A mesterséges intelligencia és a különféle, pár éve még elképzelhetetlen kunsztokra képes programok bámulatos fejlődése kapcsán újra fellángolt egy régi vita. Jelesül, hogy nem ítéli-e halálra a civilizált közbeszédet az, hogy szinte semmiben sem lehetünk biztosak, és vajon a forráskritikát úri huncutságnak valló tömegeket nem fogják-e szinte kacagva manipulálni?
Ennek az eldöntése a jövő feladata, egy dolgot azonban bátran leszögezhetünk: a tények ellenőrzését fölöslegesnek vélőket jóval kezdetlegesebb módszerekkel is sikerrel palira vették egyes specialisták. Cikkünk így ezúttal a legrafináltabb áldokumentumfilmek előtt tiszteleg!
A spagetti fán terem
A BBC operatőre, Charles de Jaeger sokat köszönhetett egy felettébb goromba tanárának. Mivel a meglehetősen sajátos pedagógiai elvekre esküdő tanerő rendszeresen az ő és diáktársai fejéhez vágta, hogy annyira hülyék, hogy azt is elhinnék, hogy a spagetti a fán nő. Ez a nem éppen jóindulatú fricska megragadt a fejében, és elgondolkoztatta. Hitler legyőzése után az Egyesült Királyság csak lassan állt talpra a háború okozta sokkból. A cukrot és a csokoládét 1954-ig jegyre adták, míg a szénnel egészen 1958-ig takarékoskodniuk kellett a szigetország lakóinak. Ráadásul az USA területén megtapasztalt gazdasági robbanás is elmaradt - a keresetek lassan nőttek, és a külföldről behozott élelmiszer, ideértve az olasz tésztákat is, kuriózumszámba ment. Vagyis benne volt a pakliban, hogy ha az osztatlan tekintélynek örvendő Panorama című műsorban azt látják az érdekességekre éhezők, hogy a hosszúkás táplálék egy növény termése, akkor kevesen fognak kételkedni.
A férfi nem sokat teketóriázott. Repülőre ült, és Svájcban rögzítette a háromperces kis geget - ebben a szüret mellett az ezt követő mulatozás sem maradt el, ahogy a spagetti rettegett kártevőjére, a zsizsikre is kitért. Az 1957. április 1-én leadott tréfa hatása a kiötlőjének legmerészebb álmait is felülmúlta: több százan hívták fel az adó telefonvonalát, hogy megtudakolják, hogy miképpen termeszthetnének ők is egy kis makaróninak valót. Nekik azt tanácsolták, hogy fogjanak egy szép, hosszú szálat, helyezzék paradicsomszószba, aztán bízzanak a legjobbakban - hogy hányan engedelmeskedtek, arról sajnos nincs hitelt érdemlő információ.
Az olajfaló
Az Oscar-díjas Jan Svěrák vizsgamunkája, az Olajfalók a tájékozatlanságon túl a fatalista beütésű csodavárásra is épít. Az 1980-as évek végére nem lehetett tovább tagadni, hogy a környezetszennyezés nem széplelkű, ábrándos zöld aktivisták lázálma, hanem egy nagyon is fenyegető, életminőségünket rontó jelenség. Ám miként a matematikánál, itt sincs királyi út: ha nem akarjuk kipusztítani a bolygót, vagy nehezen visszafordítható károkat okozni, akkor az óhatatlanul áldozatokkal, például az egyes termékek árának növekedésével jár. Ergo az, hogy ráleltek egy energiaszükségletét kőolaj-származékok fogyasztásával fedező és szén-monoxidot lélegző lényre, már-már isteni beavatkozásnak hatott, mert az aprócska kreatúra szaporításával könnyedén megoldhatónak tűnt a páratlanul komplex probléma. Nem csoda hát, hogy mikor két héttel a beugratás után kisült, hogy a Pacurofagus oxitoxicus a képzelet szüleménye, többen letargiába estek.
Kína, Hruscsov és Chicago
Nem hiányozhat a listáról Siklósi Szilveszter 1994-es remeke, Az igazi Mao sem. A Balázs Béla-díjjal kitüntetett rendező-forgatókönyvíró azt akarta igazolni, hogy amennyiben valaki ügyel a mértékletességre, és nem egyből egy szinte hihetetlen információ bedobásával nyit, akkor nevetve átverheti a nézőket. Pláne, ha arra is figyel, hogy ne térjen el az ekkoriban hallatlan népszerűségnek örvendő ismeretterjesztő művek bevett dramaturgiai fogásaitól és trükkjeitől. Kísérletének két fő tartópillére ezért a hitelesség és az abszurd elemek kiskanállal történő, de igen határozott adagolása.
Kezdetben a publikum gyanakvását elaltatandó, főként a szikár adatok dominálnak, és nyoma sincs légből kapottnak ható szenzációknak, ám lassan elszabadul a pokol. A narrátor azt fejtegeti, hogy a kommunista Kína atyja valójában idejekorán elhunyt, és helyét egy gátlástalan gengszter vette át - később pedig tovább emeli a tétet. Kisül, hogy Hruscsov is Chicago alvilágának egyik prominenseként ténykedett, és a két vezér közötti, nehezen kibékíthető ellentét szerelmi rivalizálásra vezethető vissza. Szerencsére a direktor ügyelt rá, hogy lebuktassa magát. Az utolsó pár percben nyilvánvaló, agybeteg képtelenségek hangoznak el, és biztos ami ziher alapon közlik is a becsapottakkal, hogy egyetlen szavukat se higgyék el.
A felsorolás első részének végéhez értünk: a második felvonásban Woody Allen munkásságáról és egy sohase létezett metálbanda hányattatásairól is szó lesz - az atomháború hidegrázós rémképéről vagy Lenin hippi-hajlamairól nem is beszélve!