Robert Aldrich A piszkos tizenkettő című filmje a filmtörténet olyan alkotása, amire rengetegszer hivatkoztak már, premisszáját megannyiszor próbálták lemásolni, megidézni, de valahogy sose, vagy csak nagyon ritkán sikerült olyan minőségben megtenni azt, ami felérne az eredetihez. Világsztárok! Akció! Titkos küldetés! Ez, drága olvasók, minden idők egyik legszórakoztatóbb háborús akciófilmje.
Van egy rakás elítélted, akik vagy halálsoron vannak, vagy pedig annyi évet kell leülniük, hogy kétszer is beleőszülnek. Mit teszel? Elküldöd őket egy olyan küldetésre, amelyet nem biztos, hogy tudnak teljesíteni, és amiről lehet, hogy nem jönnek vissza élve. Ez történik a filmben, persze nem épp ebben a formában: nem az elítéltekhez keresték a küldetést, sokkal inkább fordítva, de a lényeg ugyanaz. Ha van egy rakás feláldozható ember a markodban, akkor minek küldenél az adott helyszínre és adott feladatra egy tucat feláldozható katonát? Őrült ötlet persze, ahogyan azt megállapítja a filmben a Lee Marvin által megformált John Reisman is. Dehát onnan fentről nem egy olyan parancs és ötlet jön, amit csak olyan tud kiötölni, aki egy percet sem töltött még a harctéren, vagy töltött el együtt egy teljes napot tizenkét, tőről metszett bajkeverővel.
Men-on-mission filmből annyi van, hogy Dunát lehetne rekeszteni vele, főként miután bemutatták A piszkos tizenkettőt. Ott volt a Becstelen brigantyk, a The Expendables - A feláldozhatók, a Kelly hősei, a Ragadozó, a Ragadozók és még sorolhatnánk. Mindig jó és hálás ötlet összeterelni egy tucat (vagy kéttucat) figurát, aki, teljesen eltérő személyiséggel és attitűddel rendelkeznek és rájuk bízni egy rendkívül veszélyes küldetést.
Robert Aldrich E. M. Nathanson azonos című regénye alapján készítette el filmjét, amely regény ha nem is a szó hagyományos értelmében vett "igaz történet", de magától az inspirációtól nem áll olyan távol. Ha szabad hinni a fámának, akkor a cím maga - egy verzió szerint - Russ Meyer rendezőtől ered (Gyorsabban cicamica, ölj, ölj!), aki hadszíntéren vett fel kamerájával háborús felvételeket. Elmondása szerint egy ponton egy amerikai börtönben filmezett, ahol olyan rabokkal találkozott, akik életfogytiglanra lettek ítélve, viszont kiképezték őket arra, hogy behatoljanak ellenséges területre és szabotázst, gyilkosságokat hajtsanak végre. Végül pedig megígérték nekik, hogy ha feladatukat teljesítették, akkor felmentik őket a börtön, vagy éppen a halálbüntetés alól. Az "osztagot" pedig szintén úgy nevezték, hogy "piszkos tizenkettő", történetesen azért, mert nem voltak hajlandók borotválkozni. Kísértetiesen hasonlít a film alapkoncepciójára, ugye? Nos igen, sokszor a legjobb sztorikat az élet írta. Természetesen maga a film, illetve a regény vélhetően nem konkrét adatokra, vagy személyekre alapozódott, inkább csak magát az ötletet vette át és azt idomította a modern háborús- és akciófilmes elvárásokhoz.
A piszkos tizenkettő az a fajta háborús mozi, amely még most, ennyi év elteltével is képes megnyomni azokat a bizonyos gombokat. Részben azzal, hogy annyira kiváló szereposztást sikerült leszervezni hozzá, részben pedig azért, mert meglátta koncepciójában azt a bizonyos "szórakoztató"-faktort. Cinkos vigyor húzódik a film arcán, ezt feszíti végig a két és fél órás játékideje alatt: itt nincsenek klasszikus értelemben vett hősök. A főszereplők elítéltek, az őket felügyelő Reisman pedig hiába áll a "jó" oldalon, folyamatosan felrúgja a szabályokat, semmibe veszi a feljebbvalóit és úgy egyébként, felettesei szavát még véletlenül sem helyezi a saját véleményénél előbbre. Ami pedig magukat a feletteseket illeti, töketlen léhűtőkként vannak ábrázolva, akik nem tudják, mit is csinálnak. Nem éppen a legideálisabb képet festi erről a helyzetről. Ha úgy tetszik, egy morálisan ingatag világot ábrázol a film, amelyben nincsen hagyományos értelemben vett fogódzó, nehéz megmondani, hogy hol van a helyes döntés és hol a helytelen. Hiszen ha a jófiúk csapatában ott van egy vakbuzgó istenhívő, aki minden nőben romlott kurvát lát és aki saját magát az Úr fegyvereként aposztrofálja, akkor ott sok erkölcsösségre ne számítson senki.
