Hirdetés

Filmklasszikus: Carrie

|

Brian De Palma korai klasszikusa közel ötven év múltán.

Hirdetés

Női zuhanyzó. Idilli, minden baljóslattól mentes zene. Meztelen lányok mindenütt, lassított felvétel, Brian De Palma voyeur-mentalitása csúcsra járatva. Gőz csap fel, hogy néha el-elfedjen dolgokat, de azért diszkréciónak sok nyoma nincsen. Minden olyan gondtalannak hat, a rendező kamerája prűdséget nem ismerve mélázik és leselkedik. Egy átlagos tinifilmben ez csupán egy célt szolgálna: hogy kielégítsen bizonyos elvárásokat. Majd jön a vér, a vérrel együtt pedig a kétségbeesés és a pánik, a pánikkal együtt pedig a többiek kárörvendő nevetése és csak úgy záporoznak a törölközők, a tamponok a "Dugd fel" mondat jelzésértékű kántálásával. Carrie első menstruációja nem épp a legideálisabb körülmények között zajlik.

 

Hirdetés

Brian De Palma 1976-os filmje Stephen King azonos című regénye alapján készült és egy olyan lányról szól, aki sehogy se tud beilleszkedni osztálytársai közé, nincsenek barátai és egy olyan burokban él, amelyet fanatikusan vallásos édesanyja épített köré. Ez a burok pedig saját szexualitását, testének bizonyos tulajdonságait is elfedi. A nyitójelenetben látott eseményt követően lehetőséget kap arra, hogy végre ne csak a saját anyja szemén keresztül lássa magát, a testét, lehetőség nyílik arra, hogy szemére vessen másoknak nyilvánvaló dolgokat. Ám kitörni ebből a szituációból a legkevésbé sem tűnik egyszerűnek. Nehezítő körülmény (egyben nagyon jelentőségteljes és tipikus), hogy az igazgató is csak kínosan feszeng, ahogy szóba kerül a vérzés. Hogy lehet egy ennyire természetes dolog ennyire kényes és tabusított téma - tehetnénk fel a kérdést magunkban. Miután a lány röhej tárgyává vált és az egész osztályt megbüntették a gúnyolódás miatt, Carrie ellen úgy űznek hadat, hogy az osztály egyik legmegnyerőbb fiúját meggyőzi annak barátnője: hívja el a lányt az iskolai bálba. Hogy miért, mi célból? Nos, a válasz már túlmutat a szimpla iskolai csínytevés keretein.

 

Mai, idősebb szemmel nézve a Carrie számomra egy tragikus felnövéstörténetként fejtette ki magát, amiben a rendező kíméletlenül tárja elénk ennek a folyamatnak a nehézségét és helyenkénti lehetetlenségét. Kíméletlenül, mert mindvégig tudjuk, hogy nem lesz szép vége, mégis kénytelenek vagyunk végignézni, ahogyan Carrie fokozatosan teszi magáévá annak gondolatát, hogy plátói szerelme elhívta a bálba. Látjuk azt, amint elkezd kiteljesedni és ahogyan ellentmond édesanyjának, aki kezdettől megmondja: "Nevetni fognak rajtad.". Az, hogy igaza lesz, csak sovány vigasznak számít, ha egyáltalán. Sovány vigasz az is, hogy egyedüliként a testnevelést oktató tanárnő az, aki pozitív figuraként, támogató karakterként tűnik fel a lány mellett. Mindenki más antipatikus, rosszmájú, nemtörődöm és/vagy gonosz. Üdv Brian De Palma és Stephen King iskolai világában. 

 

De Palma az 1972-es Nővérek után ezzel a filmmel másodjára lépett a horror területére, úgyhogy újra használhatta azokat az eszközöket, amelyek azóta védjegyévé váltak: az osztott képernyőt (amit míg a Nővérekben már az elején elsütött, itt a fináléra tartogat), a közeliket, a lassított felvételeket és a vériszamos képsorokat. Mai szemmel nézve meglehet, hogy kissé porosnak hathat egy-két mozzanata (a Pszichós hangeffektre kevert telekinetikus történések), de alapvetően kiállásában mégis hatásos és vizuálisan izgalmas darab, fináléja pedig kellően operai, kellően katartikus és gonoszul kielégítő, miközben szívfacsaró. De Palma stílusa van annyira erős és a köré írt film van annyira kompetensen megírva, hogy ennyi év után is működjön.

