Ha kimaradt volna a cikk első felvonása, a linkre kattintva olvashatjátok!
Az 1977-es Star Wars: Egy új remény sikerében George Lucason kívül lényegében senki sem bízott. A Fox nagykutyái örömmel belementek, hogy a bevett ágazati szokásokkal szemben nála hagyják a folytatások és az ajándéktárgyak jogait, mivel meggyőződéssel vallották, hogy a produkció csúfosan el fog bukni. Ezt a véleményt egyébiránt a színészek java és a stáb tagjainak tekintélyes hányada is osztotta, élükön a produkciót butácska semmiségnek elkönyvelő Alec Guinness-szel. Így mikor az eredetileg limitáltan vetített űropera tizenegy millió dolláros gyártási költségvetése közel ötvenszeresét hozta vissza, és egy egész generációt inspirált, megannyi ágazati veterán döbbent meg. Hiszen a legmerészebb álmaikban sem feltételezték, hogy a faék-jellegű történetre széles tömegek harapnak rá. Azonban a felnövekvő nemzedékek ifjoncai tiszta szívből szurkoltak a lázadóknak, és hagyták, hogy beszippantsa őket a nem éppen komplikált cselekményszövésű, ám cserébe kalandos-látványos sci-fi.
De hiába meredtek szinte hipnotizálva a mozivászonra, többen is észrevették, hogy az egyik birodalmi rohamosztagos nekiszaladt az ajtófélfának. A többség egyszerűen kacagott egyet a bakin, ám a rajongók egy kicsiny, ellenben annál fanatikusabb klikkje eltökélte, hogy kideríti, hogy ki is volt a hebehurgya statiszta.
Csakhogy a bátor vállalkozók nem kalkuláltak a hiúsággal és a torz nagyravágyással, mert az elismerésre éhezés bizarr megnyilvánulásaként többen is azzal hencegtek, hogy az ő kobakjuk koccant neki a díszletnek. Az egymásnak ellentmondó nyilatkozatok hatására többen ki is faroltak az igazság felgöngyölítésének nemes feladatából, de Jamie Stangroom nem engedte, hogy eluralkodjon rajta a kishitűség, és látástól-vakulásig a cél elérésén ügyködött. Szent őrületének magjai végül termékeny talajra hullottak: 2019-es dokumentumfilmjében, a The Empire Strikes Door: A Star Wars Mystery-ben elméletileg lerántotta a leplet az akkor negyvenkét éves ügyről. Oknyomozása tanúbizonysága szerint a gyomorrontással küszködő, és ennek folyományaként kissé szétszórt Laurie Goode követte el a megmosolyogtató hibát. Persze, biztosra ezt sem vehetjük - nincs kizárva, hogy a nem éppen szédítő karrierű férfi csupán sütkérezni óhajtott egy kicsit a kései rivaldafényben.
Azt viszont kész tényként szögezhetjük le, hogy Leonardo DiCaprio messze az átlagot meghaladó akaraterővel bír. Mivel a Django elszabadul egyik jelenete során véletlenül a húsig hasította a kezét, és ugyan a sebből dőlt a vér, ő nem zavartatta magát. Az elvetemült Calvin Candie szerepéből egy percre sem kibújva előadta fenyegető tirádáját - ezzel még félelmetesebbé téve az eleve pattanásig feszült szituációt.
Francis Ford Coppola a saját kárán tanulta meg, hogy az elvárható óvatosság hiánya is kényszerű, idegölő és agyzsibbasztó improvizálgatásra kényszerítheti az oda nem figyelőket. Az Apokalipszis most forgatása egy kínosan elhúzódó, piás-narkós orgiára hajazott, aminek résztvevői hébe-hóba dolgozgattak is egy kicsit. Nem csoda hát, hogy az adósság mocsarába napról-napra egyre mélyebbre merülő specialista több ízben is eljátszadozott a gondolattal, hogy egyetlen gyors és fájdalommentes lövéssel felkeni az agyát a falra. Mert azt, hogy bámulatos érzékkel választotta ki Hollywood legelvetemültebb lumpenjeit, nem vetett túlságosan kedvező fényt a képességeire. Dennis Hopper jóformán ki sem csomagolt, már finoman jelezte, hogy ha az illetékesek azt szeretnék, hogy elkápráztassa a publikumot, akkor nem ártana, ha beszereznék neki a napi betevő kokainját. A szippantgatást Martin Sheen sem vetette meg, ám ő főleg krónikus alkoholizmusával ejtette kétségbe környezetét. A híres tükör-intermezzo során valóban megvágta a kezét, mivel eredetileg nem kellett volna szétvernie az üveget, de matt merev részegen nem igazán izgatta, hogy egy éles szilánk esetleg kettéhasít egy eret. Semmi meglepő sincs hát abban, hogy a párás klíma és a mértéktelen, hedonista dőzsölés kettőseként szívrohamot kapott - holott a negyvenet sem töltötte be.
