Kereken nyolc év telt el azóta, hogy Till Attila váratlanul és kellemes meglepetést övezve robbant be a magyar filmszakmába. Pánik című filmjével nem csak a szakma szőrös szívét, de a közönség kegyeit is megnyerte magának. Eztán három évre rá tért vissza a kamera másik oldalára egy Csicska című kisjátékfilmmel és öt évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy újra egy nagyjátékfilmmel örvendeztessen meg minket.
Három film elég csekély szám ahhoz, hogy egy rendező kiforrott történetmesélővé és markáns jelenséggé váljék - ez a mutatvány csak a legnagyobbaknak sikerül. Mégis, látva ezt a három alkotást nem tűnik kétségesnek az, hogy Till Attila már most a honi filmszakma egyik legizgalmasabb alkotója. Nem kis mértékben köszönhető annak, hogy társadalomérzékeny témáit ritkán látott humánussággal és váratlan humorérzékkel prezentálja. Elsősorban a rendező két nagyjátékfilmjéről (Pánik; Tiszta szívvel) szeretnék beszélni, melyekben a leginkább képes fitogtatni történetmesélői készségét és társadalmunk problémás aspektusai iránt való érzékenységét. Az egyik kapocs, mely tematikai tekintetben egyenértékűvé nemesíti a két dolgozatot az a társadalom margójára szorított egyén kálváriája. Nézzük meg közelebbről a 2008-as Pánikot, melyben először feszegeti ezt a témát a rendező.
A több, párhuzamosan mozgó karaktert és történetet felvonultató film több ízben is érinti ezt a kirívást és a pánikbetegségnek több változatát is bemutatja, de van egy szál, mely talán a legszemléletesebb példának bizonyul. Az általam kiemelt történet a két rendőré, Dické és Dinoé, akiket Thuróczy Szabolcs és Kovács Lehel keltenek életre. Történetük azért is emelkedik ki valamelyest a többi közül, mert ez az egyik leginkább olyan szál, mely jobban rámutat társadalmunk rákfenéjére (nem csak hazánkéra, akár univerzálisnak is vehetjük), a mássággal szembeni elfogadatlanságra és a nemi szerepekkel való görcsös azonosulásra. Dick és Dino első ránézésre definitív macsó-karakterek: bőrdzseki és pisztoly, rendőrjelvény és kemény, határozott megjelenés. Dick és Dino ránézésre akár egy nyolcvanas évekbeli buddy movie főszereplői is lehetnének és Till Attila prezentálásában valószínűleg egy olyan film születne velük főszerepben, amelyről lehetne mit beszélni. Dick és Dino ugyanis nem csupán jóbarátok, de szeretők is, akik szerencsétlenségükre egy olyan társadalmi közegbe születtek, ahol a férfias kiállás elsőrangú előírásnak tetszik. A rendőri léttel járó maszkulinitással ugyanis nehezen fér meg az, hogy két "buzeráns" egymást dugja: rendőrnek lenni egyenlő azzal, hogy az ember férfi, férfinak lenni egyenlő azzal, hogy az ember kemény, macsó és nőkkel kefél.
A Till Attila által szemléltetett környezet legalábbis ezt hivatott prezentálni és amely környezetábrázolás legyen bármily stilizált (egészséges mértékben), szépen rámutat erre a beállítottságra, mely az emberek többségét jellemzi. Dick a társadalomnak ezt az ítélkező-részét képviseli és már a neve is árulkodónak tetszik, ugyanakkor ezt a végletekig eltúlzott alfahím-szereptípust hivatott ábrázolni. A férfi már megjelenésében is egy férfierőtől duzzadó agresszort sejtet, aki minderre rá is játszik, minden porcikájával tiltakozva saját beállítottsága ellen. Szexuális irányultságával és annak kvázi megváltoztathatatlanságával bár tisztában van, egy másodpercig sem habozna akkor, ha lehetősége nyílna arra, hogy változtasson ezen - ha lenne pirula homoszexualitás ellen, azonnal bevenné és szedné napi rendszerességgel, ha kellene. Társa ennek pont az ellenkezője, Dickkel ellenben neki elege van a hazudozásból és kettejük közti konfliktusnak éppen ez lesz az okozója. Dino egy személyes meghallgatás keretein belül ki szeretne tálalni parancsnokának, Dick azonban ezt nem hagyhatja: hová lesz a maszkulin önbecsülése akkor, ha ez megtörténik, és ország-világ előtt kitudódik a hovatartozása? Dick a látszat fenntartásának híve, Dino a szabad gondolkodás és az egyén alanyi jogon járó szabadságában reménykedik.