Aldrich a filmjét egy nagyobb és egy kisebb szegmensre bontja. Fonák módon éppen az kerül valamelyest háttérbe, ami kulcsfontosságú esemény lenne (nevezetesen az osztag küldetése, amelyen áll vagy bukik a további sorsuk), viszont nagy hangsúlyt fektet arra, hogy megmutassa magát a kiképzést, ezáltal azt, ahogyan összecsiszolódnak. Meg lehet vádolni a filmet azzal, hogy túl sok időt tölt el a tréninggel és jogos is lehet. Főként azért is, mert az itt eltöltött játékidőt, az itt elkövetett alapozást később nem hasznosítja. Itt leginkább a Clint Walker által megformált Posey az, aki megsínyli (míg mondjuk Jim Brown karakterével még kevesebbet foglalkoznak, ő csak szimplán a háttérbe szorul), nála hiába volt egy demonstráló jelenet a hirtelen haragját illetően, később ez nem fizetődik ki. A kiképzőtáborban megtanult csapatmunka leginkább abban a jelenetben csúcsosodik ki, melyben egy fő gyakorlatot végeznek és amelynek tétje a fiúk tudta nélkül az, hogy végül visszakerülnek-e a sittre, vagy végrehajthatják a titkos hadműveletet. Nem mellesleg ez a film egyik legszórakoztatóbb és legkielégítőbb jelenete, mert míg a nácik leginkább arctalan ellenségek maradnak, addig itt legalább tudunk szurkolni, hogy borsot törjenek a maradi gondolkodású, besavanyodott Everett (Robert Ryan) orra alá. Ezzel együtt sem hiábavaló persze az ezzel eltöltött idő, hiszen bármely képkocka, amelyen ott szerepel Lee Marvin (azzal a pompás, élére faragott fizimiskájával és sajátosan duruzsoló, tekintélyt parancsoló orgánumával), vagy éppen John Cassavetes (a független filmek hollywoodi rendezőmestere színészként is brillírozott), az nem volt hiábavaló. De ugyanígy említhetném Donald Sutherlandet, Charles Bronsont, illetve Ernest Borgnine-t is.
A nagy akciót, a szokásos robbantgatásokat és golyózáporokat a finisre hagyták, mely mai szemmel nézve meglehet porosabbnak hat, de kellően mozgalmas és adódik egy-két kellemesen őrült ötlete. Nem nehéz meglátni, hogy miben is inspirálhatta Quentin Tarantino Becstelen brigantyk-ját, illetve annak befejezését (segítek: összeterelni egy rakás nácit egy helyre, majd lemészárolni őket, hadd égjen a férgese). Ráadásul azt sem lehet felróni neki, hogy szűkmarkúan bánik hőseink halálával, hiszen jócskán otthagyják a fogukat a finálé során, aláhúzva azt, hogy ez tényleg egy öngyilkos küldetés. Nem úgy, mint ahogy pár évtizeddel később tette Sylvester Stallone a The Expendables című filmjében, ahol szépen meghagyott minden karaktert sebezhetetlen, halhatatlan státuszában.
A film folytatást is kapott jó pár évvel később, 1985-ben, igaz az már kevesebb ismertségre tett szert. Ráadásul televízióra készült, még jobban aláásva a nívóját. Ez volt Lee Marvin utolsó előtti filmje, nyilvánvalóan egy kis pénz fejében megérte neki bevállalni újra Reisman-szerepét annak a filmnek a folytatásában, amelyet "buta kis pénzcsinálónak" titulált még anno egy Roger Eberttel való beszélgetés során. Hiába, nagyon sokszor ezek a buta kis filmek azok, amelyek végül kiállják az idő próbáját és valami olyat adnak, amire megéri emlékezni, amit megéri fenntartani. És amit megéri olykor-olykor felidézni.