Hirdetés

Filmklasszikus: 8 és 1/2

|

Számvetés és egyhelyben toporgás. 60 éves lett Federico Fellini klasszikusa.

Hirdetés

Voltaképpen nincs is mit mondani. Mégis el akarom mondani.

- mondja hősünk a film egy pontján. Kulcsmondata ez a filmnek, Federico Fellini 1963-as klasszikusának, mely egy filmrendezőről szól, amint új filmjét készíti elő. Eközben vissza-visszatekint addigi éveire, melyben kulcsszerepet játszanak a nők is, Guido női, akik hol ilyen, hol olyan szerepet játszanak az életében. 

Hirdetés

Különleges film a 8 és 1/2. Aki megnézi, annak feltűnhet, hogy a sztori éppen másodlagosnak hat, a cselekmény laza szerkezettel bír. Amit látunk, az egy hömpölygő gondolatmenet. Ez a gondolatmenet lehetőséget ad arra, hogy belelássunk egy olyan filmrendező fejébe, akitől mást sem kérdeznek, mint hogy miről fog szólni az új filmje, ő azonban mindegyre csak kibújik a kérdés alól. Mi nézők sem nagyon tudjuk meg, hogy miről is van szó, azok az információk, melyeket adnak nekünk, sok fogódzót nem adnak. Fonák módon talán pont azt a filmet szeretné megcsinálni, amit éppen láttunk, és amit Fellini megcsinált. Sőt, ha jól meggondoljuk, leginkább erről lehet szó. Ezt figyelembe véve pedig nem csoda, hogy mindig csak kerülte a kérdést, ahogy csak tudta. Mert a 8 és 1/2 sok mindenről szól, de igazán szavakba önteni nehéz.

Hirdetés

Fellini ezzel a filmmel mesél picit saját magáról is, mesél egy férfiról, aki falja a nőket, mesél a művészetről, a filmrendezésről és arról, hogy a filmkészítés bár csapatmunka, de közben borzalmasan személyes is tud lenni. Személyes, mert Fellini maga is ugyanazokkal a problémákkal szembesült, mint hőse (vagy nevezzük inkább alteregónak), Guido (Marcello Mastroianni). A hírnév, az elvárások ugyanúgy megnehezítették a dolgát (ekkor már túl volt Az édes élet sikerén), ennek folyamodványaként pedig egy szanatóriumba vonult el, hogy a sok stresszt kicsit kiheverje (csak úgy, mint Guido a film elején). Finoman szólva is tehát az áthallások filmje ez. 

Álomszerű filmélmény a 8 és 1/2. Nehezen megfogható, illékony és rejtélyes, misztikus. Talán meg lehet vádolni azzal, hogy túl önhitt, túl egoista film, de milyen is lehetne? Pont ilyen. Álomjelenetek, a gyermekkor felidézése, a szexualitás hangsúlyos jelenléte mind áthatják az alkotást. Szeretők jönnek és mennek, miközben a feleség, az az értelmetlenül hűséges feleség (Anouk Aimée csodálatos) ugyanúgy próbálja megfejteni kapcsolatukat, mint amennyire Guido próbálja definiálni önmagát és a művészethez való viszonyát. Nincs jól látható szerkezete a filmnek, elegánsan fesztelen az egész, nem köti magát béklyóba. Lassan sodródik előre, egy gyötrődő koponya zegzugain át. Unalmas, mondják páran, dagályos talán. Bevallom, első megtekintésre még nálam sem törte át azt a bizonyos falat. Értékeltem, igen, láttam az erényeit, láttam, hogy miért klasszikus, de másodjára sokkal jobban éreztem, sokkal jobban érzékeltem, hogy mennyire rétegzett remekműről beszélhetünk.

Fellini volt az elsők között, aki annyira nyíltan kitárta saját alkotói válságát, vagy épp saját elméjét, hogy mozgóképre rögzíti azt. Azóta többen alkalmazták ezt, a Coen-testvérektől kezdve (Hollywoodi lidércnyomás) egészen Charlie Kauffmanig (Adaptáció). Innen nézve még könnyűnek is tűnhet: ha van alkotói válságod, akkor írd meg, filmesítsd meg és máris lesz egy remek anyagod. Persze, nem árt, ha Fellininek hívnak vagy a Coen-testvérek egyike vagy. 

A 8 és 1/2 persze valamivel kevesebb lenne akkor, ha nem Marcello Mastroianni lenne a főszereplője. Mastroianni, mint a rendező filmvásznas avatarja lehengerlően hozza ezt a nagy, menő filmrendezőt, aki egyik jelenetben még a coolság megtesítője a cigarettával a kezében, a másikban pedig egy gyámoltalan, hisztis gyermek. Fantasztikus jelenség, aki sok oldalát mutatja meg ebben a szűk két és fél órában, de sosem éreztem azt, hogy a többi színész mellérendeltje lenne csupán. A nők ugyanúgy fontos szerepet töltenek be (lévén, hogy életének fontos részét képezik a karakternek) és bár lehetne egy jót lamentálni azon, hogy vajon ha ma élne Fellini, az ő női karakterei milyenek lennének és hogy viszonyulnánk hozzá, ebben a közegben csodalényekként mutatkoznak meg.

Legyenek ők kurvák vagy entellektüelek, idősebbek vagy fiatalabbak, valahogy azt éreztem, hogy zömében piedesztálra emeli őket Fellini. Istenek ők, akik függnek ugyan Guidótól, de ez ugyanúgy fordítva is igaz. Ezt pedig leginkább az az álomjelenet mutatja meg, melyben Guidót körülveszi az összes szeretője, nőismerőse és egyik percben még mindenki körülrajongja, míg a másikban már fordul a kocka és a kedves-nedves álom rémálomba fordul át. 

A filmet 1963-ban bemutatták a Cannes-i Filmfesztiválon, ahol szép kritikai sikert aratott. Maga Truffaut is elismerően nyilatkozott mind Felliniről, mind magáról a filmről, ahogyan más kritikusok is dicshimnuszokat zengtek. Volt ugyan egy-két éleskésű kritikus, mint például Pauline Kael, aki strukturálisan katasztrófának titulálta a művet. De az ő hangjuk - bár nem szabad semmibe venni - végül haloványabbnak tűntek a többihez és magához a filmhez képest. Mind a mai napig alapműként beszélünk róla, rendezői önvallomások terén megkerülhetetlen (nyilván még Woody Allen is elkészítette a maga verzióját, hommage-át Csillagporos emlékek címen), hatvan év múltán pedig még mindig ad csemegéznivalót a filmrajongónak. 

Ezt láttad már?

Rengeteg hír, cikk és kritika vár ezen kívül is a Puliwoodon. Iratkozz fel a hírlevelünkre, mert kiválogatjuk neked azokat, amikről biztosan nem akarsz lemaradni.


Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.