A magam részéről a Bud Spencer-Terence Hill filmeket három kategóriába sorolom. Vannak a remekművek (lásd: Az Ördög jobb és bal keze 1-2), vannak a közepesek (lásd: Különben dühbe jövünk), aztán vannak a jók. Na most, Enzo Barboni '77-es keltezésű filmje a Bűnvadászok történetesen az utóbbi kategóriába sorolandó.
Vita tárgyát képezheti persze, hogy mit jelent az, ha egy Spencer-Hill filmet "jó", vagy "remekmű" címkével illetünk, hiszen az messziről látszik, hogy például a Bűnvadászoknak nincsen kifejezetten jól összetákolt forgatókönyve, inkább csak úgy tákolva van. Amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy amint porondra került a Spencer-Hill páros, azzal a lendülettel szépen be is skatulyázták őket és futószalagon írták rájuk a filmeket. Az teljesen mindegy volt, hogy miről szól a film, azzal sem vacakoltak sokat, hogy a karaktereiket kidolgozzák - lényegében ugyanazt hozták mindig. Spencer a nagydarab, morcos melák. Hill a jóképű simlis fickó. Az "egy sima, egy fordított"-elvet szem előtt tartva az alkotók mindig egymás kibékíthetetlen ellentétét látták a két figurában, úgyhogy minden filmre jutott legalább három olyan jelenet, amelyben Hill direktbe inzultálja és bőszítgeti a morcos medvét. Aztán jónéhány olyan, amiben dúlva-fúlva, de összefognak, hogy együtt győzzék le a sunyi, kisstílű gengsztereket. A történet mindig ugyanaz, csak a körítés változik.
Lényeg a lényeg, nincs ez másként a Bűnvadászok című filmjüknél sem - itt most épp azzal játszottak el az alkotók, hogy rendőrruhát adtak a két kópéra. Párosunk persze a lehető legképtelenebb és legvalószínűtlenebb választás a rend őreinek, úgyhogy már magára az ötletre fel lehetett húzni egy egész játékfilmnyi cselekményt, csak azt kellett szem előtt tartani, hogy hőseink kék uniformist viselnek, amit persze balszerencsés véletlenek folytán vettek csak fel - és vetnék is le, amint lehetőségük nyílik rá. Wilbur (Spencer) és Kirby (Hill) ugyanis két, munka után kuncsorgó fickó, akik korgó gyomorral járják az utcákat, majd hogyhogy nem összekötik a bajszukat a helyi kisgengszterekkel. Véletlenül összetalálkoznak egymással. Majd véletlenül a rendőrőrsre kopogtatnak be fegyverrel a kezükben és ha már ott vannak, elkerülve a balhét: jelentkeznek az akadémiára.
Tulajdonképpen véletlenek övezik az egész cselekményt, amelyeket betudhatjuk az alkotók szándékoltságának, de valamiért az a sanda gyanúm, hogy inkább csak spontán megfontolás vezette kezüket írás közben, illetve az előző filmek által felvázolt minta követése. A séma igényel egy női szereplőt, akit megpillantva Hill karaktere egyből megfeledkezik magáról? Gond egy szál se, hozzunk elő egy kínai lányt, akit nem mellesleg valahogy összekötünk egy gyilkossági szállal. Szükség van egy nagy bunyóra? Gond egy szál se, ide bevághatunk egyet - zavarni senkit nem fog, hogy a cselekményhez köze nincs, hisz a két főhős között olyan kémia van, hogy öröm nézni, ahogy bucira verik azt a csapat huligánt. És valóban, csodák-csodája, de az ember tényleg kaján élvezettel nézi a duót, mert annyira összeszokott párost alkotnak és annyira komfortosan érzi magát a kamera a társaságukban, hogy az érzés - mondani sem kell - ragadós.
Mindemellett amellett sem szabad elmennünk szó nélkül, hogy az alapszituáció adta lehetőségeket kihasználandó a rendező bizony ügyesen halmozza a gegeket - ráérzett a helyzet képtelenségére és kiváló tréfát űz abból a tényből, hogy ezt a nagy, szőrös melákot rendőrként látjuk, ahogy az is remek, ahogy Hillt egy magát mindenből kimagyarázó stréberként mutatja, ezzel is rátéve egy lapáttal a közöttük lévő példátlan összhangra. A direktor ráadásul a már szinte kötelező fordulókból is képes olyan jeleneteket kreálni, amik többszöri megtekintésre is hasfalszaggatóan hatnak: az olyan jelenetek, mint a vendéglői bunyó, vagy a nagy zabálás mind kiemelkednek a nagy átlagból. Előbbi Hill mankós színjátéka miatt, utóbbi pedig az olyan szenzációs szövegek miatt válik emlékezetessé, mint az "A vérem nyolcvanhat fokos.". Minden filmjükre jutnak hasonló szituációk, amikkel meg kell birkózniuk, de valahogy az istennek nem hatnak ezek unalmasnak. Ki tudja, talán megint az a fránya kémia, de nyugodtan ráfoghatjuk a rendezőre is, aki azért valami stílust és egységességet csak kölcsönzött a filmnek.
Legyen tehát bármennyire sematikus a történet, legyen bármennyire is csélcsap a forgatókönyv, mindez szinte jelentéktelenné válik mindazon geg-parádé és klasszikus kémiai összhang mellett, ami a filmnek ugyanúgy sajátja. Különben se játsszuk meg a sznobot, egy Spencer-Hill film elé egyébként sem a fordulatokért ülünk le, hanem a pofonokért és poénokért - ezekből pedig bőséggel jut minden jelenetre. Az pedig csak bónusz, hogy ezek az idő próbáját is kiállták és most, 2022-ben, sok-sok évvel a bemutatója után ugyanúgy muszáj imádni és muszáj hangosakat kacarásznunk (kicsit fájó szívvel ugyan) azon, ahogy David Huddlestone rendőrkapitánya sokadik alkalommal veszi elő a mi öreg Budunkat, hogy ugyan vágassa le a szakállát, mert ő azt utálja. Ő pedig nem vágatta le. Naná, hogy nem. És mi így szeretjük.