Ám a prímet tagadhatatlan, hogy Marlon Brando vitte. Azon túl, hogy idegbajos primadonnaként viselkedett, és rossz szokásához híven elvi alapon ódzkodott attól, hogy megtanulja a szövegét, irtózatosan elengedte magát a legutóbbi találkozásuk óta. A vele telefonon konzultáló, és a személyes találkát könnyelműen megspóroló Coppola tajtékzott, mert a száznegyven-százötven kilós, szuszogva lélegző színészt a tekintélyt parancsoló, harcedzett Kurtz ezredes megformálására kérte fel. Más megoldás híján feketébe öltöztette, sötét háttér elé állította, aztán utasította az operatőrt, hogy főként a fejére fókuszáljon. Ezzel azt a benyomást keltette, hogy a klímától szenvedő, kórosan elhízott színész a karakter elhatalmasodó tébolyát hangsúlyozza sajátos előadásmódjával, és nem az oxigénhiánnyal küzd. Kurta-furcsa halála is gyenge fizikumának köszönhető: a direktor nem hitte, hogy túlélne egy meggyőző tusát, ezért inkább arra jutott, hogy az a legegyszerűbb, ha nem teketóriáznak, és támadója kapkodva agyonveri.
Igaz, a szakma jeles képviselőjének döntésében az is közrejátszhatott, hogy korábban keserű tapasztalatokat szerzett arról, hogy egy csihi-puhi fitt és fiatal szereplőkkel is könnyen balul üthet ki. Az A keresztapában a James Caan által alakított, hirtelen haragú Sonny Corleone alaposan összeveri a húgát bántalmazó sógorát, Carlo Rizzit, akit Gianni Russo játszott el. Tekintve, hogy az összecsapások felvételekor komoly sansz van arra, hogy egy rossz lépés, vagy futó kihagyás miatt egy kórházban ébred az egyik fél, az érintettek alaposan begyakorolták a koreográfiát. De a nyughatatlan fenegyerek túlságosan sterilnek érezte a haddelhaddot, és pár saját ötlettel fűszerezte meg azt, mit sem törődve azzal, hogy partnere súlyosan megsérülhet. Ez be is következett: a be nem avatott pofozózsák két bordája és az egyik könyöke bánta a csillag autentikus hatásra törekvését. Megjegyzendő, hogy a peches delikvenst annyira meglepte az incidens, hogy a mai napig kitart amellett, hogy kollégája bosszúból cselekedett. Mivel egyrészt nem tetszett neki, hogy tényleg lekevert egyet a Connie bőrébe bújó Talia Shire-nek, másrészt sosem bocsátotta meg, hogy egy közös italozgatásuk során egy ingerlékeny gengszter kis híján megölte. Ám Caan ezt tagadta, és tény, hogy Russo hosszú esztendőkön át nem is említette ezt a mögöttes motivációt.
Záróakkordként, cikkünk aligha lenne teljes az Az ember gyermeke esélyesen legfelkavaróbb eleme nélkül. Alfonso Cuarón disztópikus remeke a civilizáció összeomlásának torokszorítóan hiteles bemutatásával, a remény és a hit témáját kiveséző cselekményével, illetve képi világával is megbabonázza a nézőt. Ennek legkiválóbb példája a hideglelős autós kálvária. Hiszen ez ékesen illusztrálja, hogy bár akadnak még, akik az elkeserítő körülmények dacára egy szebb jövőért küzdenek, a többség engedett a nihilizmus és a barbarizmus szirénénekének. A kamerára fröccsenő vércseppek páratlanul intenzívvé teszik az élményt - szinte hihetetlen, hogy nem tudatos koncepció, hanem a vakszerencse gyümölcsét élvezhetjük. Ugyanis a komplex, vágás nélküli epizód majd két hétig tartó tető alá hozatala rémálomnak bizonyult, mert a legkülönfélébb nehézségek hátráltatták a sikert - ezekhez tartozott a lencsére hulló művér is. A hisztéria határán táncoló rendező természetesen egyből intett, hogy mindent kezdjenek előröl, azonban mivel az általános zűrzavarban senki sem hallotta az ordibálását, a jelenet az előre megbeszélt ütemterv szerint folytatódott. A férfit ez persze kifejezetten frusztrálta, később viszont örült a látszólagos pechnek, elvégre a sors hozzásegítette, hogy egy igen erős vizuális szimbólummal támassza alá mondandóját.
Ezzel felsorolásunk végére értünk. Ha ti is ismertek ilyen, vagy ehhez hasonló baleseteket, és úgy gondoljátok, hogy egyik-másikról méltatlan módon nem írtunk, ne legyetek restek. Osszátok meg velünk a kommentszekcióban vagy a Facebookon, hogy mit hagytunk ki!