A blockbuster szezon beindulásával a filmzenék közti válogatás lehetősége is megnövekedett. Van itt nitro szagú család, és benzingőzben fürdő őrültek, ifjú kalandorok, ismét feltámadt őshüllők és érzelmek minden mennyiségben. A dolog érdekessége (amellett, hogy minden második album során szóba kerül John Williams neve), hogy a mostani összeállításon javarészt két komponista osztozik és abból csak az egyiknek van oka kihúznia magát. https://www.youtube.com/watch?v=B5mp0FwEfOk Furious 7 - Brian Tyler Brian Tyler már gyakorlatilag a Tokiói hajsza óta látja el a széria zeneszerzésének a feladatait. A hatodik rész esetében nélkülöznie kellett Domot és a családját, mivel a Vasember 3 és a Szemfényvesztők munkálatai kötötték le, így a helyét Lucas Vidal (Az igazság nyomában) vette át, aki a legfiatalabb zeneszerző volt, aki valaha is 100 millió feletti költségvetésű filmhez zenét szerezhetett. Úgy néz ki, hogy a készítők nem kértek még egyszer Vidalból, és a producerek a rendező, Justin Lin távozása ellenére is ragaszkodtak Tylerhez. Aki érdemben már látványosan nem tudott megújulni. Az Ötödik sebesség zenéje a széria legjobbja lett, és bigbandes megoldásaival elsősorban annak a tónusát idézi, de míg a filmek részről részre újabb műfaji sajátosságokat villantanak fel, ez a zenékben nem, vagy csak részben mutatkoznak meg. A nyitó "Furious 7"-ben a jól ismert téma újrahangszerelt, már-már túlvezérelt verziójával ránt vissza minket a szerző a "családba". Az album jó része valójában tipikus panelzene, amit csak Tyler rutinja vagy fel-fel villanó kreativitása ment meg a bántó középszertől. Utóbbinak ékes példája a kórussal tarkított "Battle of the Titans", ami zeneileg is szépen rájátszik a Vin Diesel és Jason Statham közti végső összecsapásból áradó tesztoszteronszagra. Ennek ellenére fájdalmasan jellegtelen az album, aminek csupán néhány megoldása emlékezetes, és zeneileg úgyis Wiz Khalifáék száma marad meg elsősorban az emberen.
Értékelés: 60%
https://www.youtube.com/watch?v=GAdnY2gZ6NU Avengers: Age of Ultron - Brian Tyler, Danny Elfman Ha viszont már jellegtelenséget emlegettem, akkor ez az Ultron kora zenéjére hatványozottan igaz, annak ellenére, hogy csak egy leheletnyivel tartom szórakoztatóbbnak ezt, mint a Halálos iramban 7-hez készült aláfestést. Érezhetően a két film bemutatásának közeli időpontja kihatással volt a két score-ra. Utóbbi esetében Paul Walker tragikus halálával a premiert arrébb kellett tolni, így viszont Tylernek nem volt elég ideje a Bosszúállók zenéjével foglalkozni, és vélhetően ezért érkezett a fedélzetre a képregényzene veterán Danny Elfman. Mégis. Nemcsak a második fázis, hanem a Marvel filmes univerzuának az egyik leggyengébb aláfestése született meg, ami nem csak abból a szempontból csalódás, hogy a széria eme újabb csúcspontját szolgálja ki, hanem a két szerzőre nézve is. Tyler - akit már jóval a film elkészülte előtt bevontak a munkálatokba - már jó előre fogadkozott, hogy egy John Williams ihletésű, nagyívű score-ban gondolkodik, ez a kijelentés azonban egyértelműen túlzás, nemcsak a Mesterhez, hanem a szerzőhöz önmagához mérten is. Tyler immáron harmadik szerződtetése a Marvel univerzumán belül így is sok kérdést vet fel. Tehetségéhez nem fér kétség az olyan zenékkel, mint a Dűne gyermekei vagy a Lazarus-terv, azonban szélesebb körben ismert munkáinál rendre érvényesül a Remote Control hatás, ami egy-egy jól sikerült főtéma ellenére is tisztes középszernek beillő panelzene. És míg az első fázisból a legkülönfélébb, elismert zeneszerzők (John