Hirdetés

Ezeket néztük a 6. Zsigmond Vilmos Filmfesztiválon

Szegeden ismét az operatőröké volt a főszerep.

Hirdetés

Szegeden, a napfény városában nemrég hatodik alkalommal rendezték meg a Zsigmond Vilmos Filmfesztivált. A rendezvény keretein belül megannyi kis- és nagyjátékfilmet levetítettek - szerte a világból -, mindenféle műfaji megkötést mellőzve. A felhozatal ugyan vegyes volt, akadtak kihagyott ziccerek, mások zavaros vizeken evickéltek, de gyöngyszemek azért akadtak. A továbbiakban kiválogattunk nektek néhányat azok közül, amiket láttunk. 

Hirdetés

And the Night Remained (szlovén kisjátékfilm, Anže Grčar, 2021)

Ebben a szlovén filmben egy fiatal szerelmespárt láthatunk, amint késő éjszakai romantikus andalgásukat egy csapat erőszakos tolvaj/agresszor tönkreteszi. A 8 perces film ezt követően váratlan (de teljesen érthető) fordulatot vesz. A bűntudat, a visszafordíthatatlan erőszakos cselekedet, az erőszak kettős természetének filmje ez, az alkotók pedig ezt mérvadó dialógus, beszélt szöveg nélkül kommunikálták, bízva két színészüknek arcrezdüléseiben. Maga az ötlet tetszett, az atmoszférát vágni lehet és tetszik, amint az idillt átviszi a film egy szempillantás alatt egy levakarhatatlan szörnyűségbe. Viszont furcsamód kevésbé találtam kiforrottnak a végeredményt és hiába a megkapó operatőri munka, hiába a két színész, hiányérzetem maradt a stáblista legördültekor. Kicsit mégis úgy éreztem, hogy valami hiányzik, hogy még koncentráltabban is lehetett volna a központi gondolatokat levezényelni, vagy még jobban ki lehetett volna mindezt fejteni. De kétség nem fér hozzá, hogy óhatatlanul is elgondolkodtam azon, hogy én hogyan viselkednék a szereplők helyében. 

Willing to Go There (amerikai kisjátékfilm, Laura Beckner, 2021)

Ez az amerikai kisfilm azon horrorfilmek bevett szokásaival játszik el, amelyeknek kiindulópontja, hogy egy nőt egy ismeretlen szám felhívja késő este. Mindenkinek megvan a maga kis elképzelése, hogy ez a sztori miként folytatódhat, de meg kell adni a filmnek azt, hogy ezeket az elvárásokat némileg félresöpri. A beszélgetésből megtudjuk, hogy ő egy színésznő, a telefonáló pedig egy szerepet ajánl fel neki, ami nagy áttörés lehet és ami hatalmas elkötelezettséget igényel a nő részéről. A klisés kiindulópont csak a végén billen át valami másba, ami számomra inkább hatott zavarosnak, semmint orbitális "aha"-élménynek. A főszereplő színésznőt játszó Deborah Ann Woll játéka végig hordoz magában némi elfojtott feszültséget, enigmatikusságot, az operatőr pedig rejtelmesen és sejtelmesen mozgatja a kamerát, mint aki mindjárt megmutat valamit (aztán mégsem). Talán jobban működött volna számomra akkor, ha a telefonáló férfi nem lett volna már az első másodperctől fogva égbekiáltóan antipatikus és creepy és ha kicsit elaltatják a gyanúját a befogadónak. Így viszont nemcsak hogy zavaros a befejezés, de az addig vezető út is inkább finoman irritáló.

