55 éve, hogy bemutatták Arthur Penn krimi-drámáját, a valós történeten és karaktereken alapuló Bonnie és Clyde-ot, amiről 1967-ben még nem sejtették, hogy több, mint fél évszázaddal később úgy emlékezünk meg róla, mint az amerikai újhullám filmgyártásának (más néven Új-Hollywood) sarokkövéről és nyitódarabjáról. Persze lehet azon vitatkozni, hogy valóban ez-e a legelső film, ami egyedülálló módon nyitott új távlatokat az álomgyár működésében, mindenesetre a Bonnie és Clyde tabudöntögető narratívája és drámája kellőképpen bizonyítja, hogy nem véletlen emlegetjük a filmklasszikusok előkelő társaságában.
Ki is volt Bonnie és Clyde valójában? Arthur Penn nem vezeti félre a nézőt, filmjében könnyedén rá lehet ismerni arra a hírhedt gengszterpárosra, akik a gazdasági világválság idején fosztogatták a bankokat. Mindketten szegény családban nőttek fel, így talán nem is véletlen, hogy a bűnözés útjára léptek. Clyde Barrows (Warren Beatty) már Bonnie Parker (Faye Dunaway) feltűnése előtt börtönviselt volt, majd a nagy találkozást követően lett teljes és egész a Barrows-banda. A film a kettejük találkozásánál veszi fel fonalat, és nyomon követhetjük őket egészen halálukig, ami lássuk be, nem spoiler, hanem történelem.
Penn viszont ahelyett, hogy felolvasná nekünk a Wikipédiát, mögé néz a történelemkönyvek száraz tényeinek, és nem csupán kegyetlen bankrablókat látunk, hanem lelkileg megtört karaktereket, akiknek megvannak a maguk démonai. Kendőzetlenül tematizálja a szexualitást, lerántja a gazdasági világválság égető következményeit és hatásait az egyén szintjére, és felvázolja a posztmodern fogalmát a karakterábrázolásaiban. Itt nem kiegyensúlyozott törvényen kívülieket látunk, hanem csupa sérülékeny és gyenge jellemű karaktert, akik minduntalan hajszolnak valamit. A szegénységbe taszított társadalom koruk hőseivé avanzsálta őket, mégsem mondhatók a 20. század Robin Hoodjainak, ugyanis a szociokulturális kontextus nem engedi, hogy ennyivel lerendezzük őket. Kívülről félelmetesek és élő legendákká váltak, de közelebbről vizsgálva a társadalom frusztrációjának végtermékei ők, ami bár embertelenül hangzik, a tényen ez mit sem változtat.
A film elérte a várt hatást: a korabeli kritika megosztóan vélekedett róla, voltak akik polgárpukkasztónak és komolytalannak kiáltották ki, de akadtak pozitív visszajelzések is, mint például a kilenc Oscar-jelölés (beleértve a Legjobb filmet is), amiből kettőt (Legjobb női mellékszereplő, Legjobb fényképezés) be is zsebelt. Idővel a szakma is megegyezett abban, hogy a Bonnie és Clyde történetmesélése és karakterábrázolása forradalmi, melynek nyomán olyan filmek készülhettek el, mint Coppola A keresztapája vagy Polanski Kínai negyede.
Ma már kicsit érződik rajta, hogy eltelt a megjelenése óta néhány évtized, a párbeszédek felépítése és a jelenetek ritmusa, dinamikája nem mindig kiegyenlített, de ez mit sem von le a film értékéből, melynek köszönhetően egyre nagyobb teret nyert a szerzői film, a kritikus (ön)reflexió és a tabudöntögetés. Szimbolikus, de annál fontosabb dátum ez: 55 évvel ezelőtt ekkor veszítette el Hollywood az ártatlanságát. Isten éltesse a Bonnie és Clydeot!