Debney, Patrick Doyle, Alan Silvestri) vették ki a részüket, addig a Bosszúállók gigászi sikere óta a Marvel mindenható ura, Kevin Feige pont a középszerűségben megrekedő Tylert preferálja. Most azonban a fent említett okok miatt kellett valaki segítségnek, erre pedig a veterán Elfman tűnt a megfelelő választásnak, akinek már a "bejelentése" is arról árulkodik, hogy valami nem volt rendjén a zene körül (konkrétan a rajongók az utolsó poszteren szúrták ki a nevét). Tim Burton kedvence utoljára a Hellboy 2 esetében kóstolt bele a műfajba, az pedig már 7 éve volt. Ultron és az előzetesekben hallható groteszk Pinokkió-nóta értelemszerűen magával vonta volna Elfman gótikus stílusát, azonban - vagy produceri döntésre, vagy pedig közös megegyezésre - szerzeményeivel Tylerhez idomult. Amivel még így is jobb munkát végzett, mint társa. A Silvestri főtémájának magvát felhasználó új vezérdallam ("Heroes") is Elfmanhez köthető, ami leginkább a film fináléjában érvényesül olyan számokban, mint az "Avengers Unite" vagy a "Nothing Last Forever". Tyler inkább Ultron - a Pinokkió-dallam fényében bántóan - egyszerű motívumáért felelt, ami a röpke "Avengers: Age of Ultron Title" lassan fokozódó zenekari csörtéjében, vagy a "Seoul Serching" és a "Fighting Back" akció központúságában mutatja meg fenyegető mivoltát. Ennek ellenére nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy - az egyébként a track-eket botrányosan zavaros sorrendben felvonultató - albumon mely számot követte el egyik, vagy másik zeneszerző. A "Sacrifice" nagyívűségében például mindkét komponista keze nyoma érződik, a "Hulkbuster"-ben pedig pár pillanatra felcsendül Tyler Vasember 3 motívuma, de a zene mégis akkor kap igazán erőre, amikor Silvestri dallamai csendülnek fel az első részből, például az azóta klasszikusnak minősülő "Helicarrier" témája az "Outlook"-ban. A tényleges üdvösséghez ez viszont édeskevés.Értékelés: 65%
https://www.youtube.com/watch?v=Ifk7F2OPiEU Mad Max: Fury Road - Tom Holkenborg aka Junkie XL George Miller már most etalonnak kikiáltott akciófilmjének kritikáiban rendre kiemelték Junkie XL, avagy civil nevén Tom Holkenborg scorejának intenzitását. Az egykori DJ Hans Zimmer közeli munkatársa az utóbbi időben, amik közül A Sötét Lovag - Felemelkedés és különösen Az Acélember zenéjében való aktív részvétele az ami kiemelendő, de a 300: A birodalom hajnala inkább ritmikában, semmint dallamokban erős score-ja világított rá arra, hogy Kal-El sötét eredettörténetében mekkora szerepe is volt neki. A Mad Max: Harag útja leginkább utóbbival rokonítható, amiben a dobok és egyéb ütős hangszerek kerülnek előtérbe, de ez egy önmagából kifordult posztapokaliptikus világnak - meg kell hagyni - nagyon is jól áll. Mindazon által kíváncsi lettem volna, hogy a korábban emlegetetett Marco Beltrami, vagy a sokáig biztosnak tűnő, Millerrel a két Táncoló talpak mozin együtt dolgozó John Powell milyen zenei kavalkádot tudott volna kihozni. Mindenesetre a majd két órás album (amiből van egy rövidebb is) enyhén visszatetszőnek, sőt, hovatovább nagyképűnek hat egy gyakorlatilag a pályája elején tartó zeneszerzőtől, miközben nem egy nevesebb komponista által elkövetett film zenéjének a bővített verziójára akár éveket is várni kell. Mindenesetre a játékidő - a film megtekintése után - kevésbé hat túlnyújtottnak, vagy masszívnak. A kezdő "Survive" - "Escape" kettősben a szerző fel is vonultatja az album fontosabb motívumait, és a rideg hangzással tudatosítja is a Max világában uralkodó farkastörvényeket. Ez a játékidő első