Hirdetés

Filmklasszikus: A diktátor (1940)

|

80 éve mutatták Charlie Chaplin legendás politikai szatíráját, aminek nemcsak mondanivalója, de megszületése is roppant mód érdekes és meglepő is egyben.

Hirdetés

"- Furcsa, én mindig azt gondoltam, hogy maga árja.

- Én vegetáriánus vagyok."

Az 1930-as évek Amerikája. Charlie Chaplin hatalmas népszerűségnek örvend mind a nézők, mind pedig a kritikusok körében. Az ikonikus filmes figurája, a csavargó már akkor is szinte egybeforrt a nevével; az alakja, a ruházata, a bajusza mind-mind egy legendás szereplővé tette. Arra már a magyar származású filmrendező-producer, Alexander Korda hívta fel a figyelmét, hogy ennek a figurának a külleme nagyban hasonlít Adolf Hitlerre - akit anno Chaplin egyáltalán nem ismert. Ezt követte Leni Riefenstahl 1935-ös dokumentumfilmje, Az akarat diadala, ami egy kvázi figyelemfelhívás volt a nácik térhódítására. A filmet Chaplin is látta, és az emberek nagy döbbenetére csaknem végigröhögte az egészet, hiszen már mozi közben körvonalazódott benne, hogy ki fogja parodizálni ezt az egész nemzetszocializmust. 1940, megjelenik A diktátor, Chaplin gyilkos szatírája Hitlerről és a politikai rendszeréről, és ami ezek után történt, ahogyan mondani szokás, már filmtörténelem.

Hirdetés

De ne szaladjunk ennyire előre! A diktátor (angolul The Great Dictator, szóval nem összekeverendő a Sacha Baron Cohen-féle filmmel) nem csak amiatt fontos mind a mai napig, mert egy valóban tűéles görbetükröt állít a nácizmusnak, hanem mert például ez volt Chaplin első igazi hangosfilmje is. Ez persze ebben a formában nem igaz, elvégre már előtte is próbálkozott, kísérletezett a beszélőfilmmel (pl. a Modern időkkel), de az első igazi, elejétől végéig csaknem folyamatos párbeszédekkel teletűzdelt mozija A diktátor volt. Plusz itt két szerepben is feltűnik, mondhatni a két főszerepben: egy kissé esetlen, de jószívű borbélyként és a címszereplő diktátorként.

A film egy érdekes felütéssel kezd, hiszen egy olyan képfeliratot látunk azonnal, ami azt közli velünk, hogy "a valós személyekkel való esetleges hasonlóság csupán a véletlen műve". Ez máris kérdésessé tesz sok mindent, hiszen azt a tényt, hogy ez egy paródia Hitlerről, Mussoliniről és az egész akkori rendszerről, még az az ember is tudja, aki nem látta a filmet, csak hallott róla ezt-azt. Magát a felhívást felfoghatjuk egy kvázi elővigyázatosságként, de akár a leplezetlen, azonnal megvezető irónia egyfajta jeleként is. A lényegen persze nem változtat semmit; az utolsó utáni utalás, poén és paródiaelem gazdájának kiléte is biztosra vehető.

A történet egy Tománia nevű elképzelt ország térhódításáról szól, ez felel meg az akkori Németországnak, még inkább a Német Birodalomnak. Ennek a vezető Hynkel, a forrófejű kis mitugrász, aki ugyan diktátori székbe került, de vezetői vénája nincsen - így nem is tudja, hogy most szövetkezzen az olasz Napalonival vagy a háta mögött tovább terjeszkedjen. Vele szemben áll egy egyszerű borbély, aki örömét leli a munkájában, de az előző háborúban elszenvedett sérülései miatt amnéziás lett. Tehát amikor évekkel később visszamegy a szalonjában, nem érti, mire föl írják fel némely boltok kirakatára azt, hogy zsidó. A bonyodalmak pedig ott veszik kezdetüket, amikor a kis borbély mit sem sejtve ellenáll az elnyomó rendőröknek, ezzel pedig egy egész problémalavinát zúdítva magára és az ismerőseire.

Mindez leírva egy kőkemény, embert próbáló szociodrámáként hat, aminek bizonyos aspektusai abszolút megtalálhatóak a filmben. Ám nem egy Charlie Chaplin filmről beszélnénk, ha nem kerülnének olyan elemek a fókuszba, mint a burleszk vagy éppen a humor. Ha nem veszünk figyelembe bizonyos részeket A diktátorból, akkor ez egy hamisíthatatlan, de szimpla Chaplin-film lenne - annak minden bájával és szerethetőségével együtt. Ám a filmes polihisztor itt nem állt meg, ő egy szatírát akart letenni az asztalra, egy gyilkos szatírát egy olyan emberről, aki hadat üzent nem csak a fél világnak, de azon belül embertömegeknek is, ezzel pedig megidézve a történelem egyik legsötétebb, legvéresebb szakaszát. Nyilvánvalóan mindehhez hozzátartozik az is, hogy anno Amerikába nem érkezett meg minden hír. Az ország akkor még nem lépett be a háborúba, sőt még a washingtoni követét sem rendelte vissza Berlinből. Így például Chaplin nem tudta, hogy mit is jelent az, hogy koncentrációs tábor. Saját bevallása szerint, ha tudta volna, hogy milyen szörnyűségek történtek, nem készíti el a filmet.

