongi filmipar virágzása alatt. A kis Bruce már ekkor is a "kis sárkány" néven szerepelt a kantoni nyelvű alkotásokban, és többnyire pont olyan figurákat öltött magára, mint amilyen ő maga is volt: egy jólelkű, de lázadószellemű kissrác, aki rendszeresen verekedések közepette találta magát. Talán ez is egy előszele volt annak, amikor a fiú 13 évesen eldöntötte, hogy harcművész szeretne lenni, ami egészen odáig vezetett, hogy a kis sárkány a kung fu nagymesterének, Jíp Man tanítványa lett. A többi pedig már történelem.
Lee nagyon fiatalon, már 18 éves korában Seattle-be költözött, ahol filozófiát kezdett el tanulni a Washingtoni Egyetemen, a gondolkodás tana iránt érzett vágya, a létfilozófia kérdéseivel kapcsolatos gondolatai pedig pályafutásának későbbi szakaszaiban is fontos szerepet kaptak. Az eleinte egy családi étteremben tevékenykedő Lee később már saját tanítványait vezethette be a harcművészetek világába, ám a filmes szempontból meghatározó felfedezés egészen a 60-as évek közepéig váratott magára, amikor is elnyerte Kato szerepét a The Green Hornet, azaz Zöld Darázs című sorozatban. Az akció-krimiszériában - ami egyébként 2011-ben megkapta a maga pocsék filmes feldolgozását is - a színész már megcsillogtathatta a nagyközönség számára is a kung fu tudásának egy részét. Fontos azonban megjegyezni, hogy Lee ilyenkor már javában hozzákezdett saját harcművészeti stílusának kifejlesztéséhez, mely végül létfilozófiai tanokká is kinőtte magát. A jeet kune do egyszerre keveréke más stílusoknak, míg elsősorban arra törekszik, hogy a tradicionális harcművészeti elemeket levetkőzve sallangmentes, közvetlen és egyenes irányú mozdulatokkal segítse annak használóját. A "stílus nélküli stílusnak" is gyakran titulált harcmodor egyúttal azt a fajta kötetlen és szabad felfogást is magában hordozza, amit Lee filozófiájában is szüntelenül vallott - "Légy formátlan, légy alaktalan, mint a víz. Légy a víz, barátom."
Lee nem akarta, hogy saját harcmodora más stílusokhoz hasonlóan korlátozza önmagát, és ezzel a felfogással párhuzamos az a tény is, hogy versenyszerűen szinte sosem húzott kesztyűt, vagy lépett a ringbe. A harcművészetek ilyesfajta szabályok közé szorítása ellentétes volt azzal, amire ő rálelt a jeet kune do szabadságában, ahol nem az ütések blokkolása, hanem azok kikerülése volt a lényeg. Ezért is hatalmas szerencsénk, hogy ha különböző sportesemények formájában nem is, de a filmvásznon többször is megmutatta, mire képes. Nem színészként vagy harcművészként elsősorban, hanem a kettő utánozhatatlan elegyeként: Bruce Lee-ként. Ez a karrier azonban nem indult egykönnyen, hiszen állandó falakba ütközött, kimondottan ázsiai származása miatt, ezért hazautazott Hongkongba, ahol három filmet is készített - amellett, hogy mindegyikük kasszát robbantott, olyan formában és minőségben tudta eljuttatni a nézőkhöz a harcművészetekben rejlő romantikát, amit addig nemigen láthattunk a filmtörténetben. Mindez pedig hatványozottan érvényes arra az időszakra, amikor erre végül Hollywood is felfigyelt, és egy amerikai-hongkongi együttműködésnek hála elkészült Bruce Lee első világraszóló produkciója, A sárkány közbelép. Tragikus módon a film bemutatóját Lee már nem élhette meg.
Nem félem az embert, aki tízezer rúgást gyakorolt egyszer, de félem azt az embert, aki egy rúgást gyakorolt tízezerszer.