felében olyan monstrumokban csúcsosodik ki, mint a homokvihar alatt hallható "Storm is Coming" vagy a kellemesen masszív dobütemekkel tarkított "Water". Az album igazi gyöngyszeme, ami máris instant klasszikusnak minősül (hozzáteszem: okkal), a "Brothers in Arms", amelynek technós ütemeibe belevegyülnek a vonósok reménykeltő taktusai, ezzel zeneileg is megjelenítve a film egyik fontos témáját. A női főszereplő, Furiosa is kapott egy az album többi részétől elütő lágy, bánatos témát, ami teljes pompájában a "Many Mothers"-ben érvényesül, de a finálé akcióorkánját aláfestő "Claw Trucks" - "Chapter Doof" kettősnél érezhetően a szerző maga is elszabadult és a dobok, valamint a basszusgitár elementáris erővel szakítja át a hangfalakat. Nagy kár volt beékelni közéjük a 8 perces "Immortan" című tételt, ami megtöri ezzel azt a lendületet, amit először a "My Name Is Max" túlcsorduló érzelmei, majd a "Let Them Up" magasztos reménytelisége zár le. És noha a szerzőnek közel másfél éve (!!!) volt arra, hogy művét formálja, ez maximum a zene intenzitásán érződik, megoldásaiban, dallamosságában semmi maradandó nincs. Ennek ellenére 2015 egyik legszórakoztatóbb, legintenzívebb filmzenéje született meg, amely a képektől elkülönítve kevésbé, de azokkal rendkívül hatásosan működik együtt, ami a műfaj legfontosabb tényezője.Értékelés: 75%
https://www.youtube.com/watch?v=7ac7NEVh5HI Tomorrowland - Michael Giacchino Michael Giacchino, round#2: vannak már jól összeszokott rendező-zeneszerző párosok a filmtörténelemben, mint például a Spielberg-Williams, vagy a Burton-Elfman duó (hogy csak a leghíresebbeket említsem), és ebbe tökéletesen illeszkedik Brad Bird kettőse Michael Giacchinoval. A szerző ugyanis - saját tehetségén kívül persze - rengeteget köszönhet a rendezőnek, hogy annak idején A hihetetlen családhoz őt választotta, ami meghozta az addig videójátékokon és sorozatokon tevékenykedő komponistának a nagy áttörést. Azóta pedig Giacchino Hollywood egyik legelismertebb klasszicista komponistájává nőtte ki magát Alexandre Desplat mellett (érdekes, hogy mindkettőjükre 2004-ben figyelt fel igazán a szakma), akinek zenéi felüdülést hoznak az egyre inkább panelekből összetákolt, effektekkel és torzításokkal tarkított zenékbe (lásd feljebb Tyler esetét). Sokáig nehezteltem is Giacchinora - leginkább a két Mission: Impossible zenéje kapcsán - hogy képtelen igazán modern zenéket komponálni, mostanra viszont rájöttem, hogy ez az ő esetében a legkevésbé sem baj, ugyanis a hangszereléssel és a megfelelő dallamossággal rendkívül jól működnek művei, nem csak a képekkel együtt. Mindazonáltal újabb közös munkája a rendezővel nem éppen sorolható a legsikerültebb darabjai közé, legalábbis a már emlegetett Irdatlanék, vagy a gourmant patkány maradandóságához nem fogható, és inkább valahol a Fantom protokoll színvonalánál horgonyozik le. Ez nem jelenti azt, hogy egy rossz, vagy közepes zenéről lenne szó, csupán a korábbiakhoz képest visszalépés. Aki viszont fogékony volt a film nosztalgikus kaland mivoltára, annak befog jönni ez a John Williams fénykorát idéző, színtisztán szimfonikus kalandzene is. A főtéma ("A Story About The Future") kellően fülbemászó, amit a szerző nem is fél használni. Főleg a hosszabb tételekben hozza vissza játékos formában a komponista, mint a "Youve Piqued My Pin-trist", az akciódús "What an Eiffel!" vagy a téma legteljesebb pompájában hallható "Pin-Ultimate Experience" című trackben. Olykor felbukkannak komorabb tételek is, mint az "A Prologue" vagy az egyik személyes kedvencem, a zenekar hamisságával a gonosz, David Nix (Hugh Laurie) kártékony hatását kifejező "Sphere and Loathing". Az album a maga 73 perével kissé hosszabb a kelleténél, és helyenként önismétlőnek hat, de legalább minden fontosabb tétel fel került rá és ha unalomba fulladni is látszik, rögtön ki is ránt belőle. Klasszikus mivolta ellenére nem fog klasszikussá válni, de a szerző rajongóinak így is kihagyhatatlan darab.Értékelés: 75%