Orquesta Los Bengalas (spanyol kisjátékfilm, David Valero, 2018)

A felhozatal egyik legjobb filmje egy korosodó, szebb napokat is látott férfiakból álló zenekarról szól, amelynek frontembere/énekese súlyos demenciában szenved és utolsó turnéján egyre súlyosbodó állapotban vesz részt. Ez a spanyol film akár melodrámába is átcsaphatott volna, ehelyett azonban inkább egy finom humorú, kellemesen megható road movie-ba oltott kis mókázás lett belőle, amely arra emlékeztet minket, hogy az életet bizony élvezni kell. Akkor is, ha néha szar, akkor is, ha néha elfelejted a szöveget, akkor meg pláne, ha a rendezvényszervezők elküldenek a francba, amiért leléptetek a színpadról. Az utolsó jelenet pedig, azzal az önfeledt pancsolással és öröménekkel szépen csomagolja be a filmet. Mindent összevetve ez egy éleigenlő, pozitív alkotás, amely a maga 21 perces játékidejével elmondott mindent, amit kitűzött céljául és semmi hiányérzetet nem hagyott bennem.

Ezt levezekelni nem lehet (magyar dokumentumfilm, Halász László, 2021)

A másik legjobb alkotás, amit láttunk a fesztivál keretein belül. Az Ezt levezekelni nem lehet különleges hozzáállást vár el a nézőjétől, hiszen szereplője/alanya egy idős férfi, aki börtönben ült gyilkosságért. Kiszabadulva a zárkából új életet kezdett és bár mindent megtesz, hogy ne egy semmirekellő gyilkosként gondoljanak rá, nagyon jól tudja, hogy - ahogyan a címe is jelzi - jóvá tenni nem lehet egy emberélet kioltását. Negyven percen keresztül nyerünk bepillantást a férfi életébe, ahogyan az állataival bánik, amiként a környezetével kommunikál és ahogy töredelmesen vall az életéről, betegségéről és gyerekkoráról. Nincsen nagy, átlátható íve a filmnek, de ez jól áll neki, a főszereplő személye van annyira érdekes, hogy végigvigye a hátán a "cselekményt", amely hol egy disznóvágást jelent, hol pedig azt, hogy a főszereplő egy ismerősének mutatja be a környéket, ahol felnőtt. Szerencsére a film - amennyire lehet - elfogulatlan, nem akarja mosdatni "hősét", viszont megmutatja azt, hogy ha levezekelni nem is lehet egy ilyen bűntényt, az mindenképpen üdvös és járható út, ha valaki ténylegesen törekszik arra, hogy jól, amennyire tud, hasznosan élje az életét.

Mesék férfiakról (magyar kisjátékfilm, Charlotte Müller, 2019)

Igazából pár percig nem tudtam eldönteni, hogy mit látok, illetve, hogy mindezt komolyan gondolta-e a rendező. A filmben pár férfi bemutatkozik, majd a bajszukról kezdenek el beszélni. Hol fapofával, hol a múltba révedősen, de érezhető elkötelezettséggel arcuk ékessége iránt. Vicces kis szösszenet, jó humorú vágással, mókás gegekkel (melyek főleg az előadásmódból és az arcjátékból adódnak) arról, hogy a bajusznak bizony jelentősége van. Nincs mélység, de nem is akartak odatenni valamit, ami nem kívánkozik oda és az igazság az, hogy az általam látott felhozatalból már csak ezért is kitűnt. Van, hogy elég egy háttérben leselkedő feleség, aki gyanútlanul, felvétel közben megkérdezi a férjét, hogy a fokhagymát előkészítette-e már. Ha bajuszt nem is támadt kedvem növeszteni, de azt az őszinte mosolyt odatette az arcomra.

1000 Dreams (kirgiz nagyjátékfilm, Marat Sarulu, 2021)

A szerelemről, féltékenységről, megromlott kapcsolatokról szóló, szinte kísérleti filmként aposztrofálható dráma hiába rendelkezik némi lineáris narratívával, sokkal inkább az érzékekre, a szerelem fizikai tapasztalására épít. A képméret, a fekete-fehér és a színes snittek váltakozása; a fény-árnyék játékok; a perspektívák, valamint a kézikamerás és a statikus felvételek keveredése; az elbeszélő és absztrakt jelenetek montázsai helyenként valóban kézzelfoghatóvá teszik a texturákat, szinte tapithatóvá válnak a természeti tájak, azonban logikailag nem konzekvensek. A címből adódóan valóban olyan kaotikusnak hat, mint ezer különféle, széttöredezett álom, ez a fajta történetvezetés - vagy nem vezetés - a befogadói élményt viszont nagyban csökkenti.

