Wim Wenders filmje szerint angyalok járják Berlin utcáit. Angyalok, akik folyamatosan figyelnek, néznek, látnak. Megfigyelnek. Meghallgatnak. Talán jobban is, mint ember a másik embert. Néha észrevesszük őket, de főként akkor, ha gyerekek vagyunk vagy idősek. Néha csak érezzük, mintha lenne ott valaki. Ők pedig lankadatlan figyelemmel, feszült kíváncsisággal nézik minden esetlen léptünket.
Wim Wenders filmjében két angyalt ismerhetünk meg. Egyikük (Bruno Ganz) egyre növekvő vággyal nézi az embereket, ez a növekvő vágy pedig azt eredményezi, hogy lassan ő maga is bele akar kóstolni ebbe a halandó létbe. Főként azt követően, hogy megismer egy trapézugró lányt, aki egy cirkusznál dolgozik és akinek látványától képtelen megválni. Mindeközben Berlinbe érkezik a híres színész, Peter Falk is, hogy egy világháborús thrillert forgasson.
A Berlin felett az ég egy olyan film, amit kevésbé a klasszikus értelemben vett történetmesélés érdekli. Sokkal inkább tekinthető egy szerelmes levélnek, melyet magához az élethez, a halandó élethez, az emberi léthez és annak minden apró-cseprő viszontagságához írtak. Mozgóképes költeménynek is nevezhetnénk, akkor sem járnánk túl messze az igazságtól. Egy olyan speciális helyzetbe helyez minket nézőket, hogy mivel egy angyal szemén keresztül nézzük a történéseket, duplán kívülálló pozícióba kerülünk. Az, hogy egy ilyen földöntúli entitás a főszereplő, alapvetően talán megnehezítené az azonosulást, de a rendező és társírója, Peter Handke által megírt film mégis magáénak tudhat egy jókora humanitást. Pontosan azért, mert lehetővé teszi azt, hogy kicsit kívülről szemléljük saját magunkat és látható gyarlóságunk, sebezhetőségünk prizmáján keresztül jobban megértsük azt, hogy mitől ember az ember. Hősünk (Ganz) hiába halhatatlan, hiába mindentudó, hiába volt ott az ember születésénél, többre vágyik ennél. Vagy, fonák módon: kevesebbre, hiszen embernek lenni azt is jelenti, hogy nem tudsz mindent, hogy magadnak kell felfedezned, megtanulnod dolgokat. Ahogy Peter Falk mondja az egyik jelenetben, ez benne az igazi móka. Damiel ember akar lenni. Érezni, élni, tapintani, ahelyett, hogy mindezt csak színleg tenné. Felmerül persze a kérdés, hogy miért akarna bárki ember lenni egy olyan világban, ahol a berlini fal még áll (a film bemutatóját követően két évvel bontották le), ahol megannyi szomorúság, bánat és háború van?
Mi van a békében, hogy nem vágyik maradandóságra?
- teszi fel a kérdést a film egyik mellékszereplője, egy idős férfi, aki egyszerű halandóként is rengeteg mindent látott és sorra járja be múltjának helyszíneit Cassiellel, akit nem lát ugyan, de nyilvánvalóan érzékel. Béke csak ritkán van, békéről sose írnak eposzokat, békéből sosem lesz nagy történet. Hát mégis mivégre akkor az a nagy vágy, hogy egy halhatatlanból halandó legyen? Mi olyan vonzó abban, hogy az ember keresztülrugdossa magát az élet minden fájdalmán, szépségén, bosszúságán, gyönyörén? Nehéz megválaszolni, de ahogyan Damiel és Cassiel beszélgetnek egymással, ahogyan felolvasnak egymásnak privát megfigyeléseikből (egy gyermeknek az édesapja az Odüsszeuszból olvasott fel, egy nő összecsukta az esernyőjét szakadó esőben), valahogy óhatatlanul is azt éreztem: az ilyen jelentéktelennek tűnő apróságok azok, amelyek az élet igazi velejét, szépségét jelentik. Meginni egy kávét, enni egy jót, szerelmesnek lenni, fájdalmat érezni, majd abból kigyógyulni, nézni a naplementét. Tudatában lenni annak, hogy élünk. A Berlin felett az ég egy gyönyörű óda a létezéshez.
Wenders filmjét persze nem csak a belső szépség jellemzi. Archív képsorokat is felhasznál a második világháború pusztításairól, lerombolt városokról (a berlini fal folyton kiújuló sebként van jelen a nemzet bőrén). Mintegy mementóként, hogy közel sem vagyunk tökéletesek, pusztítunk, ahol tudunk, nem csoda, hogy folyton harcokról, konfliktusokról regélünk. Viszont talán pont az ilyen történetek, amilyen Wendersé, ráébreszthetnek bennünket arra, hogy az élet nem csupán a végleteké, nem csupán destruktív megnyilvánulások táptalaja. Igenis létezik szépség a világban, csak észre kell vennünk. Ha egy angyal észreveszi, ha egy angyal ácsingózik arra, hogy közénk tartozzon, akkor mi magunk miért is ne tehetnénk ezt?
Gyönyörű kiállását a filmnek Henri Alekannak köszönhetjük. Fekete-fehér képsorait csak néha bontja meg egy-két színes snittel (a koncepció lényege az, hogy a fekete-fehér jelképezi az angyalok látásmódját, a színes pedig az emberkét), de mindenhogyan csodálatos kompozíciók futnak végig a filmen. Bruno Ganz metsző, lelkünkig hatoló pillantása, ahogyan nézi a várost, a madártávlatból készített felvételek, az álomszerű képsorok, az erőteljes kontrasztok és realizmus fel-felbukkanása mind egy lélekemelő, szívszorító egésszé kulminálódnak. Mindennek tetejébe pedig muszáj megemlíteni Peter Falk felbukkanását (sok mindent nem mondanék a szerepéről, mert szeretném meghagyni a felfedezést annak, aki először nézi meg). Ahogy megfigyel, amint felskiccel egy portrévázlatot, ahogy a kalapok között válogat, ahogy néz azzal a csakis rá jellemző tekintettel: cinkosként, mindentudóként, komisz csillogással. Nem tudod úgy nézni, hogy ne akarnád kebledre ölelni.
A film megnyerte a Cannes-i Filmfesztiválon Wim Wenders-nek a Legjobb rendező díját, jelölték BAFTÁN és megannyi amerikai és nemzetközi díj is megtalálta hol jelölt, hol nyertes formában. Nálunk kicsivel később, három év múltán mutatták be a mozikban. Egy évre rá, hogy a berlini fal leomlott. A rendező, Wim Wenders azóta is több filmet készített, dokumentum-, nagyjáték-, valamint kisjátékfilmet egyaránt, a főszereplő Bruno Ganz pedig rendkívül ironikus módon 2004-ben az egyik legnagyobb tömeggyilkost formálta meg. Nem kevesebb hatással. Ugyebár, az életnek nem csak szépsége van.