https://www.youtube.com/watch?v=Bl_ZcWx-6tA Jurassic World - Michael Giacchino Michael Giacchino, round#3: rendkívül termékeny évet zárhat a komponista, pedig még csak az esztendő felénél járunk. Kezdte az egészet a Jupiter felemelkedése képében egy nagyívű és masszív űroperával (ha valaki nem értené jelen esetben a 2-essel kezdődő számozást), majd egy hónap leforgása alatt három (!!!) zenével is jelentkezett. A legnagyobb figyelem kétségkívül a Jurassic Worldre irányult, elsősorban John Williams zenei öröksége révén. Giacchino megválasztása sok szempontból törvényszerű volt: egyrészt Williams már (vélhetően korára való tekintettel is) szinte teljesen visszavonult a filmzenék világától és már csak a Star Warsra koncentrál (pedig 10 éve is még évi 3-4 zenével jelentkezett, amik között ott volt A sithek bosszúja is), ahonnan éppenséggel a rendező, J.J. Abrams kedvencét, pont Giacchino-t ütötte ki a nyeregből. Ez viszont odáig vezetett, hogy örök barátja és kollégája, az ebben a filmben is érdekelt Steven Spielberg idei mozija, a Kémek hídja lesz az első 30 év után, amihez nem a Mester szerzi a zenét (a helyettes viszont nem kisebb név, mint Thomas Newman). A másik fontos tényező, hogy Giacchino-t kérték fel Colin Trevorrowék, hogy annak idején maga Spielberg ajánlására szerezhette ő, még pályája elején Az elveszett világ videójáték változatának az aláfestését. Plusz valahol adta magát a dolog, hiszen Desplat mellett a komponista is parádésan tudja megidézni Williams zeneiségét, miközben nem felejt el ízig-vérig a szerző munkája sem lenni, elég ha a fent taglalt Tomorrowlandre, vagy a szintén Spielberg érdekeltségű Super 8-ra gondolunk. Mégis talán ez kapta a legtöbb negatív kritikát minden idei munkája közül, ami egy olyan, zeneileg (okkal) szent tehénként kezelt muzsika, mint a Jurassic Park esetében érthető, viszont a legtöbb vélemény, amit olvastam azt nehezményezi, hogy túlhasználja Williams témáit. Ezen kijelentések felett már csak azért is állok értetlenül, mert a vége főcímet leszámítva két - egyébként egymást követő - jelenetben hallhatjuk felcsendülni a klasszikus dallamokat. Ezt leszámítva azonban Giacchino munkája csendül fel, amin bevallom Williams témáinak hiányában eleinte én is nehezen találtam fogást. Aztán a film megtekintése alatt egyre többször figyeltem a zenére, ami végül különhallgatva is szépen lassan beérett. A komponista ugyanis nem alkotott olyan témákat, amikbe a hallgató igazán belekapaszkodhatna. Itt azonban tegyük hozzá, hogy eredetileg Williams sem, csupán a rá jellemző módon rengeteget használta és variálta a fő motívumokat. Giacchino viszont talán a legjobb döntést hozta, amit csak lehetett: témáival (merthogy azért vannak) nem kívánt birokra kelni Williams hagyatékával, hanem hangszerelésében, a zenekar virtuóz játékában kívánta megidézni nagynevű elődjét. Ebből a szemszögből pedig hibátlanul sikerült a műve. A törzsi dobok, vagy éppenséggel a zenekar maximális kihasználtsága, olykor a kórus kántálásával megfejelve rendkívül hatásosan érzékelteti, ahogy ezek a bestiális szörnyetegek összecsapnak, ahogy arról az "Our Rex Is Bigger Than Yours" is tanúskodik. A film legemlékezetesebb témája - a már Williamsén kívül emlegetett jeleneteken kívül, ami a parkba való megérkezést aláfestő "Welcome to Jurassic World" - "As The Jurassic World Turns" kettősben csendül fel - az ominózus raptoros motorozás alatt hallható ("Chasing The Dragons"), aminek cool faktorához rendkívül sokat tesz Giacchino, de az azt követő "Raptor Your Heart Out"-ban, vagy a szerző munkáját összefoglaló és egyéb motívumokat felvonultató "Jurassic World Suit"-ban is visszaköszön. Kétségkívül nehéz, de a tavalyi Godzillához hasonlóan minőségi darab.Értékelés: 80%
https://www.youtube.com/watch?v=JI3YL30JqCI Inside Out - Michael Giacchino Michael Giacchino, round#4: az előzőekhez képest viszont a legkönnyebben befogadható kétségtelenül a Pixar újabb mesterművéhez készült darabja lett, és nem csak a a műfaj, vagy a rövidebb játékidő okán. A Jupiter nagyszabású űropera, a Tomorrowland egy régi vágású kaland, a Jurassic World pedig egy szörnyfilm, amik már hangzásukban is robosztusságot követeltek meg, amihez még decens játékidő is társult. Az Agymanók ehhez képest egy kedves mese, ami automatikusan vonja magával a játékos hangvételt. Ráadásul ez már Giacchino-nak az ötödik munkája a Pixarral. A sort nyitotta A hihetetlen családdal, amit a szintén Brad Bird produktum Lecsó követett és ez meghozta a szerző számára az első Oscar-jelölést, ami például odáig vezetett, hogy az addig a stúdió hézi zeneszerzőjének számító Randy Newmant lecserélték Giacchinora (még John Lasseter is a Verdák 2-ben). Így tett Pete Docter is, aki a 2009-es Fel!-ben dolgozott először Giacchino-val, ami mindkettőjük számára meghozta az első Oscar-díjat. Jó eséllyel pedig az Agymanókkal is behúznak még egy aranyszobrot. A score ugyanis a filmhez illően rendkívül érzelmes. Hol vidám, hol végtelenül szomorú, egyszer kifejezetten játékos, máskor meglepően drámai és nem ritkán egy tracken belül, utóbbira például jó példa a "Rainbow Flyer". Mégsem válik eklektikussá, vagy töredezetté. Már a kezdő "Bundle of Joy" lágy zongora dallamaival felvezeti a főtémát, amit rendre más-más tálalásban, a filmhez illő érzelmi töltettel lát el, hol meghitten ("Free Skating"), hol pedig vidáman ("First dy of School"). Emellett Giacchino zenei sokszínűsége, a műfajok közti lavírozásban való jártassága is rendre visszaköszön. A "Forgotters" swing-es beütése, vagy a gyermekdal alapjának is beillő "Chasing the Pink Elephant" - "Imagination Land" kettőse éppúgy megállja a helyét, mint a feszültséget a drámaisággal ötvöző "We Can Still Stop Her" és annak intenzívebb verziója a "Chasing Down Sadness". És akkor még nem is beszéltünk az olyan imádni való zenei káoszokról, mint az "Abstract Thought" vagy a rezesek és az elektromos orgona virtuóz játékát ötvöző "Dream a Little Nightmare". Emellett az albumon vannak feszültebb, már-már thrillerszerű trackek, mint például az "Escaping the Subconscious", amiben ismét kiütközik, hogy Giacchino akár egy tételen belül milyen változatos műfaji játékra tudja rávenni a zenekart. Az albumot záró "The Joy of Credits" pedig a szerzőre jellemző jazzes stílusban foglalja össze a főbb motívumokat. És noha a Jupiter felemelkedése score-ja komplexitása okán egy hangyányival jobban bejött, Giacchino nemcsak a mennyiség, hanem a minőség tekintetében is egyértelműen uralja a 2015-ös évet, ami akármelyik pályatársának dicsőségére válna. A klasszikus filmzenék kedvelői ugyanis mindegyik idei munkájában könnyedén megtalálhatják a számításaikat.Értékelés: 85%