Gyermekként egészen máshogy tekintünk a körülöttünk lévő világra. Naivan, előítéletektől mentesen szemléljük az eseményeket, így rengetegszer előfordul, hogy a gyermeki elme olyan dolgokat is képes meglátni, melyeket a felnőttek már régen nem. A gyerekkorban szerzett élményeink, tapasztalataink, emlékeink tehát kétségkívül meghatározzák azt, hogy kivé válunk a későbbiekben, ennek fényében pedig pláne érdekes, mikor egy régi emlékünket újra meglátogatva immáron teljesen más felfogással ülünk le valami elé, mely anno a frászt hozta ránk.
Az idén 20. születésnapját ünneplő Hayao Miyazaki által megálmodott Chihiro szellemországban című csodával valamikor tíz-tizenöt éve találkozhattam legelőször még a tévé képernyője előtt ülve, ami akkor ahelyett, hogy elbűvölt volna, sokkal inkább az ellentétes hatást váltotta ki belőlem. Habár a csodálatos látvány és a kaland illatának hála nem szabadott volna ellenséges érzelmeket táplálnom iránta, mégis első találkozásom eme mesterművel, ha nem is maradandó félelmet, de határozott kétségeket okozott bennem azzal kapcsolatosan, vajon meglátogatom-e valaha újra a Miyazaki magnum opusának tekinthető animációs filmet.
A közelmúltban viszont hatalmas, már-már gyermeki lelkesedéstől fűtve ismételten beléptem a szellemek birodalmába, hogy a főszereplő Chihiróhoz hasonlóan jómagam is megtanuljam ugyanazokat az életre szóló leckéket, amik azt hiszem manapság nem hangzanak el elég gyakran a fiatalság számára. Kulturális értelemben véve nyugati emberként hozzá vagyunk szokva bizonyos alapvetésekhez a történet mesélés és annak mikéntjét illetően, ahogy a keleti kultúra képviselőinek is megvan a maguk sajátos, elsőre néha nehezen befogadható vizuális nyelve. A Chihiro szellemországban viszont annak ellenére, hogy a japán kultúra és folklór legnagyszerűbb elemeiből építkezik, hiába lengi körbe Miyazaki semmi máshoz nem fogható zsenialitása, megvalósításában ennek ellenére olyannyira univerzális, akárcsak azok a témák, amelyeket mindenféle felesleges szájbarágás vagy kötelező nagy leleplezés nélkül a lehető legtermészetesebb módon tár a szemünk elé. Egy elsőre kissé elveszettnek tűnő gyerkőc saját tapasztalatain keresztül, akinek egyik pillanatról a másikra egy számára ismeretlen veszélyekkel teli, nem e világi helyen kell bebizonyítania, hogy igenis képes helyt állni a felnőttek olykor kegyetlennek látszó világában.
Miyazaki összetett, ám vizualitásba csomagolt szimbólumrendszerének hála életkortól függetlenül képes úgy mesélni a kapzsiság, a ragaszkodás, a munka által való kizsákmányolás, az állandó mentális teljesítménykényszer, a külvilágtól és a változástól való félelem belülről felemésztő hatásairól, hogy mindeközben egyáltalán nem szorítja háttérbe a felfedezés csodáját. Legfontosabb megállapításait nem egyszer mindenféle párbeszédtől mentesen mindössze a vizualitásra és Joe Hisaishi egészen minimalista zongora alapú zenei témáira támaszkodva igyekszik a szemünk elé tárni. E mögött a megoldás mögött azonban meglepő módon nem egy tudatos koncepció, hanem a munkálatok csúszása áll, ugyanis az animációs filmnek előbb volt kész a storyboardja (képes forgatókönyve), minthogy a Studio Ghibli elkészült volna a konkrét szövegkönyvvel. A végeredmény tekintetében a kissé szokatlan produkciós megoldás abszolút az elkészült mű előnyére vált, mivel a párbeszédek a játékidő jelentős részében tényleg inkább csak kiegészítik a kézzel rajzolt animáció minden szépségét - mondhatni amolyan jóhiszemű iránymutatásként szolgálnak.
Ahogyan viszont azt a bevezetőmben is említettem, Miyazaki mesterműve a szemet gyönyörködtető pillanatok mellett bőven tartogat olyan a valódi horror határát súroló megoldásokat is, legyen szó akár egy addig ártatlannak tűnő karakterről, akár egy a történetet előre lendítő fordulatról, amik bizonyos esetekben valóban képesek megrémiszteni az ifjabb lurkókat. Habár azt nem érdemes szem elől tévesztenünk, hogy a Studio Ghibli legtöbb alkotásához hasonlóan eme Oscar-díjjal jutalmazott remekmű sem elsősorban a gyerekek számára készült. Tény, a fiatalabb korosztály is megtalálhatja benne a számítását, viszont egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy korukból adódóan egyszerűen elsiklanak a mondanivaló legfőbb tanulságai felett, vagy hozzám hasonlatosan a film néhány kifejezetten groteszk jelenetét látva annyira megijednek, hogy hosszú évekig hallani sem akarnak majd Chihiro kalandjairól.
Ugyanakkor a valóban rémisztő pillanatokat leszámítva Hayao Miyazaki legnagyszerűbb alkotása elsősorban egy olyan tündérmese, mely nem szimplán elrabolja a szívünket, hogy aztán darabokra törje azt. Nem. Ennél sokkal többről szól. Életről, halálról, emlékekről, elfogadásról, a változás elkerülhetetlenségéről. És ugyan a legvégén valóban apró darabokra töri a szívünket, ám a stáblistát könnyes szemekkel nézve azt fogjuk kívánni, hogy bárcsak újra képes volna rá: úgy, ahogyan tette azt a legelső megtekintés alkalmával.