Hirdetés

Filmklasszikus: Az elveszett frigyláda fosztogatói

|

Bőrdzseki, ostor és kalap, avagy negyven éves minden idők egyik legjobb kalandfilmje.

Hirdetés

A legenda szerint az egész egy homokvárral indult. Spielberg és Lucas egy tengerparton hevertek, homokvárat építettek és közben ötleteket cserélgettek egy következő kalandfilmre vonatkozólag. Valahogy olyan adekvátnak hat ez a kép, ahogyan a két gyermeklelkű filmkészítő éppen kiötli minden idők egyik legikonikusabb filmjének alapötletét, egy olyan tevékenység közben, ami főleg gyerkőcökre vonatkoztatható. Pont ez a játékosság az, ami aztán megjelenik az egész pályaművükben. És amely megjelenik az Indiana Jones-filmekben is. 

Hirdetés

Ugorjunk 1981-be, ekkor mutatták ugyanis be Az elveszett frigyláda fosztogatóit. Túlvagyunk a Meztelenek és bolondok bukásán, túlvagyunk az első Star Wars észveszejtő sikerén, eljött hát annak az ideje, hogy kicsit más vizekre evezzen a két jóbarát. Sokan mondják, hogy az első Indiana Jones-mozi a definitív kalandfilm és ezzel nehéz vitába szállni. Megvan benne minden, ami egy műfaji filmhez szükséges: hajmeresztő kalandok, egy karizmatikus főhős, megvetnivaló gonoszok és különböző ötletek tárháza. A történet pedig a maga síkegyszerű mivoltával egészen lehengerlő és szórakoztató. Adott egy régészprofesszor, aki szabadidejében különböző ereklyéket, kincseket szerez be egy múzeumnak. Adott egy újabb feladat, amely szerint azt a bizonyos frigyládát kell megszerezni, amelyről a Bibliában is olvashattunk és amelynek elméletileg hatalmas ereje van - így rossz kezekbe kerülve igazán rosszul járna az emberiség. Hogyhogynem, erre a frigyládára éppen a nácik is szemet vetettek, úgyhogy megkezdődik a hajtóvadászat és az idővel való versenyfutás. 

Hogy mi az oka annak, hogy a bemutatóját követően negyven évvel is olyan szeretettel beszél mindenki erről a filmről? Mit tud ez a film, amit sok másik nem? Egyrészt persze, piszkosul szórakoztató darab, aminek van lendülete, jól van fényképezve, Harrison Ford rendkívül vagány, Karen Allen pedig talpraesett és imádnivaló. Másrészt pedig: Steven Spielberg. Spielberg kaján örömmel, gyermeki lelkesedéssel és izzadtságmentes profizmussal mesélte el ezt a történetet, ami akár lehetett volna egy tucatkalandfilm is. Itt még nem annyira a saját és a néző érzelmi és értelmi intellektusát dolgozta meg, a cél inkább az volt, hogy az ő és Lucas gyermekkorának a klasszikus kalandfilmjeit (Kertész Mihály Captain Blood-ját, valamint a Robin Hood-ot) idézzék meg és azok motívumaival játszadozzanak el. És ahogyan ezt teszi, azt nem tudja ugyanígy senki, csak ő. Ahogyan Tarantino, úgy ő is felhasználja a régmúlt emlékeit, elveszett gyöngyszemeket és azokból az élményekből összetákol valami olyat, ami újnak hat és ami aztán megint nagyban inspirál másokat. 

Már a nyitójelenet briliáns, ahogyan egy cold openinggel beizzítja a motort: szépen lassan becsúsztatja finoman a horrorelemeket, bedob egy-két explicitebb képkockát, bemutatja a főhőst. Először csak finoman, arc nélkül, amit először látunk belőle az az ikonikus kalap, a kabát, kezében az ostor. Ezek a nyitó képsorok vadregényes helyre varázsolnak el bennünket, veszélyes szituációkba dobnak bele: tökéletesen megfelel (ahogyan a film úgy en bloc) annak a kifejezésnek, hogy "eszképizmus". Makacs tény, hogy kevés, olyan rendező van, aki egyetlen életművön belül ennyiszer és ilyen játszi könnyedséggel képes bennünket kiszakítani a szürke hétköznapok valóságából (hogy aztán néhány másik filmjével pedig kicsit elhozza nekünk a történelemkönyvek rideg realitását). Azt a tényt pedig méginkább izgalmasnak tartom, hogy egyik filmjében a nácikat képregénybe illő, egydimenziós, látványgonoszoknak ábrázolja, míg egy másik művében már valós szörnyekként láttatja, akik emberek sokaságának keserítették meg az életét. 