Till Attila rendezése, és ahogy gördíti a két karakter történetét előre ugyanúgy egy romantikus, képtelen képzelgésnek láttatja mindezt, hiszen egy árva jel nem mutat arra, hogy mindez jól sülhet el. Hiába a Dino által felhozott külföldi példa (Amerikában is elfogadottá vált), a végén rá kell jönnie, hogy azzal, hogy kijön a szekrényből nem csak elveszíti szerelmét, de potenciálisan saját karrierjét is vakvágányra futtathatja. Ha Dick sorsa abban van, hogy bármily képtelenségnek is tűnik számára, de el kell fogadja saját másságát (mint elfogadhatatlan tényezőt), akkor Dino személyes útja abban rejlik, hogy szembesüljék és együtt éljen azzal, hogy zsákutcába került: kénytelen lesz elfogadni, hogy Amerikával együtt a szabadság és elfogadás eszméi is messze járnak. Nincs remény, marad a tettetés, de legalább - ha titokban is, de - ott vannak egymásnak Dickkel. Ki nem mondott megegyezésük bizonyításául pedig együtt sikálják le a mosdó falán éktelenkedő kompromittáló feliratot: Dick = Zsuzsi. Nem marad más csak az, hogy elfogadják az elfogadhatatlant. A rendező nyolc évvel későbbi, frissen bemutatott Tiszta szívvel című filmjében is egy a Dickéhez hasonló karaktert mutat be Till Attila.
A megformáló ugyanúgy Thuróczy Szabolcs (a rendező múzsája), karaktere pedig ismét saját, megdönthetetlennek tetsző sorsa ellen lázad. Az általa életre keltett Rupaszov a történet szerint három éve került kerekesszékbe, de - értelemszerűen - ezt még képtelen volt mind feldolgozni, mind elfogadni. Dick-hez hasonlóan ő is napi szinten küzd saját magával és a belső démonokkal, de míg Dick ilyen irányú lázadása és harca inkább nevezhető don quiote-i küzdelemnek, addig Rupaszov számára - még ha mégoly csekély is - van esély arra, hogy életében bekövetkezzék egy sorsfordító fejezet. Napjai mégis kínzó beletörődéssel és önsorsrontó cselekedetek váltakozásával telnek: ha nem éppen bérgyilkosként tevékenykedik, akkor leveti magát a lépcsőről, vagy jobb pillanataiban literszámra vedeli a szeszt - utóbbit, ha épp szerencséje van, újdonsült, szintén kerekesszékbe kényszerült barátaival teheti. Rupaszov képtelen elfogadni azt, hogy lebénult és ezáltal képtelen közösséget vállalni azokkal, akik hozzá hasonló sorban részesültek, attitűdje irányukba kezdetben kevésbé nevezhető empatikusnak, inkább pikkel rájuk és beléjük köt. Edzi magát és sorstársai fölé helyezi magát. Az ő, saját sorsának elfogadásához vezető útja váratlan helyről: barátok segítségével történik. Zoliékkal való megismerkedése megmozgat benne valamit, aminek következtében, ha nem is változik meg saját életéhez való hozzáállása, kicsit kibillenti őt abból a "csakis-és-kizárólag-magammal-törődök"-világból. Bosszúságán felülkerekedik lassan nem várt empátiája. Hiába minden makacsság és morózus stíl, mindezen átüt partnere iránti törődés és a szimpatikus emberi vonások egyre meg- és megjelennek, amely végül, ha nem is vezet oda, hogy saját magát teljes mértékben elfogadja, nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy barátja, Zoli túljusson életének legnehezebb szakaszán és elfogadja az őt elhagyott édesapa pénzét az életmentő műtétre.
Thuróczy karaktere tehát egyszerre van jelen elrettentő és követendő példaként - arra irányuló makacssága, hogy egyszer (történjék bármi) kikerül a székből, becsülendő, azonban személyiségéből és önsajnálatából fakadó bunkósága és a látszólagos emberségesség hiánya miatt elrettenti Zolit és további okot ad neki a küzdésre. Kicsit más fénytörésbe kerül az egész persze annak ténye miatt, hogy Zoli mindvégig egy képzelt apafiguraként látja Rupaszovot, így legfőképpen Zoli saját életének elfogadása itt a tét. Ebből a szempontból mindez főként arra irányul, hogy ne csupán elfogadja, hogy édesapja gyermekkorában elhagyta őt, de végül meg is bocsásson neki. Ez pedig nehezebb mutatvány mint az, hogy kikeljen az ágyból fájó háttal.