A Csupasz pisztolyt jó okkal nevezik a legtöbben a legjobb paródiafilmek egyikének. Vég nélkül idézhető szövegei, szituációi rendre megnevettetik a nézőt, pedig akár már rég le is járhatott volna a szavatossága. De Zuckerék filmjén az idő nem fog, Drebin hadnagy botladozásai, ügyetlenkedései a szerelemben most is aranyat érnek. 35 évvel vagyunk a bemutató után.
Frank Drebin (Leslie Nielsen) Los Angelesben nyomozó. Nem éppen a legjobb a szakmájában, sőt egy tökkelütött balfék, aki ott rontja el a dolgokat, ahol csak tudja és ahol csak lehetséges. Ennek ellenére az ügyeket megoldja, amikor pedig egyik legjobb barátját, illetve kollégáját, Nordberget (O.J. Simpson) kis híján elteszik láb alól, igyekszik minden tudását bevetnie ahhoz, hogy a végére járjon az aktuális ügynek. És természetesen az sem elhanyagolható tényező, hogy mindeközben a hamarosan az Államokba látogató Erzsébet királynő ellen is terveznek merényletet, melyet nyilvánvalóan meg kell akadályozni. Mindeközben megismerkedik álmai nőjével (Priscilla Presley), különböző vicces szituációkba keveredik, hogy aztán a maga sajátos módján felgöngyölítse az ügyet.
Talán kevesen tudják, de a Csupasz pisztoly eredetileg egy kérészéletű tévésorozat formájában dolgoztatta meg a rekeszizmokat David Zucker, Jerry Zucker és Jim Abrahams együttes alkotói tevékenységével. Ez volt a Nagyon különleges ügyosztály, mely 1982-ben indult útjára, majd hat epizód után az ABC szépen elgáncsolta a szériát (pedig alapvetően a visszajelzések pozitívak voltak), hogy aztán néhány évvel később, 1988-ban szépen újjáélessze az eredeti gárda, ezúttal a nagyvászonra hangszerelve. Az eredmény pedig mind a mai napig szerves részét képezi a paródiák legjobbjainak, hivatkozási alap, a televíziók pedig előszeretettel tűzik műsorukra bármilyen adandó alkalommal.
Abrahamsék alapvetően a bűnügyi filmek, valamint a rendőrfilmek parodizálására adták a fejüket az alkotásukkal, felsorakoztatva az összes klisét, az összes kopottra járatott fordulatot. Arcátlan elánnal záporoztatják az összes bevett panelt, így találkozhatunk a femme fatale jelenséggel (Priscilla Presley alakításában), a búskomor narrációval (Leslie Nielsen tolmácsolásában), valamint az olyan apró, műfajilag visszatérő momentumok kifigurázásával, mint az utcai besúgó lefizetése. Maga a cselekmény is megfelel a bűnügyi filmek szabályrendszerének. Hősünk összejön egy titokzatos nővel, aki közvetve ugyan, de összeköthető a főellenséggel (Ricardo Montalban), mindeközben kikerekedik egy mesterterv, melynek lényege: hipnózis segítségével elvenni az életét Erzsébet királynőnek, melynek a keretét egy baseball meccs adja. A királyi családot illetően egy kis érdekességként ide szúrnám, hogy bár az engedélyüket nem kérték, hogy ábrázolják a királynőt (mondván, úgyse mentek volna bele), utólag úgy hallották az alkotók, hogy kifejezetten tetszett nekik a film.