Ám mégis ez a fajta (valljuk be, szükségszerű) tudatlanság miatt volt mersze ennyire eltúlozni mindent - mialatt persze sosem tévesztette szem elől az okot, miért is akarta ezt a mozit leforgatni. Csaknem mindent, ami Hitlerhez és a nácizmushoz köthető, kifordított önmagából, és csúnya szóval poénossá tett (a neveket, a szimbólumokat, a jelzéseket, sőt még az eseményeket is), de mindvégig jelen volt a nézőben egy egyfajta távolságtartás/ódzkodás. Ha minden tényleg megtörtént, tényleg emberek haltak meg, akkor szabad-e nevetni egy ilyen paródián? A választ nem itt fogjuk taglalni, hiszen azzal elterelődne a legtöbb figyelem a filmről, de bátran írjátok le kommentként, ti mit gondoltok erről.

Mivel kvázi ez volt az első igazi hangosfilmje Chaplinnek, így jóformán semmit sem bízott a véletlenre. A végletekig csiszolta az összes dialógust, átírta őket, kihúzott részeket, hogy minden klappoljon. Plusz a jeleneteket is többször átrágta magában, folyamatosan vissza-visszatért Riefenstahl dokumentumfilmjével - ezáltal tudta például annyira hitelesen kifigurázni a beszédeket vagy Tománia elképzelt, hebehurgya nyelvét is (amiben azért két német szót tisztán lehet érteni: a schnietzel-t - bécsi szelet - és a sauerkraut-ot - savanyú káposzta). Ennek folytán születhetett meg filmtörténet egyik legikonikusabb (és nem utolsó sorban előrelátóbb) jelenete is, amikor Hynkel vezér egy a Földet ábrázoló lufival kezd el játszani, táncolni, ami a kezében végül szét is pukkan.

És ha már A diktátorról van szó, két igazán fontos aspektusát érdemes még megjegyezni: a betiltásokat és a film végi monológot. Az előbbi abszolúte magától értetődőnek hat, mint ahogy a legtöbb szatirikus, parodisztikus film vagy sorozat. Ahogy a Sztálin halálát, a Brian életét, A mechanikus narancsot vagy éppen a Borat: Kazah nép nagy fehér gyermeke menni művelődni Amerika filmet, úgy A diktátort is rendre betiltották. Hitler egyenesen kitiltotta Németországból az alkotást (habár ő sunyiban háromszor is megnézte), sőt a Német Birodalom uralma alatt lévő országok mindegyikében elpusztíttatta az összes kópiát. Mussolini miatt az olaszoknál sem lehetett megnézni a filmet, de Spanyolországban a szintén fasiszta Francisco Franco haláláig (1975-ig) sem szabadott levetíteni Chaplin alkotását.

Az alkotás legvégén hallható monológ pedig talán a legőszintébb és leginkább elszomorítóbb öt perc, amit valaha filmre forgattak. Chaplin maximalizmusa ennél a résznél csúcsosodik ki csak igazán, hiszen minden egyes mondat akár külön, akár egyszerre, de mellbe vágja a nézőt. És amellett, hogy tettre sarkall, rá akar venni a cselekvésre, az összefogásra, mód felett el is szomorít mindenkit, aki egy kicsit is ad az embersége. Főleg manapság, amikor már az is tolerálandó, sőt egyenesen követendő, hogy könyveket daráltatunk le, nyilvánosan megalázunk tizennégy éveseket videókban, letagadunk országok gazdaságát csaknem romba döntő tényeket, vagy túlzott politikai befolyásokat és visszaéléseket a kultúra és a szólásszabadság területén, valamint hogy úgy teszünk, mintha minden rendben volna. Chaplin arcáról egészen biztosan lefagyna a mosoly, ha megtudná, hogy 80 évvel a filmje megjelenése után nemhogy még mindig ugyanott tartunk és nem haladtunk előre, de talán visszább is léptünk…

A diktátor egy időt álló mestermű. Egy megkerülhetetlen oszlop a filmtörténet sűrű és hatalmas csarnokában. Mondandója semmit sem vesztett aktualitásából, figurái azóta is köztünk járnak, és habár itt-ott azért érződik az idő rozsdás vasfoga (pl. a vágás szintjén), ezeken rendre túlszárnyal az ember. Hiszen amikor egyszerre sír a nevetéstől és a szomorúságtól, miközben elgondolkozik, elmélázik a jeleneteken, a megszólalásokon, felvetődik benne a kérdés: én hol állok ebben az egészben? Ha még nem láttad, azért, ha pedig már láttad, de újráznál, akkor meg azért érdemes megnézni A diktátort - mellélőni vele nem lehet.

"Szabad és csodálatos lehetne az élet útja, de az utat eltévesztettük. Kapzsiság mérgezi az ember lelkét, gyűlöletbe rekeszti a világot, nyomorúságba és vérontásba masíroztat bennünket. Robogunk, repülünk, mégis kalodába zárjuk magunkat. A gépek, a bőség korszakában még mindig szűkölködünk. A tudás cinizmussá vált, értelmünk rideg, szívtelen. Túl sokat gondolkozunk, és túl keveset érzünk. A gépesítés mellé emberség kellene. A bölcsesség mellé kedvesség és jóság. Ha ez nincs, könyörtelen lesz az élet és mindennek vége."

Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.