Hirdetés

Filmklasszikus: Annie Hall

|

Kellenek azok a tojások, avagy 45 éves lett Woody Allen klasszikusa.

Hirdetés

Több ízben adtam már hangot ennek az oldalnak a hasábjain, hogy mennyire közel áll hozzám Woody Allen munkássága. Ennek a rajongásnak (és úgy amúgy az egész rendezői életműnek) a sarokköve, mondhatni alfája és ómegája pedig nem más, mint az Annie Hall. Nyilván nincs ebben semmi meglepő, sokan vélekednek így, jó okkal, hiszen még 45 év múltán is képes sokat adni az embernek. 

Hirdetés

Középiskolás voltam, amikor igazán megszerettem Woody Allen-t. Nem akkor láttam először filmjét, az még korábbra datálható (rémlik, hogy valamikor a tévében a Jade skorpió átkát, illetve a Sztárral szemben-t is néztem), de ez volt az a pillanat, amikor igazán magaménak tudtam érezni a filmjei mentalitását, a stílusát. Az Annie Hall és a Manhattan volt az, ami ilyen hatással volt rám, és ami igazán felnyitotta a szememet erre a világra, illetve a rendező többi alkotásának irányába. Szerettem az intellektuális humorát, azt, ahogyan a párkapcsolatokhoz viszonyul és maximálisan tudtam azonosulni azzal a teszetoszasággal, ami a főhőst jellemezte. Nem egyszer próbáltam erőt meríteni ebből a mentalitásból életem során és még mindig azt érzem, hogy nagyon sokat köszönhetek neki. Az Annie Hall-nak kiváltképp. Hogy miért, azt megpróbálom a továbbiakban összeszedni. 

Az Annie Hall eredetileg teljesen másnak indult. A rendező Marshall Brickman forgatókönyvíróval egy jóval komplexebb, nagyobb filmet képzeltek el, amely még mélyebben beásta volna magát a főszereplő elméjébe, és amelynek csupán egyetlen szelete lett volna az ábrázolt párkapcsolat. A filmben lett volna egy gyilkosság is, amely történetszálat később átmentettek a Rejtélyes manhattani halálesetek című filmbe. A film címe Anhedonia lett volna, amely egy olyan embert jelöl, aki képtelen bárminemű élvezetre az életben. 

Ami a végleges, kialakult történetet illeti, persze, ha ránézünk, rendkívül egyszerűvé vált: Alvy Singerről (Woody Allen), egy humoristáról szól, aki elmeséli Annie Hall-lal (Diane Keaton) való kapcsolatát és megpróbálja visszafejteni utólag azt, hogy hol csúszhatott el a dolog, mi vezetett a szakításhoz. Ennyi és nem több. Illetve...

Az Annie Hall-nak több nagy, és néhány kisebb, de nem kevésbé fontos érdeme van. Az egyik, hogy egy olyan rendező munkája ez, aki a filmet megelőzően csakis bohókás, kvázi komolytalan komédiákat rendezett. Olyan munkák voltak ezek, mint a Banánköztársaság, a Szerelem és halál, illetve a Hétalvó (csak hogy nagyobb, ismertebb filmekkel példálózzak), az pedig, hogy ezeket követően komolyabbra vegye a stílust és ne a bohóckodásra helyezze a hangsúlyt, egészen merész gondolatnak számított. Nem mintha mentes lenne a humortól az Annie Hall, korántsem. Csak épp az arányokat keverte másként. A másik nagy erényének számít, hogy felrázta a műfajt, hiszen úgy tudott romantikus komédia lenni, hogy közben szakított a hollywoodi modellel és törekedett arra, hogy a párkapcsolatokat, a szerelmet olyan kuszának, kibogozhatatlannak mutassa, mint amilyen valójában is tud lenni. Beleszőve azt is, hogy igen, sokszor egy meghatározó szerelemnek ugyanúgy véget kell érnie, mint egy olyannak, ami teljesen elhanyagolható. 

A film elején Alvy Singert látjuk, amint a nézőhöz kibeszélve elindítja a filmet, mintegy áttörve azt a bizonyos negyedik falat, elmondja, hogy még mindig próbálja összerakni a dolgokat, igyekszik rájönni arra, hogy hol lehet a probléma, miért mentek félre Annie-vel. Allen ezt a fragmentáltságot átmenti a film struktúrájába és mintha Alvy fejében járnánk, a linearitást sutba vágva látjuk azokat a kis emlékképeket, jeleneteket, melyeket kulcsfontosságúnak érez visszagondolva. Hol a boldog pillanatokat látjuk, hol a mélypontot, hol fásultak szereplőink, hol lelkesek, hol pedig másoknál próbálnak vigasztalódni. Nem az elejétől látjuk a végéig a kapcsolatot, szervezett összevisszaság az, amibe belecsöppenünk, aminek legfontosabb tétje az, hogy hősünk megtanulja elengedni Annie-t és elfogadni kapcsolatukat annak minden hullámvölgyével együtt. 

Ezt láttad már?

Rengeteg hír, cikk és kritika vár ezen kívül is a Puliwoodon. Iratkozz fel a hírlevelünkre, mert kiválogatjuk neked azokat, amikről biztosan nem akarsz lemaradni.


