Hirdetés

Filmklasszikus: Amélie csodálatos élete

|

Csoda 2001-ből.

Hirdetés

Vannak bizonyos filmek, amelyek valahogy jót tesznek az embernek. Filmek, amelyeknek mintha az lenne az eleve elrendeltetett céljuk, hogy jobb kedvre derítsenek bennünket, hogy esetlegesen visszaadják az emberiségbe vetett hitünket, vagy hogy megerősítsék azt. Olyan filmek, amiket patikákban kellene árulni és orvosoknak felírni búbánat ellen. Ilyen film az Amélie csodálatos élete és most, hogy immár huszadik éve, hogy bemutatták a mozik, ideje volt újrázni belőle. 

Hirdetés

De ilyen film Guiseppe Tornatore Cinema Paradisója, Martin Scorsese A leleményes Hugója, Danny Boyle Gettómilliomosa, Paul King Paddington-filmjei, vagy mondjuk Wong-Kar Wai Chungking Expressz című mozija. Jean-Pierre Jeunet 2001-es Amélie csodálatos élete tökéletesen belepasszol ebbe a sorba, nem véletlen tehát, hogy ezt a filmet majd' mindenki ismeri és szereti (bár tudok olyanról, aki ki nem állhatja, de ez van, nem mindenkit talált szíven), húsz év pedig bőven elég volt neki ahhoz, hogy igazi, nagybetűs kultklasszikussá váljék. De miért is működik annyira, miért is hódítja meg nézők millióinak a szívét ez a film és miért képes ilyen szinten rezonálni velünk? Nos, járjunk utána!

Az Amélie csodálatos élete egy különc, álmodozó lányról szól. Amélie (Audrey Tautou) felszolgáló egy kávézóban, aki egy végzetes napon (Diana hercegnő halálának napján) lakása falában elrejtve felfedez egy személyes csecsebecsékkel teli dobozkát, amely valaha egy kisfiúé volt. Elhatározza, hogy a dobozt eljuttatja a tulajdonoshoz, remélve azt, hogy ezzel az illető életét szebbé teszi. A küldetése sikerül, a szomorkásan billegő, életunt, középkorú férfiban előtörnek a régmúlt emlékei és ráébreszti őt az élet múlékonyságára és arra, muszáj kihasználni az időt, ami megadatott. Ezt követően cserfes hősünk, Ameélie mindegyre azon van, hogy embertársainak, közvetlen környezetében élőknek megpróbál segíteni, ahogyan csak tud. Jobbára titokban, inkognitóban téve mindezt, hol egy vak embert végigvezetve a forgalmas utcán, elmesélve mi minden van körülötte, hol pedig édesapja kerti törpéjét végigutaztatva a fél világon, hogy előbbi csak pislogjon a sok titokzatos fénykép láttán. Mindeközben azonban arra is rákényszerül, hogy kicsit saját magán is segítsen, ugyanis megismerkedik egy titokzatos fiatalemberrel (Mathieu Kassovitz), aki a fotófülkékben hagyott selejtes fényképeket gyűjti össze egy fotóalbumba. Minden jel arra mutat, hogy ők ketten összeillőbbek nem is lehetnének, a kérdés csupán az, hogy Amélie-nek van-e mersze elé lépnie és felvállalni érzéseit és saját magát? 

Jeunet filmjének egyik legnagyobb erénye és bája részben abban áll, hogy lehengerlő elánnal csempészi be a fantáziát, a képzelet hatalmát az általa felvázolt világba, olyannyira, hogy az tökéletesen belesimul abba. Szerves részét képezi a történetnek, hiszen Amélie alapvetően egy olyan lány, aki szeret a képzelet világába menekülni a valóság elől, ez pedig a rendezőnek megannyi alkalmat ad nem csak arra, hogy fittyet hányjon az általunk ismert valóságra (legszebb példa erre az, amikor a kicsi Amélie felhőket fotóz és az egyik egyértelműen egy nyulat ábrázol), de arra is, hogy egy jó adag franciás abszurdot is belevigyen a képletbe. Legyen szó akár a film sajátos fekete humoráról, vagy éppen az ezt jelesen alátámasztó képi bravúrjairól, kameramozgásairól és speciális effektjeiről (előbbire az édesanya halála, Amélie a zöldséges fiút vegzálón elkövetett bosszúja csodás példa, az operatőri munka pedig Bruno Delbonnelnek köszönhető), Jeunet burjánzó és irigylésre méltó történetmesélői vénáról tesz tanúbizonyságot.

