Filmklasszikus: Blues Brothers

|

Férfiak feketében.

106 mérföld Chicago-ig. Van egy tele benzintankunk, fél doboz cigarettánk. Sötét van, mi mégis napszemüveget viselünk.

John Landis 1980-as zenés akciókomédiája egy instant boldogságbomba, egy igazi, definitív örömmozi, amely bő két órás játékidejével negyven év múltán is lehengerel és megállás nélkül mulattat. Pedig "csak" egy Saturday Night Live poénból jött az egész: John Belushi és Dan Aykroyd-nak volt egy visszatérő act-je, melyben csupa feketébe beöltöztek és The Blues Brothers-ként lenyomtak pár dalt a nagyérdeműnek. Csak úgy lazán, csak úgy blúzosan. Aykroyd és a frissen sztárrá avanzsált Belushi úgy döntött, nem elégednek meg a színpadi, televíziós sikereikkel és előálltak a nagy ötlettel: nagyjátékfilmmé duzzasztják ötletüket. Az ötletre több stúdió is harapott, jó deal-nek tartották, megindult a harc a projektért: a Universal szépen kiütötte a nyeregből a Paramount-ot, John Landis pedig landolt a rendezői székben (aki ezt megelőzően a Party zónát rendezte John Belushi-val, úgyhogy az ismertség megvolt). Ezek után már csak egyetlen "apró" problémát kellett megoldani, mégpedig azt, hogy legyen egy forgatókönyv, amiből dolgozhatnak az alkotók. A Blues Brothers mozifilm ugyanis úgy indult útjára, hogy a színészduónak csupán egy ötlete volt, ám scriptje sehol, így gyorsan elő kellett rukkolni valamivel. A feladatot Aykroyd vállalta magára, ő azonban nem rendelkezett tapasztalattal forgatókönyvírást illetően, így amit kiadott a kezei közül az egy extrémen hosszú (324 oldal), a szokott formátumtól teljesen eltérő anyag volt, amit Landis-nek kellett készre pofoznia. 

Hirdetés

Persze az extremitások nem álltak meg a terjedelmes forgatókönyvnél, a Blues Brothers többek között abban is rekorder volt sokáig, hogy a legköltségesebb komédiának bizonyult a maga 30 millió dollárjával (álljon itt összehasonlításként az, hogy a szintén 1980-as megjelenésű A Birodalom visszavág 18 millióba kóstált csupán), ahogyan azzal is kitűnt, hogy 103 autót vertek tropára a film kedvéért. Ezt a rekordot pedig egészen 2009-ig tartotta, amikor is jött Stephen Sommers G.I. Joe-mozifilmje a maga 118 autójával. 

Na de nézzük meg közelebbről ezt a filmet, minek is köszönheti azt az ellenállhatatlan báját, aminek hatására egyre többen és többen fedezik fel maguknak?

A történet Jake-ről (John Belushi) és Elwood-ról (Dan Aykroyd) szól. Jake történetünk elején éppen több évnyi fegyház után szabadul a börtönből, Elwood pedig egyenesen abba a katolikus árvaházba viszi őt, ahol ígéretet tettek, hogy felnőttként visszatérnek oda. Egykori nevelőjük azonban azzal a rossz hírrel fogadja őket, hogy az árvaház veszélyben van, 5000 dollárnyi tartozást kell befizetniük az államnak, különben lehúzhatják a rolót. Jake és Elwood vonakodva bár, de belemennek, hogy valahogyan kisegítsék őket, egy templomi gyűlés meglátogatását és az ezzel járó megvilágosodást követően pedig makacs elszántsággal vetik bele magukat a szent küldetésbe. Pénz kell, legálisan, minden áron, ennek pedig egy módja van: újra össze kell boronálni a régi bandát és zenélni, ahogyan a csövön kifér. Meg kell menteni azokat az árvákat. 

Pénzszerző vesszőfutásuk során összeakasztják a bajszukat néhány Illinois-i nácival, egy country-dalokat előadó bandával, egy bártulajdonossal, az állam összes rendőrével és egy rejtélyes fiatal hölggyel, aki úton-útfélen fel akarja őket robbantani, ismeretlen okokból kifolyólag. 

Landisék már az első percekben lefektetik a szabályokat: a realizmust messziről elkerüljük, nincs és nem is volt, itt a nézők szórakoztatására bármit (is) bevethetnek az alkotók. Egyik legjobb példa erre Jake már említett megvilágosodása, miután a tiszteletes (vendégszerepben: James Brown) lelkesítő beszédet mond. Ez az első zenés jelenete a filmnek és fel van vértezve a musicalek minden örömittasságával és fennkölt stilizáltságával. Mindenki ugrál a levegőbe, Jake cigánykereket hány, auráját kékes fény lengi be, ahogyan Brown átszellemülten mutogat rá ("Do you see the light?!"). Nézve ezt a jelenetet az jutott eszembe, hogy ez a szintű szabadság, görcsnélküliség mennyire ritkaságszámba megy a nagyobb hollywoodi produkciókban - és emiatt is képes még mindig megfogni. Más részről, ezen a ponton túl egyre világosabbnak tetszik, hogy - ha szabad ilyet mondani -, a Blues Brothers története igazából csak egy (szent) alibi, ami okot ad arra az alkotóknak, hogy hőseiket mindenféle vicces szituációba sodorják és hogy hébe-hóba megénekeltessék őket. Ez a laza narratíva azonban valahogy mégsem válik a film hátrányára. Olyan fajta mozi ez, ahol minden egyes képkocka azt a célt szolgálja, hogy Isteni szórakozást nyújtson a nézőknek. 