Egyik legfőbb erénye a filmnek, ami nélkül másként, vagy egyáltalán nem működne, az Leslie Nielsen puszta jelenléte. Minden mondatot, minden megnyilvánulást teljes őszinteséggel, tankönyvbe illő fapofával ad elő, mintha az, amit éppen mond, a világ legtermészetesebb dolga lenne. Legyen szó akár arról a mélyen drámai súlyponttal előadott vallomásáról, mely szerint ő minden orgazmust színlelt (pontot téve egy heves vitára), vagy arról, ahogyan megdicséri Jane Spencer hódját ("De szép szőrös."). Szerepét lényegében úgy játssza, mintha fogalma nem lenne arról, hogy éppen egy paródiában szerepel - az ezzel járó őszinte sutaság pedig tökéletes alkotóelemévé válik az eredménynek. A színész ezt követően bár több filmben, tévésorozatban szerepelt, leginkább olyan filmekben híresült el, amelyek ugyanúgy a paródia eszközeivel éltek, mint a Csupasz pisztoly. A kétezres években ott volt a Sziki szökevény (amely A szökevény című filmet parodizálta ki), a Csupasz pisztoly a (z)űrben (amely csak a magyar címadási leleményen kívül semmilyen szállal nem kötődik az alapfilmhez), vagy éppen a Super Hero című film, amelyben mondjuk nem főszereplő volt, hanem csak mellékszereplő. Összevetve azokkal a filmekkel a különbség nyilvánvaló: amazok inkább olcsó poénokkal operálnak, itt a szellemesség, a kreativitás, az időzítés jóval nagyobb hangsúlyt kap. Habár azzal is tisztában vagyok, hogy az említett filmeknek is bőven megvannak a maguk rajongói.
A színészválasztást illetően mindenképp érdemes megjegyezni azt, hogy alapvető szándék volt, hogy olyan színészeket válasszanak a szerepekre, akik nem rutinosak a komédiában, a paródiában. Nielsen is inkább drámákban jeleskedett ezelőtt (a Nagyon különleges ügyosztályt leszámítva), Priscilla Presley-nek pedig szintén nem sok köze volt a nevettetéshez. Eleinte nem is igazán volt tisztában azzal, hogy miként álljon a feladathoz, de miután Zuckerék közölték vele, hogy csak hozza azt a szerepet, amit a Dallasban is hozott, már közelebb került a megoldáshoz. Úgy tűnik, ők jól tudták, hogy a humorban néha a kontrasztok nagyon sokat számítanak, az elvárások és a hozzáállások. Lehet, hogy valaki évek óta azon dolgozik, hogy rekeszizmokat mozgasson meg, de simán lehet, hogy nagyobb sikerrel jár az, aki úgy teszi ezt, hogy el sem várnánk tőle. És úgy, hogy közben látszólag, mintha nem is tudná, hogy éppen mi célból teszi a dolgát.
Abrahamsék filmje semmit nem vesz komolyan, kizárólagosan azt, hogy a nézőt megnevettesse. Ezt pedig megteszi minden egyes jelenetének minden egyes apró szegmensével. Jellegzetesen olyan film ez, amit célszerű többször is megnézni, mert képtelenség első megtekintésre felfedezni az összes poént, amit kiötöltek és vászonra vittek az alkotók. Hol azért, mert éppen egy poén a háttérben történik, hol azért, mert adott esetben annyira nevetünk egy viccen, hogy képtelenek vagyunk koncentrálni a soron következőre. Másik jellegzetessége a Csupasz pisztoly humorának, hogy nem célja az, hogy bárkit megbántson, vagy hogy köszörülje a pengéjét. Főhősét a film, legyen az bármennyire satu, tiszteletben tartja és nem gúnyolódik rajta, pedig több ízben is megtehetné - egész egyszerűen nem szándéka az, hogy mások rovására tegye meg ezt. Ez az őszintén szerethető infantilizmus, ennek az infantilizmusnak az elfogadása teszi többek között könnyen kedvelhetővé a filmet.
A Csupasz pisztoly végül sikeres lett, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy 1991-ben a második része, 1994-ben pedig a harmadik része érkezett a mozikba. A harmadik ugyan már a fáradás jeleit mutatta (ott a rendező is lecserélődött Peter Segalra, aki később Adam Sandler-komédiákat dirigált), de bőven van benne kincset érő humor, amelyet érdemes felfedezni. Jelenleg pedig már évek óta tervezik Drebin kalandjainak a rebootolt változatát Liam Neeson főszereplésével, Seth MacFarlane felügyelete alatt. Habár, ebből már olybá tűnik, hogy az eredeti írókat már kihagyják. Nyilván nem szabad valamit látatlanban temetni, de alapvetően azt hiszem kijelenthetjük: ami ennyire jó önmagában, azt nem kellene megpiszkálni.