Our Father (spanyol nagyjátékfilm, David Pantaleón, 2021)

Alejandro és Julio apja végakaratát teljesítve gyalog vág át Fuerteventura szigetén, hogy családjuk híres kecskebakjait annak ellenségének ajándékozzák. Lassú folyású, de bolondos roadmovie egy testvérpár kapcsolatának alakulásáról, akik nem szívlelik egymást. Sivár, de gyönyörű tájképek és kiváló színészi játék jellemzi; jól bánik a minimális drámájával és a humorral egyaránt. Nincsenek benne lényegi konfliktusok, ezért néhol leül a történet, mégis - többek között az operatőri munkának köszönhetően - egyszerű és kellemes szórakozás.

Animals (belga nagyjátékfilm, Nabil Yadir, 2021)

Igazi zsigeri élmény, amiről nem meglepő, hogy többen kivonultak. Brahim homoszexuális fiatal, aki vallása miatt nem vállalhatja fel önmagát. Miután sikertelenül próbálja bemutatni párját a családjának, otthagyja édesanyja születésnapi partiját, és a városba érve találkozik néhány bulizó férfival, akik a lehető legrosszabb társaságnak bizonyulnak. Azt követően, hogy kiderül, meleg, a részeg csapat kegyetlenül megveri, megalázza és megkínozza - mindezt szokatlanul hosszú snittekben, kézikamerás és mobiltelefonos felvételeken keresztül láthatjuk. Elképesztően frusztráló és gyomorforgató élmény, ami egy igen fontos kortárs jelenséget próbál feldolgozni, ennek ellenére elveti a sulykot. Mély benyomást tesz a nézőre (főleg, hogy hiába Animals a címe, ez a példátlan kegyetlenkedés sajnos emberi privilégium), Gaspar Noé Visszafordíthatatlanját idézi, viszont egy ponton öncélúvá válik. A film a történet végére fókuszt is vált, az egyik bántalmazó karakter kerül középpontba, hogy próbálják felfedni a motivációját, azonban ez a magyarázat az előzményekhez képest didaktikus és súlytalan. Csak erős idegzetűeknek ajánlott, de különösebben még nekik sem, mert narratív szinten nem tartogat sokat, inkább csak tanulság nélkül teszi tönkre az ember lelkét.

Ezt láttad már?

Rengeteg hír, cikk és kritika vár ezen kívül is a Puliwoodon. Iratkozz fel a hírlevelünkre, mert kiválogatjuk neked azokat, amikről biztosan nem akarsz lemaradni.


Természetes fény (magyar nagyjátékfilm, Nagy Dénes, 2021)

Závada Pál azonos című regénye alapján készült a film, amely a második világháború idején játszódik, és Semetka István szakaszvezető szemszögén keresztül mutatja be egy magyar honvéd gyalogos század négy napját. A film többek között a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon Ezüst Medve-díjat nyert a legjobb rendezésért, az Európai Filmdíjat pedig a legjobb látványtervezésért kapta. Kétségtelen, hogy a hideg, nyomasztó, egyszerre borzongató és csodálatra méltó képei tükrözik a háborús helyzet kietlenségét és kíméletlenségét, az amatőr színészek terén pedig remek lett a casting: a film kevés párbeszéddel operál, hiszen a saras, színtelen téli környezet és a mimikák mindent elmesélnek. Ráérős tempója és a főszereplőre összpontosító elbeszélői szemszöge lehetővé teszi, hogy ne a harcok álljanak a középpontban, hanem az erkölcsi dilemmák, a háború sajátos életrendje, és a katonák köznapisága. Ám minden elismerés mellett be kell ismerni, a történet eseménytelensége próbára teszi a nézőt, ezért erős fókuszáltságot és elköteleződést igényel.

