Hirdetés

Filmklasszikus: A tégla

|

Martin Scorsese laza ujjgyakorlata 15 év távlatából.

Hirdetés

Szögezzük le még az elején: Martin Scorsese 2006-ban bemutatott filmje, A tégla nem nevezhető a pályafutása legjobbjának. A klasszikusaihoz képest valamelyest gyengébb eresztés ez a mestertől és ezen nem változtat az sem, hogy végül egy Oscar-díjjal is jutalmazták őt a filmért. Amiről tudjuk jól, hogy végtére is nem A tégláért kapta, hanem minden másik filmért, amit előtte készített. 

Hirdetés

Hogy mégis miért került be ez az alkotás ebbe a rovatba? Jogosan tevődik fel a kérdés. A válaszom pedig az, hogy ha nem is egy tökéletes és a rendezőtől várt zseniális filmmel van dolgunk, még így is olyan, ami nagy rutinnal viszi véghez a célkitűzéseit és igyekszik új ízzel megbolondítani a hongkongi Szigorúan piszkos ügyek cselekményét/történetét. Arról nem is beszélve, hogy szereplőgárdája igazán parádés erő- és tehetségfitogtatás. 

Martin Scorseséről nem lehet azt mondani persze, hogy a kétezres években csupa megkérdőjelezhetetlen döntést hozott. Két évvel előtte, az Aviátorral jelentkezett, előtte pedig a New York bandáit forgatta le. A két filmnek az az egyik közös jellemzője, hogy relatíve sokba került, amihez hozzá kell tenni azt is, hogy utóbbinál még a Weinstein-tesókkal is akadt némi kreatív nézeteltérése. Gigászi ambíciókkal felvértezett alkotások voltak ezek, amelyek nehéz szülésnek bizonyultak, ezekhez mérten pedig a soron következő remake lényegében egy ujjgyakorlatnak bizonyult. A rendezőnek pont jól jött azonban egy ilyen projekt, amely valamivel költséghatékonyabb (90 millióból készült), és ennek tetejébe pedig visszatérhetett ahhoz a területhez, amellyel rengeteg néző és rajongó azonosítja őt. A gengszterfilmről van szó. 

A William Monahan forgatókönyve alapján készült film a 2002-es Szigorúan piszkos ügyek újrája, amely két identitásválságban szenvedő férfi litániáját mutatja be, amint kamu-zsarukként és kamu-gengszterekként próbálják megtalálni önmagukat. Illetve: egymást. Monahan forgatókönyve Scorsese közbenjárulásával bostoni közegbe helyezte a cselekményt, a későbbiekben pedig színre lépett maga Nicholson is, valamint Matt Damon, aki Brad Pittet váltotta (miután Pitt arra a döntésre jutott, hogy szerinte egy nála fiatalabb színésznek kellene játszania a karaktert). 

A tégla egyik legnagyobb érdeme az, hogy egyetlen egy percig sem vesztegeti az idejét és rapid tempóban hajtja előre a cselekményt. Scorsesétől persze megszokhattuk, hogy jó tempót diktál (habár itt azért sokat köszönhetünk Thelma Schoonmaker vágónak is), itt azonban még dinamikusabban vágtáznak előre a dolgok, miközben a karakterek próbálnak lavírozni saját és a többiek hazugságainak farvizén. A megtört identitás, illetve az identitás sokrétűsége, mint motívum már több ízben fontos szerepet kapott a rendező életművében: akár ha a Taxisofőrt nézzük (melyben Travis Bickle próbálja megtalálni a helyét és saját magát vietnami veteránként), akár ha a Krisztus utolsó megkísértése című munkát tekintjük meg (melyben Krisztus maga kerül válságba), vagy éppen A téglát követő Viharszigetet vesszük alapul (itt a főszereplő nyomozó kerül önmagával harcba).

Ezt láttad már?

Rengeteg hír, cikk és kritika vár ezen kívül is a Puliwoodon. Iratkozz fel a hírlevelünkre, mert kiválogatjuk neked azokat, amikről biztosan nem akarsz lemaradni.


