George Bailey (James Stewart) egy jó ember. Humoránál és karizmájánál csupán az ambíciója nagyobb, ám mindezeken is túlmutat emberségessége és segítőkészsége. George-nak vannak álmai, ám álmai elodázásának fejében inkább környezetének segédkezik, ahogyan és amikor csak tud. Egészen addig, amíg fejére nem nőnek a saját életében jelentkező problémák.
Frank Capra 1946-os filmje egy olyan ember történetét meséli el, aki csak néhányszor próbálta saját magát előtérbe helyezni a barátaival szemben, de valahogy akkor sem úgy sült el a helyzet, ahogyan tervezte. Az élet csodaszép azzal indít, hogy imákat hallunk, amelybe a férfi nevét foglalják bele, aggodalmukat fejezik ki érte a családtagok, barátok. Az angyalok az égben (csillagokként látjuk őket) arra lesznek figyelmesek, hogy egy meghatározott időben George majd fontolóra veszi (karácsony estéjén), hogy kioltsa saját életét, ezt megakadályozandó pedig segítségére küldenek egy egyelőre szárny nélküli, leendő angyalt. A film nagy részében ezzel a sokáig arcát nem mutató segítővel együtt nézzük végig, hogy miként jutott el a férfi arra a pontra, hogy kiábránduljon az életből. Arra a pontra, hogy egy megkeseredett, kedvetlen ember váljék belőle.
A karácsonyi időszak mindig jó apropó arra, hogy szabadjára engedjük szentimentális énünket. Mintegy indokot szolgáltat ez az ünnep, hogy picit érzelgősebbek legyünk, picit - neadjisten - giccsesebbek és hogy jobban merjük felvállalni azt, hogy igazából szeretjük mi az egész emberiséget. Miután - igen - év közben könnyebb cinikusnak és kritikusnak lenni. Az élet csodaszép pedig ennek tökéletesen alárendeli magát és részben ettől lesz belőle egyfajta definitív karácsonyi film. Nagyrészben pedig attól, hogy úgy képes kivitelezni saját ötleteit, hogy ne fulladjon bele a szirupba, valamint hogy minden egyes érzelmes momentuma kiérdemelt legyen és abszolút önazonos.
George Bailey történetét nézve kirajzolódik egy olyan közösség képe, amely valahogy próbál boldogulni, miközben egy helyi kiskirály folyamatosan, amolyan kisgömböc módjára csak veszi el és falja fel mindazt, ami az útjába kerül és amiből picike pénzt és nyereséget nyerhet. Az élet csodaszép tehát egy részről a hétköznapi kisember küzdelmes életét mutatja be, amint igyekszik helytállni ebben a nyamvadt, esendő életben. Bailey karaktere pedig bár nem a film egyetlen hőse (szerencsére Capra igyekszik úgy alakítani a hangsúlyokat, hogy érződjön: az ember egyénenként csodás tud lenni), mégis ő áll a centrumban. James Stewart alakításában egy remek humorú, első pillanattól kezdve imádni való karaktert ismerhetünk meg, akivel mi is szívesen barátkoznánk a való életben. Olyan ember, aki valahogy mindig megtalálja az életben a jót és a vidámságot, amikor pedig ő maga is elveszíti a reményt azt érezzük, hogy a helyzet ennél kilátástalanabb tényleg nehezen lehet. Ha már George Bailey megtört belülről, akkor mi remény maradhat? Csak a számvetés és csak egy fentről jött megmentő segíthet, aki a film utolsó harmadában megmutatja hősünknek, milyen is lenne az élet akkor, ha ő nem lett volna a világon. Az eredmény pedig még őt is megdöbbenti.
