Amennyiben Észak-Koreában élnénk, markánsan mást hinnénk a világról, mint a nem államilag szűrt információktól elvágott vidékeken élők. 2012. november 29-én például a hivatalos híradások szerint elhivatott archeológusok egy csoportja megtalálta Tongmjong király misztikus hátasának, a szarvas-ló-tehén hibrid kirinnek a barlangját. Vagyis a bestia létezését kvázi történelmi ténynek kell elkönyvelni. Ahogy azt is ajánlott készpénznek venni, hogy a Kumdang-2 néven futó csodaszer seccperc alatt gyógyítja a rákot, a tuberkulózist, a MERS-t, az AIDS-et és a reggeli rosszullétet. Hovatovább, azt sem ildomos vitatni, hogy Kim Dzsongun háromévesen veterán sofőröket megszégyenítő ügyességgel vezette a gondjára bízott gépkocsikat.
Az órák éppen tizenhármat ütöttek
Magától értetődik, hogy az arcpirító hazugságok birodalmában a filmeket sem a szokványos szempontok alapján osztályozzák. Az izolációra fókuszáló dzsucse-ideológia kritikátlan felmagasztalása, a militarizmus éltetése, az aktuális kampányüzenetek hangsúlyozása, és természetesen a Kim-dinasztia tévedhetetlenségének teli torokból harsogása az elvárás. A minőség sokadlagos, mellékes apróság, és a lista legalján kullog.
A példák hosszasan sorolhatóak. Az 1949-es Szülőfalum fő üzenete lényegében az, hogy Kim Ir Szen csupán merő heccből engedte meg a bátor vállalkozóknak, hogy az irányításával részt vegyenek a polgárháborúban. Hiszen ha nagyon akarta volna, akkor egymaga elkergeti az ellenséget - a szovjetek és kínaiak pedig természetesen semmiféle segítséget nem nyújtottak, legfeljebb akadályozták őt az okvetetlenkedésükkel. A Mókus és Sündisznóban tündéri állatkák győzik le a japánokat kikarikírozó menyéteket, illetve az amerikaiakat szimbolizáló farkasokat. Diadalukhoz sosem férhet kétség, viszont a gaztevők a menetrend szerinti vereség dacára sem térnek jobb belátásra, és tovább ármánykodnak. Míg az 1997-es Jómagam a távoli jövőben az orwelli duplagondol legbicskanyitogatóbb példája. Ugyanis a négy esztendőn keresztül dühöngő, óvatos becslések szerint is a lakosság két százalékával végző éhínség idején vetített, romantikus drámának álcázott borzalom egyik témája az, hogy finom falatokból nincs hiány.
Nagy a baj
Azonban hangozzék ez bármennyire is hihetetlenül, anno komoly erőfeszítések folytak azért, hogy új irányba tereljék az ország kultúrpolitikájának fő tartópillérét. Ám miként az sejthető, ez távolról sem ment zökkenőmentesen: kínzás, és krimibe illő macska-egér játékok árán valósulhatott meg.
Lássuk hát az észak-koreai szórakoztatóipar ezen ágának izgalmakban gazdag fénykorának történetét!
Az apja, Kim Ir Szen deklarált örököseként okkal-joggal rettegett Kim Dzsongil nem vetette meg a földi örömöket. Veszett, vad, orgiának is beillő tivornyái gyakran sokkolták a konzervatívabb beállítottságú tábornokokat, hivatalnokokat és más bennfenteseket. De a kivételezett helyzetét maximálisan kihasználó trónörökös a külön neki kiválogatott, a hacacáré befejeztével már általában nem szűz lányokkal hentergésnél is jobban szerette az ezüstvászon varázsát. Érdeklődése nem maradt meg a műkedvelői szinten: a propagandaminisztériumban hamar magához ragadta az ágazat irányítását, és rendszeresen publikált kötelező eszmei útmutatónak szánt cikkeket a témában.