Nem vagyok minden esetben híve a nyers életrajzi vázlatolásnak, de Lee személyét azért is fontos kontextusba helyezni, mert úttörője volt egy olyan filmes zsánernek, talán már jelenségnek, amit valójában azóta sem sikerült reprodukálni - tény, nem is nagyon próbálkozott vele senki. Nem egy klasszikus értelemben vett színészóriásról beszélünk, közel sem. Egy másfajta óriás volt ő, aki nem csak egy szűk réteg, hanem a popkultúra számára is jelenet valamit, ami akár olyan "apróbb" gesztusokban is megnyilvánult, minthogy a TIME magazin a 20. század 100 legfontosabb személyeinek egyikeként tartotta számon. Persze, lefordíthatjuk ezt egyszerűen úgy, hogy ázsiai színészként elsők között tudott világhírnévre szert tenni a modern Hollywood által diktált közegben, mindamellett, hogy harcművészete és életfelfogása is utat talált egy igen nagy közönséghez. Én mégis egy jóval szentimentálisabb oldalról fognám meg azt a fajta kultuszt, ami Bruce Lee nevével összeforrt. Tisztán megvan előttem a kép, ahogyan édesapámmal a 90-es évek gyermekeként először léptem be egy videótékába, és kerestem a Bruce Lee-kazettákat - másra rá sem néztem. Hisz a Nagyfőnököt és a Tomboló öklöt már betéve tudtam, na nem a párbeszédeket, mert hazudnék, ha azt mondanám, hogy kiskölökként többet láttam vagy kerestem volna egyáltalán ezekben a filmekben, mint magát Bruce Lee-t.
Az 1972-es A sárkány útja (amit egyébként maga Lee írt és rendezett) túlzás nélkül legendás Bruce Lee kontra Chuck Norris szekvenciáját valószínűleg annak sem kell bemutatni, aki egyébként egy percet nem látott más Lee fémjelezte anyagokból. Az a jelenetsor a kvintesszenciája mindannak, amit a Sárkány képvisel. A hidegvérű profizmus és fegyelem, ami átjárja Lee minden mozdulatát. A védjegyévé vált sikolyok és ropogtatások, amiket ha ma bárki más próbálna utána csinálni, csak egy olcsó utánzatnak tűnne. De felsejlik az a kötetlen játékosság is az amúgy bivalyerős ütések és rúgások közben, ami miatt nem csak lenyűgöző, de piszkosul szórakoztató nézni ezt az embert - ahogy a szóban forgó jelenet is utal rá, mint macska a gombolyaggal, úgy játszadozik. A gyakorlatilag kétkezi kivégzésnek minősülő küzdelem után pedig egy alázatos, az ellenfelét az utolsó pillanatig tiszteletben tartó Lee jelenik meg. Okkal nem a színész által játszott figurák nevével hivatkozok rá, mert nálam gyerekként épp azt a hatást érte el Lee, amit sokakban egy jól megcsinált sci-fi, vagy varázslatos fantasy vált ki először: a valóság és fikció határai összemosódtak. Nem egy színészt láttam a képernyőn, hanem egy igazi harcost. Nem parádésan megkoreografált párbajokat, hanem élet-halál küzdelmeket láttam. Ahogy nem előre megírt jeleneteket néztem a kazettáknak hála, hanem az érinthetetlen Sárkány legendáit mesélték el nekem. Őszinte leszek: van, hogy még ma is ezt hiszem.
Bruce Lee halálának okát máig nem tudták teljes bizonyossággal meghatározni, ami persze számos összeesküvés-elméletnek adott táptalajt, de egy percig sem szeretném ilyen irányba elvinni a cikket. Hivatalosan a máig nagy becsben tartott és elismert A sárkány közbelép volt az utolsó színre lépése az ikonnak, ám archív jeleneteknek hála, évekkel a halála után a Halálos játszmában is láthattuk még Lee-t. A sárkány közbeléphez hasonlóan Billy Lo történetét is Robert Clouse rendezte, ami ugyan kritikailag nem részesült túl fényes fogadtatásban, de John Barry zseniális zenéjének és Bruce Lee megfoghatatlan karizmájának hála még így is tekinthető egy rövid, de annál fontosabb életmű posztumusz záródarabjának.
Nyugodj békében, Sárkány!