Chupacabra (orosz nagyjátékfilm, Grigory Kolomiytsev, 2020)

A 9 éves Andrey egy tenger melletti elhanyagolt tanyán él, rossz körülmények között. Anyja és apja számára mintha nem létezne, ezért a többi emberi kapcsolattól is elhatárolja magát, ennek ellenére, mikor sorsfordító esemény következne az életében, foggal-körömmel ragaszkodik az otthonához. Egy nap talál egy kutyát, amiről eldönti, hogy ő a mitikus szörny, a Chupacabra. A Zsigmond Vilmos Filmfesztiválon idén akaratlanul is visszatérő tematika volt a kis- és nagyjátékfilmekben a víz motívuma és közkedvelt beállításnak számított a statikus nagytotál, számomra mégis ebben a filmben voltak ezek a legkifejezőbbek az operatőri munkának köszönhetően. Andrey számára nem maradt más, csak a hit: a hit abban, hogy amit elképzel, megvalósítható, és hogy dönthetünk arról, kivé válunk. Az elhanyagolt falu kietlensége, a megélhetésért küzdő emberek lesújtó ábrázolása és a háborgó tenger nem csak a vihar előtti csendbe burkolózó közeget, hanem Andrey lelkiállapot-változásait is tükrözi.

Tobi színei (magyar dokumentumfilm, Bakony Alexa, 2021)

Kétségtelen, hogy fontos és aktuális kérdést tárgyal Tuza Tóbiás név- és nemváltoztatásának történetén keresztül a Tobi színei, amelyet barátaival és családjával való viszonyán keresztül igyekeztek bemutatni, ellenben nem feltétlen ő volt erre a megfelelő alany. Egyrészről felemelő, hogy Tobi szülei minden lehetséges segítséget megadnak neki abban, hogy megtalálja önmagát és feltétel nélkül támogatják őt, büszkék rá, azonban Tobi bizonytalanságai nem mindenkiből együttérzést fognak kiváltani. Identitáskereső comig-of-age sztorija néha leginkább szeszélynek tűnik, ami főleg saját ellentmondásos monológjaiból olvasható ki. A film maga összességében szórakoztató, de nem fesztelen. Több jelenet megrendezettnek hat, tehát jó eséllyel nem sikerült megteremteni azt a közeget a forgatás során, ami komfortos lett volna a szereplők számára és a természetesség érzését adná, ez lehet az oka annak is, hogy Tobi érvelései elég direktek. Amennyiben a társadalmi érzékenyítés volt a cél, érdemesebb lett volna egy kiforrottabb alanyt találni, mert a folytonos változás ellenére Tobi múltjáról sem tudunk meg eleget ahhoz, hogy megértsük, mi zajlik le benne.

Pacsirta (magyar tévéfilm, Paczolay Béla, 2022)

Lehetne azon hosszasan vitázni, hogy szükség volt-e Ranódy László 1963-as Pacsirta-adaptációja után egy másikra, hiszen a magyar filmtörténet egyik legjobb Kosztolányi-feldolgozásáról van szó, nem beszélve Páger Antal díjazásáról, aki a legjobb férfi alakításért járó elismerést vehette át az európai filmgyártás fellegvárában, Cannes-ban. Paczolay Béla (akinek például a Kalandorok című filmet is köszönhetjük) azonban bátran szembenézett a feladattal, és ezúttal ő nyúlt hozzá Kosztolányi Dezső híres regényéhez, melyet a fesztivál keretein belül, de versenyen kívül mutattak be. Természetesen nem ér fel sem Ranódy filmjéhez, sem Kosztolányi művéhez, de a Vajkay-házaspár (Rancsó Dezső és Bede Fazekas Anna) küzdelme a néhol színpadias jelenetek ellenére is átélhető a két színész játékának és az irodalmi alapnak köszönhetően. Nehéz helyzetben van Paczolay drámája: ajánlható lenne azoknak, akik eddig nem ismerték a történetet (és nem szeretnek olvasni), viszont Ranódy filmjének árnyékában önámítás lenne emellett letenni a voksunk, ha egy katartikus Kosztolányi-történetet szeretnénk mozgóképen megelevenedni látni.

Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.