 

Amin még meglepődtem újranézés közben az az, hogy mennyire egyenes vonalú film ez: meglepően kevés állomással jut el a fináléig és bár karakterei leegyszerűsítettnek hatnak (és finoman túlzónak), mégis hatékonyan kommunikálják az alkotás legtöbb mondanivalóját. Mégpedig, hogy az iskola pokol tud lenni egy különc gyerek számára, a bigottság kártékony, a sok gúnyolódásnak pedig előbb-utóbb meglesz a böjtje. A rendező jó érzékkel bánik a már említett "szép" elemekkel, amelyek mintegy előjelzik a "rossz" eljövetelét (Pino Donaggio zenéje is jó érzékkel idomul ehhez). Lásd akár a főcímet, vagy a film végi báljelenetet, ahol nemes egyszerűséggel szurkoltam azért, hogy ne történjen semmi rossz és hogy Carrie-nek legyen egy szép estéje). Az idill viszont előbb-utóbb, kérlelhetetlenül, katasztrófába torkollik. Ugyanilyen hangsúlyos a vér jelenléte is, bár ez alapvetően az alapul szolgáló regény érdeme: a vér nem csak a felnőtté válást jelenti, de egyben egyfajta megtisztulással és retorzióval is jár a karakter számára. Mi sem mutatja ezt jobban a befejezésnél, amely végig piros fényben mutatja a történéseket (miután Carrie a nyakába kapott egy vödör disznóvért). Ez viszont egyértelműen De Palma vizuális érzékének köszönhető.

 

Ami még ma is fogyaszthatóvá, hovatovább élvezetessé teszi a filmet, az a színészi játék: a Carrie-t alakító Sissy Spacek tökéletes a címszerepben és megkapóan viszi végig azt az ívet, ami a karakter sajátja. Visszahúzódó, "szánnivaló" lányból lassanként előjön a visszafogott, tompa önbizalom, hogy aztán végső csalódottságában dühödten eressze rá haragját mindenkire, aki körülötte van. Mellette Piper Laurie az, aki szintén kiemelendő, még ma is. Valahogy sikerült úgy megformálnia a főszereplő őrült édesanyját, hogy valamit azért az emberi mivoltából is engedjen látni. De csak épphogy, egy pici részt, amit betemet nyugtalanító, félelmetes elvakultságával és vakbuzgóságával arra vonatkozólag, hogy lányát megszállta az ördög. Arca egyszerre hordoz magán egyfajta lágyságot és makacsságot, amely fenyegetőbbé avanzsálódik, mint Carrie semmiből jött természetfeletti képességei. De nem csak miattuk, a mellékszereplők miatt is izgalmas újranézni: pici szerepben felbukkan John Travolta, mint hirtelen haragú rosszfiú, P.J. Soles (aki az eredeti Halloween-ban is játszott), mint habókos, bálban is baseball-sapkát viselő lány, vagy Nancy Allen, mint makacsul kiállhatatlan és nagyszájú osztálytárs. 

 

A Carrie-t tehát mindenképp érdemes elővenni újból kerek évfordulója apropójából. Stílusos és éles film, ami meglehet kissé elemelt eszközökkel, de cseppet sem finomkodva (itt-ott némi humort a mellékszereplőknek köszönhetően megengedve magának) beszél a felnőtté válásról, különcség hátrányairól és arról, hogy mi történik egy fiatal lánnyal akkor, ha csak későn kerül képbe saját testét és annak adottságait illetően. És hogy milyen szörnyű pusztítást tud okozni az elfojtott frusztráció, harag és bosszúság. Mindemellett pedig egy bitang jó és sajátos pre-tinihorror, amiben késes gyilkos helyett az egész világ, önmagad és anyád ellen is fel kell venned a harcot. Ilyen helyzetből pedig nem könnyű a túlélés. 

Ezt láttad már?

Rengeteg hír, cikk és kritika vár ezen kívül is a Puliwoodon. Iratkozz fel a hírlevelünkre, mert kiválogatjuk neked azokat, amikről biztosan nem akarsz lemaradni.


Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.