A Blues Brothers kulisszák mögötti extremitása nagyon jól kiütközik magán a filmen is: játékideje meghaladja a két órát, néhány karakter zseniálisan karikatúraszerű (a Good Ol' Boys zenakart, az Illinois-i nácikat is idevehetjük példának) az akciójelenetek pedig (melyek leginkább autósüldözésekben merülnek ki) már-már Michael Bay-szintű megalomániával rendelkeznek. Azzal a különbséggel, hogy a nárcisztikus, feleslegesen cinikus attitűd helyett itt mérhetetlen empátia és szeretet van. A film autós hepajkodásai és mindezeknek a vidám, levegős hangvétele leginkább a Smokey és a Bandita ámokfutásaira emlékeztetett engem. Ott Burt Reynolds és Sally Field remek, szellemes és frenetikus riposztjai, párbeszédei, a kettejük közti kémia és az autósüldözések végeláthatatlan sora okozott mérhetetlen örömöt a nézőnek. Itt Dan Aykroyd és John Belushi napszemüveges-öltönyös fizimiskája az, ami kellő karizmát kölcsönöz a filmnek. A két színész gyönyörűen megfér együtt, hozva a köpcös és a langaléta klasszikus párosítását. A humor esetükben abban rejlik, ahogy megjelenésükkel kontrasztot állítva kvázi fapofával állnak ellent a társadalmi rákfenéknek. Alakjuk egyfajta szimbólumként is felfogható, a filmben folyamatosan szembeszegülnek a vezetéssel, a bürokráciával, a rasszizmussal, a rendőrséggel, a sznobizmussal - gyönyörű, térdcsapkodósan vicces példája ez utóbbinak az éttermi jelenet, melyben a duó egy gazdag családot vegzál folyamatosan már puszta viselkedésükkel és evési kultúrájukkal. A Blues-testvérek helyettünk is borsot törnek a nácik orra alá, helyettünk is gúnyt űznek a gazdagokból, helyettünk is lazák és helyettünk is imádnivalóak. A karakterjeik ugyan elnagyoltak (ahogyan maga a történet és a cselekmény is), de mégis, a két színész karizmája lehengerlő, és kifejezetten nagy szó ez úgy, hogy a film 99%-ban napszemüveget viselnek. Egyébként ez a része külön vicces, mert nekem személy szerint nem is szúrt egyből szemet, csak akkor, amikor Belushi Carrie Fisher-rel való közös jelenetében leveszi a napszemüveget - hogy bociszemeivel kipislogja egykori szerelme gyengédségét. 

A zenés betétek mind a mai napig rendkívül szórakoztatóak (a Rawhide előadása még mindig szuper, ahogyan Aretha Franklin száma is zseniálisan szétfeszül az energiától), ahogyan a jó öreg, "mentsük meg az árvákat"-jellegű történet is időtállónak bizonyult. Meglehet, hosszú film és el tudom képzelni, hogy valaki számára némileg fárasztó (már csak az akkori mértékkel, műfajához képest hosszúnak számító játékidő miatt is), de ez a fajta túlhúzottság valahogy úgy érzem, része a Blues Brothers megnyerő személyiségének. Itt minden kicsit túlzó, minden kicsit rajzfilmszerű, de emiatt nehezemre esik megorrolni. Különösképpen nehéz haragudni rá úgy, hogy a dalok és üldözések mentén levezényelt cselekmény szétpattan az életkedvtől, az optimizmustól és az alkotói energiától - minden egyes jelenetre jut legalább egy fantasztikus geg, vagy frappáns színészi megnyilvánulás (Ray Charles epizódszereplése különösen szellemes, de John Candy-t is öröm látni, aki végiglazáskodja a mellékszereplői játékidejét), az akciójelenetek pedig a maguk elszálltságával együtt is pompásan vakmerőek és látványosak. A finálé más részről mindezt figyelembe véve - jó akciófilmhez méltón - véve képes rákontrázni az azt megelőző két órára: autók törnek százával, roncsolódnak, felvonul a filmtörténet legnagyobb rendőrserege, jönnek a kommandósok, ez a két szeretnivaló galád gazfickó pedig csak menekül és menekül és egy céljuk van csupán: hogy leszállítsák időre a megfelelő mennyiségű pénzt az adóhivatalba. Szemben az árral és szemben az esélyekkel. Színtiszta eszképizmus, már-már a pofátlanság határát súrolja, de pont ezért működik. Működik, mert fittyet hány a szabályokra, a realizmusra és mert mindeközben megteremt két olyan valószerűtlen hőst, akik kívül esnek az időn, az elvárásokon és akikben mégis, lehet bízni, hogy végigviszik szent küldetésüket. Bármi áron. Lazán. Cigarettázva, énekelve, táncolva és tövig nyomva a gázpedált. Ahogyan azt kell. Negyven éve. Yeah. 

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.