Éppen ezért amikor bejelentette, hogy drasztikus és sürgős változások szükségesek, a szakértők falfehérré sápadtak, mert nemhogy az egzisztenciájuk, de a puszta megmaradásuk is veszélybe került. Az érintettek más opció híján lehajtott fejjel fogadták a hazája próbálkozásait gyalázatosan gyengének találó Kim intelmeit - de csapdában vergődve semmit sem tehettek a javulásért. Mivel abszolút többségük kizárólag a belföldön forgatott, hazafias operákban, történelemhamisító förmedvényekben és más, igénytelenebbnél igénytelenebb fertelmekben bővelkedő kínálatot ismerte, ergo elképzelni sem tudták, hogy hol vagy miben hibáznak. Sőt, bánatukat és kétségbeesésüket tovább növelte, hogy nyilvánosan piedesztálra emelt klasszikusok megoldásait másolva sem nyerték el felettesük tetszését.
Ám a helyzet keserű iróniájaként a tapasztaltabbak sem leltek megoldást a problémára. Mert vagy a csontjaikba ivódtak a demagóg-nézőtaszító klisék, vagy kénytelen-kelletlen bevallották, hogy nem elég tehetségesek ahhoz, hogy egyszerre feleljenek meg a publikumnak és a pártnak.
Toborzás másként
Kim szabályszerűen tajtékzott, de mivel alárendeltjei a drákói retorziók dacára sem örvendeztették meg egy felülmúlhatatlan etalonnal, elfogadta a sanyarú realitásokat, és más irányba tapogatózott. Kisvártatva arra jutott, hogy az elkényelmesedett, inkompetens léhűtőktől nem várhat csodát - ám ha kívülről érkezne valaki, az felérne egy korty friss, éltető levegővel. De az, hogy felfogadjon pár kapitalista rendezőt, ideológiai okokból vicc szintjén sem merült fel benne - pláne, mivel nem hitte, hogy talál olyan eszelőst, aki önként dugja a fejét a hurokba. Így 1978-ban a más területeken bevett emberrablásra tette le a voksát, és, hogy az akció megérje a kockázatot, a dél-koreai Shin Sang-okot jelölte ki célpontnak.
Személyes preferenciáin túl az is az ötvenkettedik esztendöjét taposó direktor mellett szólt, hogy annak nemrég még szárnyaló karrierje megfeneklett. Előbb az tépázta meg a renoméját, hogy elvált feleségétől, a hűtlenkedésétől besokalló Choi Eun-hee-től. Aztán attól szenvedett, hogy a nyílt egyeduralomra törő miniszterelnök, Park Chung-hee cenzorai kvázi közellenségnek kiáltották ki. Kim emiatt úgy okoskodott, hogy technikailag ő tesz szívességet idoljának, és hogy teljes legyen az idill, körmönfont tervet főzött ki. Pribékjei elsőnek a férfi exnejét kapták el, majd amikor az Hong Kongba repült, hogy kiderítse, mi lett még mindig imádott kedvesével, őt magát is elkábították, hogy Észak-Koreába hurcolják. Ott annak rendje-módja szerint megkezdődött a vonakodó és tiltakozó duó kínzásokkal tarkított ideológiai átnevelése.
Kim semmit sem akart a véletlenre bízni. Fogdmegjei öt éven át gyötörték a másik sorsáról mit sem gyanító párost, és csak 1983-ban indulhatott el a munka. Agymosással is felérő átnevelés ide, kegyetlenkedések oda, Shin kis híján elájult, miután kisült, hogy mit is várnak el tőle. Majd lelkét megacélozván a visszaemlékezések szerint megpróbálta elmagyarázni a leendő diktátornak, hogy nívótlan üzenetekkel egy őstehetség sem tehet csodát. A ravasz Kim ekkor ahelyett, hogy tekintélyét megőrizendő, a sárga földig lehordta volna a rendezőt, szigorú arccal helyeselt, és finoman jelezte a jövevénynek, hogy osztja az aggodalmait.
Hív a kötelesség
Hamar egy, az Ezeregyéjszaka Seherezádéjának sorsára emlékeztető alku alapjait fektették le. Ameddig a villámgyorsan kegyenci státuszba emelkedő Shin hozza az elvárt nívót, és viselkedése megfelel a szocialista erkölcsnek, tisztes kreatív szabadságot kap. Ráadásul a paktumot megpecsételendő, Choi is előkerült, és Kim direkt ráhatására az apránként ismét egymásra találó pár másodjára is egybekelt.