Miközben igyekszik eltávolodni attól a jóleső, de zsibbasztó hülyéskedéstől, ami előző munkáit jellemezte, Allen, ahogyan fentebb céloztam arra, nem mellőzi a humort. Ez majd csak a későbbiekben jön, például a Belső terek című munkájában, ahol már teljes mértékben Bergman stílusát igyekszik megidézni. Itt azonban még sziporkázik: nagy szerepet játszik a vizuális humor, például egy Hófehérkét megidéző rajzfilmbetét, vagy amikor Alvy visszatér az iskolapadba és bemutatja volt osztálytársait, de fantasztikusan vicces az a szegmens is, amelyben Annie Hall-t láthatjuk egy régi udvarlójával, miközben Alvy és a jelenlegi Annie is kommentálja a jelenetet. Humornak egészen sok variánsával találkozhatunk tehát itt, de természetesen mindenek felett ott vannak a szellemes, frappáns párbeszédek, amelyek mind valamilyen ismerős helyzetet festenek fel (lásd a mozisorban ácsorgás jelenete, melynek során Alvy szembesít egy okostojást azzal, hogy mennyi hülyeséget hord össze). Részben ezeknek is köszönhető az, hogy még 45 év múltán sem veszített vonzerejéből a film. 

És hogy még mi az, ami miatt mindenképp érdemes akár sokadik alkalommal, akár életünkben először elővenni ezt a filmet? Nos, a színészi játékok. Allen hozta a szokott formáját, a szorongó entellektüelt, aki szerint az élet nem csak tele van szenvedéssel és nyűggel, de ráadásul még túl rövid is. Meg lehet vádolni őt azzal, hogy többé-kevésbé hasonló karaktereket formált meg pályafutása során, de attól még képes volt a szerepbe beleadni a neurotikus attitűd mellett bizonyosfajta érzékenységet, megejtő őszinteséget (amit aztán később még egy-két filmjében abszolvált). Aki azonban igazán viszi a hátán a filmet, az Diane Keaton. Keaton-t idősebb korára már kevésbé találták meg a jó szerepek, inkább beskatulyázták negédes drámákba és bohókás, ám sokadrangú romkomokba, itt viszont igazi, pezsdítő felfedezésnek hat látni őt. Öltözéke (ami saját ruhatárából való), beszédstílusa ("Laa-dee-daa"), egész ficánkoló, túlbuzgó énje leír egy olyan karaktert, akiről túl sok minden konkrétat nem tudunk meg, mégis, élő, lélegző karakternek tetszik.

Annie-t Alvy szemével látjuk és amilyen csapongó természetnek hat, amilyen kiismerhetetlennek tűnik a film szerkezetéből adódóan, olyannyira válik dominánssá a filmen. Később ezt Marc Webb másolta le valamelyest az 500 nap nyár című filmben, melyben Summer (Zoey Deschanel) volt az, akit a férfi szerelmes/kiábrándult szemén keresztül nézhettünk. Ahogy arra a filmre, úgy az Annie Hall-ra is rásüthetnénk első blikkre azt, hogy női szereplőjét parlagon hagyja, hogy férfiorientált látásmód érvényesül, de ha így tennénk, akkor átsiklanánk a lényeg felett. Mindkét film felismeri azt, hogy főhőse, ha nem is egyedül, de bőven elrontotta a maga részét az adott kapcsolatban és eszébe se jut sem Allen-nek, sem Webb-nek az, hogy hősét klasszikus értelemben vett romantikus főhőssé avanzsálja. Sőt, ha valamit, akkor azt mindenképp megtanulják, hogy egyikük sem volt képes úgy megismerni szerelmét, ahogyan azt kellett volna. És egyikük sem volt képes arra, hogy egójából többet adjanak fel, mint kényelmük engedi. 

Látható tehát, hogy az Annie Hall egy másfél órás filmecske létére egészen sok réteget rejt magában. Szokta mondani Allen, hogy remekművet sosem készített, de egy olyan film, ami ilyen humorral, ilyen ötletes cselekményszerkezettel és ilyen őszinteséggel tud a párkapcsolatokról beszélni, azt nem lehetünk restek remekműnek nevezni. Mert igen, az Annie Hall képes úgy ábrázolni egy párkapcsolatot, hogy ott vannak a mélypontok és az emelkedők, ott vannak a kínos első beszélgetések (zseniális jelenet, ahogy bort szürcsölve próbálnak egymásnak tetszeni és felirat formájában láthatjuk, valójában mit gondolnak magukban), a szerencsétlenkedések a konyhában és a metsző felismerés, hogy ezt nem érdemes folytatni. Mert ugye a párkapcsolat olyan, mint a cápa. Előre kell mennie folyamatosan, különben meghal. És akkor, tudatában annak, hogy ott van mindig a veszélye, hogy elhal és véget ér, vajon miért kergetjük folyton mindezt? Miért kell nekünk a szerelem? Mert - Alvy szavaival élve - kellenek azok a fránya tojások, doktor úr. Legyen ez bármennyire nonszensz és bármennyire megmagyarázhatatlan. 

A film végül siker lett, szakmai és kritikai egyaránt. Akira Kurosawa például egyik kedvenc filmjének titulálta. Nyert 4 Oscar-díjat (5-re jelölték), köztük Diane Keaton, mint legjobb női főszereplőét, illetve Woody Allen, mint legjobb rendezőét. Ez volt az a film, ami az aranyszobrocskát illetően kiütötte a Star Wars-t a nyeregből (sokak legnagyobb bánatára). Allen persze nem ment át a díjátadóra, inkább zenélt kedvenc klubjában, rá jellemző módon. Ezt követően filmográfiájában egyaránt találhatunk könnyed filmeket (Broadway Danny Rose, A rádió aranykora, Zelig), valamint komolyabb hangnemű, melankolikus és súlyos témákat boncolgató darabokat (Manhattan, Bűnök és vétkek) és olybá tűnt, hogy a rendező mindegyre kereste az újabb formai és műfaji kihívásokat. Én pedig, filmrajongóként rendkívül hálás vagyok mindezekért a dolgokért. Az Annie Hall-ért pedig: különösen. 

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.