Ha végignézünk filmográfiáján megfigyelhetjük, hogy ezt karrierje későbbi részében is igyekezett mindegyre alkalmazni és kamatoztatni, ám sosem sikerült neki olyan sikerrel, mint itt, ebben a filmben. Ennek a sikernek az lehet az egyik legfontosabb oka, hogy Amélie önmagában egy érdekes karakter és legyen bármennyire valóságtól elemelt, a belső mozgatórugója nagyon is igazi és attitűdje tisztán és érthetően beszél a nézőhöz: ebben a világban akkor éri meg igazán létezni, ha kedvesek vagyunk, és ha képesek vagyunk felfedezni környezetünk apró szépségeit és csodáit. Az pedig, hogy mindez egy introvertált figurán keresztül jelenítődik meg, aki maga is a boldogulást, valamint a nagybetűs szerelmet keresi és üldözi egész Franciaországon keresztül, duplán azonosulásra alkalmas.

A film hangulata is ezt a karakter által cipelt üzenetet és tartalmat hivatott kommunikálni és teszi ezt játékosan, bohókásan, szeretetre méltó szellemességgel: minden fontosabb karakterről megtudjuk a narrátor közben járulásával, hogy mi az, amit nem szeret és mi az, amit szeret, ez utóbbi pedig gyönyörűen tapint rá azokra a ki nem mondott boldogságforrásokra, amik formálják a személyiségünket. Ezeknek az apróságoknak köszönhetően is érzem azt, hogy bár jó eséllyel indult a film azért, hogy az egész egy túlstilizált cukiskodás legyen, végül egy érző-lélegző, csupa szív alkotás lett, amely ügyesen balanszírozik az abszurditás, a bohókásság és az érzelmi őszinteség között. 

Most, hogy e cikk apropójából kétszer is újranéztem huszonnégy óra alatt a filmet, még inkább értékelem az Amélie szellemiségét és azt, amit képvisel. Értékelem azt a gondosan csepegtetett, finom melankóliáját, amelyet Yann Tirsen kiváló zenéje támogat meg (instant dallamtapadás), valamint értékelem azt is, hogy nyomokban, nem egyszer egy másik kedvenc történetem, a Matilda, a kiskorú boszorkány jutott eszembe leginkább a karakter elvarázsoltsága, bájossága, körmönfontsága, valamint az abszurd hangvétel révén. De ugyanilyen sok közös vonást vélhetünk felfedezni a Nagy hal és e film között is, főként a fantázia iránti elkötelezettség, az optimizmus és életszeretet vonatkozásában. Imádom, ahogy Audrey Tautou egy igazi tüneményként suhan át egyik jelenetből a másikba és töri át néha a negyedik falat és szeretem, ahogyan csillog a tekintete. Nem csodálom, hogy bár alapvetően tehetséges színésznő, neve egybeforrt a címszereplővel és még mindig rá asszociálunk, ha meghalljuk és meglátjuk őt. Odavagyok azért, ahogyan a moziban mutatják és elmondja, szeret hátrafordulni és nézni az emberek arcát, ahogyan filmet néznek és szeretem, hogy olyan fene nagy igazságérzettel viseltetik a kiszolgáltatottak irányába. 

Ami pedig Jeunet-t illeti, habár első két filmjét, a Delicatessen-t és az Elveszett gyerekek városát nem láttam, óvatosan kijelentem, hogy az Amélie csodálatos élete jelenti pályafutása csúcsát. Próbálkozott ezt követően nagyívű szerelmes drámával (Hosszú jegyesség, szintén Tautou főszereplésével), ikonikus horror franchise felfrissítésével (Alien 4), illetve hasonlóan játékos hangnemű munkákkal (Micmacs; T.S. Spivet különös utazása), de egyik sem volt képes úgy rátapintani a nézői igényekre és érzelmekre, mint az Amélie és ezt az ún. varázst újjáteremteni, megismételni ha nem is lehetetlen, de nehéz. Persze más részről, a legtöbb rendező örülne, ha egy ilyen bravúrral elkészített film jelentené pályafutásuk sikerét. Akárhogy is legyen, remélem, hogy ezt követően is még nagyon sok embernek lopja be magát a szívébe.

Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A Project029 Magyarország Kft. közleménye
Bezár