Az éleslátását a fogságban is megőrző Shin érezte, hogy ha megfeszül, sem elégítheti ki az eltérő igényeket, és két, élesen elkülönülő vonulatot próbál ki. Alkotásai egy részét kifejezetten a külföldieknek készítette. Egy Kim Ir Szennek tulajdonított színdarabra épülő, és a nyugat - a japánok ellen harcoló - Korea felé tanúsított közömbösségét kipellengérező, 1984-es alkotás, az A követ, aki nem tért vissza tarolt a Karlovy Vary fesztiválon. Az itt elnyert, legjobb rendezőnek járó díj a mai napig az észak-koreai filmszakma legnagyobb eredménye.
De a belföldi piacot sem hanyagolta el: a gyengécske romantikus musicaltől egészen a moráldrámáig terjedő semmiségek jellemzően feledhetőek voltak, az egyetlen kivétel a meglepően bátor Pulgasari. A Godzilla köpönyegéből előbújó akció-dráma-fantasy hibrid ugyanis Kim rendszerének metsző, ám páratlanul ügyesen álcázott, és a cenzorok éberségét is elaltató kritikája. Ebben az egy kapzsi király uralmát nyögő nép eleinte őszintén örül, hogy egy kovács ártatlan lánya önnön vérével kelti életre a fémet felfaló szörnyeteget. Azonban hamar kisül, hogy a gigászi rém nem barátságból segíti a lázadókat, hanem ösztönlényként kizárólag csillapíthatatlan étvágya hajtja. Azaz hiába kergetik el a zsarnokot, csupán cseberből vederbe esnek. Az ezt időben felismerő hősnő ezért önmagát feláldozva megsemmisíti a kreatúrát, elhozva ezzel a hőn áhított békét.
Minden jó, ha jó a vége
Shin furfangos analógiája kétféleképpen is interpretálható. Megbízója és annak klikkje a népi önrendelkezés legszebb szimbólumának kiáltotta ki, viszont a rendező valójában a milliókat a legsötétebb nyomorba taszító Kim Ir Szenről fejtette ki csöppet sem hízelgő véleményét. Annak fia pedig szentül hitte, hogy géniuszként pályafutása egyik, ha nem a legbölcsebb döntése volt Shin sajátos beszervezése. Ebből adódóan, mert az páratlanul hűségesnek tűnt, 1986-ban megengedte neki és nejének, hogy részt vehessenek egy Bécsben megtartott szakmai összejövetelen. A szerelmeseknek több sem kellett: a megfigyelésükkel megbízott ügynököket lerázva az amerikai konzulátusra szöktek. Ez annyira sokkolta a diadalban lubickoló Kimet, hogy eleinte egyszerűen nem hitte el, hogy bizalmasai cserben hagyták, és azt ismételgette, hogy az USA fogta el kedvenceit. Később persze észbe kapott, és fennen hangoztatta, hogy szó sem volt erőszakról: a teljesen lecsúszott Shin önként vállalta el a rábízott feladatot. A hagymázas fantazmagória terjesztésében az sem gátolta meg, hogy az erre a lépésre számító ex-fogoly magnófelvételekkel bizonyította igazát.
Ez a szenzáció erejével bírt, és a jócskán ötven felett újra tinédzserekként turbékoló gerlepár a reflektorfényben sütkérezhetett. Igaz, férjével szemben Choi visszavonult, és a szakma megbecsült nagy öregjeként egyengette az ifjabb generáció tagjainak útját. Sajnos ma már egyikük sincs köztünk: a megannyi hányattatást átélt Shin 2006-ban, míg neje 2018-ban hunyt el - vagyis neki megadatott, hogy hét évvel túlélje Kimet. Hovatovább, történetükről Robert Cannan és Ross Adam pazar dokumentumfilmet is forgatott Kim Dzsongil bemutatja címmel. Ennek hála, izgalmas és szerencsére happy enddel záródó kalandjuk sosem merül feledésbe.