Elnézve a filmet, amit nagyon értékelek benne az az, hogy milyen büszkén hordja magán azt a bizonyos szentimentalizmust és milyen jól kezeli azt. Kezdve az első képsorokkal, melyben az angyalok beszélgetnek, míg a kamera a csillagokkal teli égboltot mutatja, egészen az utolsó képsorokig, amelyben a fél város együtt ünnepli a karácsonyt, énekelve, nevetve. Félremehetett volna mindez, érzésem szerint egy avatatlan rendező keze alatt az egész őszintétlen is lehetne. Működését pedig első körben annak köszönheti, hogy a történet maga kellőképpen emberi léptékű (az anyagi gondok, az eladósodás súlya sajnos ma sem ismeretlen), második körben pedig annak, hogy humora, szellemes dialógusai és szórakoztató színészi játékai duplán hitelessé, megindítóvá és emlékezetessé teszik a látottakat. Stewart például bármelyik jelenetbe képes már a hanglejtésével is finom humort, játékosságot csempészni (természetesen ahová egyáltalán nem illik, ott nem is próbálkozott), orgánumát hallva pedig azt érzem, az is zseniális lenne, ha pusztán a telefonkönyvet olvasná fel.
A film finoman ötvözi a melodrámát a kellemes romantikával, amit megtold a már említett társadalomkritikával és a kisember kontra csúnya, gonosz, lelketlen pénzhajhászó nagyember szembenállásával. Capra alkotását annak idején megannyi kritika is érte, forgatókönyvírókat különösképp. Frances Goodrich és Albert Hackett írókat a kommunizmus vádjával illették és rosszallták, hogy az összes karakter a filmben akinek pénze van és hatalommal bír az gonosz és visszataszító figura. Vitathatatlan, hogy e tekintetben Capra kevésbé árnyalja a képet.
Ahogyan az is vitathatatlan, hogy az ún. "főgonoszt" megformáló Lionel Barrymore rendkívüli átéléssel hozza ezt a visszataszító és érzéketlen alakot. Zsigeri ellenérzést vált ki a nézőből, éles ellentétet képezve a pozitív szereplők kevésbé materialista attitűdjével. Goodrich és Hackett szkriptje ugyanakkor nem hagy időt nagyon arra, hogy azon gondolkodjunk, mennyire árnyalt vagy sem Mr. Potter karaktere, hiszen eleve jóval nagyobb hangsúlyt kap a filmben Bailey karaktere és a vele együtt járó emberségesség. Amely aztán a szívet facsaró, lélekemelő és könnycsatornákat nem kímélő zárójelenetben csúcsosodik ki. Bizonyítván azt, hogy az emberi jóság mindenek felett áll és kimondva azt az egyetemes igazságot, mely szerint az az ember, aki rendelkezik barátokkal, nem vallott kudarcot az életben. Ez az apró mondat legyen bármennyire egyszerű, a film olyan gondolatot kommunikál vele, amivel bárki képes azonosulni.
A film végül a mozipénztáraknál ugyan alulteljesített, néhány kritika keményebben bánt vele, ám az idő kegyes volt hozzá. Ahogy a hetvenes években elkezdte sugározni a televízió éves rendszerességgel, kultstátuszra kezdett szert tenni, amit maga a rendező is meglepődve tapasztalt. Egyre több filmkritikus, filmes újságíró kezdte magának felfedezni, hogy aztán szép lassan az egyik legemblematikusabb karácsonyi film váljék belőle. És valóban, itt vagyunk, hetvenöt évvel a bemutatója után az egyik legszebb amerikai filmként üdvözöljük, amely nagyon szépen megágyaz az ünnepi hangulatnak a maga kedvességével és jóleső negédességével. Meglehet, hogy olykor sötétebb helyekre kalauzol bennünket, de emlékeztet bennünket arra, hogy igenis, minden viszontagsága ellenére az élet tényleg tud csodaszép lenni. Akkor is, ha esik szét körülöttünk a házunk. A másik, amire felhívja a figyelmet (és amelyre nem lehet eléggé felhívni a figyelmet), hogy sose higgyük azt: hiába jöttünk e világra és soha ne gondoljuk azt, hogy nélkülünk több lenne a világmindenség.
Capra olvasata szerint, ha törekszünk jót cselekedni, akkor máris elértünk valamit a világban, ha kicsit is kedvesek vagyunk, akkor az kifizetődő lesz és az élet meghálálja. Legyünk jók, az Isten szerelmére. És ha lehet: ne csak Karácsonykor.