Ez a filmje azonban mintegy tobzódik ebben, csűri-csavarja központi elemmé teszi ezt a fajta meghasonulást és az egyén személyiségének, vélt vagy valós identitásának a dúló háborúját. És ez az, ami igazán izgalmassá teszi ezt a filmet, még ha alapvetően nem is ás olyan mélyre: mindkét főszereplő karakter egyfajta eleve elrendeltetett sorsként kénytelen tekinteni erre a kettősségre. Míg Costigan (Leonardo DiCaprio) családi kényszerűségből vett fel több identitást és akcentust, hogy aztán később állami rendőrként kamatoztathassa tudását színtiszta becsületből, addig Sullivan (Damon) mintegy apafigurája iránti tiszteletből és buzgóságból, bizonyítási vágyból fakadóan égeti a gyertyát a két végén. Egyik létből sincsen egyikük számára sem kibúvó, még a stréber és láthatóan stabil lábakon álló Sullivannek sem. Mosolyogjon és smúzoljon kollégáival bármekkora mosollyal az arcán.  

Újranézve Scorsese filmjét érdekes volt nézni, amint DiCaprio játszik: fiatalos magabiztossággal, minden erőt beleadva, de alapvetően a mai énjéhez képest valamelyest tejfeles szájjal. Mégis, frusztrációja, kétségbeesése és sebezhetősége (amelyet a Vera Farmiga által alakított "agyturkász" is kiemel egy jelenetben) hiteles és alázatos színészi játékra utal. Mellette Damon rutinnal hozza a buzgómócsing pöcsfejet, akit az abszurdan túltekert és erőszakos finisben maximum csak szánni lehet, kedvelni egy percig sem. Ezt meglehet sokan hibaként róják fel, Scorsesétől azonban már megszokhattuk azt, hogy ő nem arra törekszik, hogy szimpatikus figurákat nézzünk, hanem problémás, lelkileg roncs, sokszor antipatikus karaktereket prezentál a néző számára. Itt sincsen tehát ez másként (leszámítva DiCaprio karakterét, aki egy pozitív figura, csak épp nagyon elenyésző esélyekkel arra, hogy megváltást nyerjen). Az eredetiben ugyan jóval árnyaltabb kettejük konfliktusa, ezt a különbséget Scorsese verziója kvázi nyersebb, vehemensebb hangvétellel, több fekete humorral kompenzálja. 

Ami miatt még érdemes emlékeznünk és keblünkre ölelnünk ezt a filmet, az nem más, mint Jack Nicholson. Nicholson lubickol a gengszterfőnök szerepében: zavarodott tekintete, motyogása, kis- és nagymonológjai és váratlan húzásai (levágott kéz asztalra rakása, kokain az opera után, műpénisz megvillantása a pornómoziban) emlékezetessé avanzsálják a játékát. Hiába tűnik elnagyoltnak a karakter, hiszen érdemben nem sokat tudunk meg róla, de ezek a kis adalékok, a színészi eszköztár folyamatos, látványos megvillantása és felsorakoztatása, az őrülettel és kiszámíthatatlansággal való játék mégis teljes értékűvé avatják Costellót. 

Problémáival együtt is tehát úgy gondolom, érdemes újranéznünk, így 15 év elteltével A téglát. A bő két órás játékidő döbbenetes gyorsasággal szaladt el, Thelma Schoonmaker vágástechnikája példamutató, a dialógusok többnyire frappánsak (amikor épp nem öltenek konfúz jelleget), a színészeken pedig érződik, hogy élvezik azt, amit csinálnak. Ha nem is ez Scorsese legjobb filmje (ahhoz túl felszínesnek hat), de mindenképp az egyik legszórakoztatóbb alkotása. Ha úgy tetszik, ez az ő B-filmje és ebből a szempontból, valamint többi filmjeinek a viszonyában kétségtelenül érdemes foglalkozni vele. 

Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.