60. évfordulóját ünnepli Stanley Kubrick legendás politikai szatírája, mely mind a mai napig talán a filmtörténet legkiválóbb fekete komédiája is egyben. Ezt jól példázza, hogy a hidegháború idegőrlő bizonytalanságát kifigurázó film nem csak zseniális humorát őrizte meg az évtizedek távlatában, de még aktualitásából is kevesebbet veszített, mint ahogy azt a 60-as évek közepén remélhette a közönség.
A Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni az a fajta filmklasszikus, mely nem öregedett, hanem inkább nemesedett a bemutatója óta.
Az 1947 és 1991 között húzódó hidegháború a történelem egyik legtöbb feszültségével járó, számos nemzetet érintő időszaka volt, melynek elsőszámú mozgatórugója az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti versengés volt. A korszak pikantériáját az adja, hogy tényleges háborúra sosem került sor az évtizedek alatt ugyan, a legnagyobb, ijesztően racionális félelmet nem kisebb történés jelentette, mint az emberiség közel teljes kipusztulása. A kubai rakétaválsággal tetőfokára hágott a két világnagyhatalom közötti feszültség, és a nukleáris atomtöltetek általi megsemmisülésre való állandó készenlét már a civilek mindennapjait is meghatározta. Kubrick épp akkor mert viccet csinálni a nagy emberek kicsinyes hatalmi játszmájából, amikor épp a legnagyobb szükség volt rá. Ezzel pedig maga is hozzájárult ahhoz, hogy a mindennapokat megbélyegző félelmet és bizonytalanságot felválthassa a helyzettel való megbékélés.
Az 1964-es szatíra cselekményét a megtébolyult dandártábornok, Jack D. Ripper (nem véletlen a névválasztás) indítja el, aki atomtöltetek ledobására ad közvetlen parancsot, ami aztán nukleáris holokauszthoz vezethet. Ennek bekövetkeztét egy csapat katonai vezető igyekszik eszeveszett kapkodások közepette elhárítani, mindezt a film máig ikonikusan festő "war roomjában", avagy háborús tanácskozótermében. Hiába a Dr. Strangelove alapvetően is izgalmas történelmi beágyazottsága, Kubrick rendezése nem válhatott volna örök érvényű klasszikussá az ördögi zsenialitással megírt szövegkönyv hiányában. A filmszakma nemcsak technikai vonatkozásokban, hanem írás és dramaturgia terén is fejlődött az évtizedek során, ám a Dr. Strangelove párbeszédei akkor sem lehetnének tökéletesebbek, ha azt az elmúlt 60 év szakmai és történelmi tapasztalataival a háta mögött próbálná megírni valaki.
A 90 perces játékidő szinte minden sora a groteszk humor magasiskolája, ahol óriási hatalommal bíró, s egyben a maguk sajátos módján végtelenül inkompetens emberek próbálják meg elnapolni a világvégét. Mindezt olyan komikumban tálalja Kubrick, aminek hatására már-már őszintén megkedveljük a háborús szobában randalírozó, nagyra nőtt gyerekeket. A humoros sorok között egy szellemes, és legalább annyira intelligens politikai szatíra bontakozik ki, ahol az elhangzott mondatoknak van legalább egy másik, metaforikusan értelmezhető dimenziója.
A jóadag öniróniával fűszerezett alakítások is nagyban hozzájárultak az egyszerre feszült és ihletett mód humoros film erejéhez, aminek kapcsán ma már adja magát a briliáns Peter Sellers kiemelése, aki három fontos szerepet is eljátszott a cselekményben, beleértve magát a címszereplőt. Dr. Strangelove figurája ma már nagyjából az "őrült tudóselme" archetípusává vált, a film pedig remek arányérzékkel használta a karaktert.
Ezen a ponton emlékezzünk meg újból róla, hogy ez a film 1964-ben, tehát a hidegháború kellős közepén debütált a mozikban. Hogy lehetséges az, hogy az akkor még jóval alacsonyabb ingerküszöbbel bíró közönség soraiban nem pánikot és általános hisztériát eredményezett? A válasz ezen a ponton persze már egyértelmű, Kubrick ugyanis egy nem pusztán okosan vicces filmet rendezett, hanem megmutatta, hogy ekkora ereje is lehet a humornak. Megmutatta, hogy ha merünk valamiről beszélni, tabutémákat kimondani, vagy ne adj' isten, még viccelni is azokkal, akkor bizony az bizony - kis túlzással - terápiás hatással bírhat. A Dr. Strangelove mindezt nemcsak kis mintán, hanem globális, történelmi szinten bizonyította, és megkockáztatom, hogy filmvásznon komédia ekkora teljesítményt azóta sem tudott elérni.
Az elmúlt évek világpolitikai eseményei láttán nem túlzás azt állítani, hogy a Dr. Strangelove által felvázolt groteszk valóság továbbra is itt van velünk, ám hála Stanley Kubrick örök érvényű klasszikusának, kínunkban nevethetünk egy jót rajta. A fekete komédia királya pedig még ma is kötelező darab!