A Frigyláda arra is tökéletes példa persze, hogy megnézzük, Spielberg-nek milyen éles szeme van a jelenetek felépítéséhez és megrendezéséhez és hogy ebben milyen jó társa neki Douglas Slocombe: megannyi hatásos, emlékezetes szcéna került a filmbe, legyen szó akár Marion és Indy első, újbóli találkozásáról, a nácikkal való első bunyóról, vagy éppen arról a bizonyos autósüldözésről. Mind egy szálig parádésan, profin levezényelt és képileg rendkívül imponáló jelenet, amely vagy a dinamikájával, képi humorával, illetve fokozódó intenzitásával vesz le a lábamról, vagy a kifejező, enyhén stilizált képkompozícióival (ahogyan Indy hatalmas árnyként ott áll Marion mögött, szépen kiemelve, hogy kvázi a múlt árnyaként lépett be újra a lány életébe). Ennél a filmnél azt érzem, hogy nem kell szégyellnem azt, hogy remekül szórakozok és elengedem magam, mert maga a film is szépen, nevetve behajít engem a kalandok kellős közepébe. Ráadásul teszi ezt úgy, ahogyan sok más mai blockbuster nem: értőn, választékosan használva a filmnyelvi eszköztárat. Spielberg tudja vezetni a tekintetünket és tudja, mikor mit és hogyan kell valamit ábrázolni ahhoz, hogy a hatás a kívánt legyen. Humora játékos, akciói szórakoztatóak, a különböző hatás- és műfajelemek elegánsan olvadnak egymásba. És ha már olvadás, persze a bemutatója óta legendássá vált "olvadós" jelenetet sem lehet egykönnyen feledni: páromnak lelkesen mutattam, mikor az a bizonyos jelenet következett, hogy nézze csak, nézze. Hát ilyen pazarul olvadó nácikat nem minden nap lát az ember. Szó mi szó, az egész film tökéletes egyvelege mindannak, amibe az ember gyerekként beleszerethet és amit aztán magával vihet egészen felnőtt koráig és tovább.

Mindeközben persze nem mennék el szó nélkül a karakterek és azok használata mellett sem. Nem mentek el odáig az alkotók, hogy igazán komplex jellemekként ábrázolják őket, de így is érdekesnek és szórakoztatónak bizonyulnak. Azzal, ahogyan megírták őket, egyszerre hódolnak be a kliséknek és annak, hogy valami újat is kezdjenek velük. Indy például egyszerre rettenthetetlen kalandor és unalmas, ásítós órákat tartó egyetemi professzor, arról nem is beszélve, hogy a kígyóktól halálosan retteg. Így, bár megmarad a figura képregényes, classic kalandfilmes bája, valamivel emberibbé válik és azzal, hogy van gyenge pontja, azonosulhatóvá avanzsálódik. A másik, ebből a szempontból érdekes karakter az Marion, akit a cselekmény bár több ponton egyfajta damsel in distress-ként kezel, mégis több annál: rátermettsége már első jeleneteiben nyilvánvaló, igyekszik aktív szereplő lenni és kvázi férfiasabb vonásai is elemelik a tipikus, megmentendő női szereplőktől. 

Megismételni sokan szerették volna az Indiana Jones sikerét. Kicsit Michael Douglas is bepróbálkozott a Nílus gyöngyével, Angelina Jolie a Tomb Raider-filmekkel, Nicolas Cage A nemzet aranyával, Stephen Sommers a Múmiával evezett a klasszikus farvizén. Hol több, hol kevesebb sikerrel, de sose feledtetve azt a bizonyos alapot és mindig észben tartva azt, hogy alapvetően ezeknek a filmeknek, ezeknek a történeteknek mindig az egyik legfontosabb eleme az a "fun". Hogy az ember jól érezze magát. Aztán hogy mennyire lesznek mérvadóak és mennyire emeli fel őket a szakma, vagy a közönség, mennyire tudnak újat mutatni: nos, az már múlik azon, hogy a kamera mögött áll-e egy Spielberg-kaliberű fickó. És végül, de nem utolsó sorban, hogy van-e egy olyan piszkosul fülbemászó főtémád, mint amilyet John Williams összedobott. Na ugye. Boldog negyvenet, Indy!

Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.