Hirdetés

Filmklasszikus: Fargo

|

Felelevenítettük a filmtörténet egyik legkülönlegesebb klasszikusát.

Hirdetés

Van, amikor nagy gondban vagyok egy adott lead megírásakor, és most is erről van szó, mert olyan sok oldalról nyitnám meg a cikket, amilyen sokoldalú annak alanya. A Coen testvérek munkásságával a filmszeretők többsége gyaníthatóan képben van, abban pedig mindannyian egyetérthetünk, hogy nehéz, de inkább lehetetlen utánozni őket. Az 1996-os fekete humorral ötvözött krimijük a kvintesszenciája ennek a különleges életműnek, ami idén, egész pontosan tegnap ünnepelte évfordulóját, és lett immáron negyedévszázados mesterművé. Én pedig rajongásomat kordában tartva, de semmiképpen sem elrejtve próbálom meg elmondani, hogy ez a páratlanul kiábrándító, hideg és latyakos vér áztatta történet miért nem öregszik, csak nemesedik. Most pedig látogassunk vissza Fargo, Észak-Dakotába…

Hirdetés

Még el sem helyezkedtünk kényelmesen a székben, a Fargo azonnal, nyitó inzertjével megkezdi a nézővel való játékot:

Ez igaz történet. E film eseményei 1987-ben, Minnesotában történtek. A túlélők kérésére a neveket megváltoztattuk. A halottak iránti tiszteletből a többit úgy mondjuk el, ahogy megtörtént.

A szemfülesek számára, akik még anno a premierkor nézték a filmet, a stáblista alatt végül lerántottak a leplet az turpisságról, ám a Fargo cselekménye hiába egyszerre felkavaró és végtelenül bizarr, a film rögtön a valóság és fikció összemosásával kezd. Elvégre is, milyen ember már az olyan, aki a saját feleségét raboltatja el, bízva abban, hogy a gazdag após egy busás váltságdíj fejében kiváltja szegény nőt - a pénz nagyobb részét pedig filmünk idézőjeles főhőse, Jerry (William H. Macy) zsebre vághatja. Szánalmas egy eset, egy szánalmas palival a középpontban, a Fargo viszont bármennyire is elrugaszkodottnak hat a valóságtól, pontosan tudjuk, hogy a világ hemzseg az ilyen, sőt, még ennél is gyomorforgatóbb történetektől.  Joel és Ethan Coen egy ilyen esetet mesélnek el a maguk szemtelenül zseniális módján.

Történetünk helyszíne az észak-dakotai Fargo kisvárosa, ahol egyszerű emberek, egyszerű életébe nyerhetünk bepillantást, mialatt a csontig hatoló hideg majdhogynem a képernyőn is áthatol. Ha a szettinget valamikor, amikor Coenék klasszikusában mindenképp kiemelt figyelem illeti, hiszen ez a mára már ikonikussá vált helyszín nem csak a film hangulatát, de annak "zsebdimenzióját" is nagyban meghatározza. A Fargo nem csak krimi-thriller és fekete komédia, hanem egyben erőteljes szatíra is, ahol majdhogynem oknyomozóriport-szerűen a város lakói is megszólalnak a szokatlan nyomozás során. Ezek a bőlére eresztett, de valójában érdemi információval alig szolgáló jelenetek még a hazai nézők számára is ismerősek lehetnek, ha valaha belenéztek egy itthoni híradásban. A Coen testvérek alkotása roppant tudatosan, de valójában alig észrevehetően, organikusan játszik az ilyen elemekkel, nem beszélve a helyi dialektusról, ahol az egy percre jutó "Oh, yeah?!"-zások száma kis túlzással megszámolhatatlan. Fargo városa ugyanis nem pusztán egy jól festő, végeláthatatlan hómezővel borított környezete a történéseknek. Hanem a záloga annak, hogy a film "igaz története", sajátos humorával együtt ne önmaga paródiájává váljon, hanem egy olyan valósággá, amiben nagyon nem szeretnénk élni.

Az 1996-os krimi nem csak atmoszférájában, hanem cselekményében is szakít a szürke zsánerfilmekkel. A Fargo cold openingje azonnal beránt minket a történésekbe, hiszen ilyet, hogy valaki a saját feleségét raboltatja el?! Szerencsére viszont nem merül ki a film ereje a felütésben, hanem fokozatosan rátesz egy hólapáttal a bizarr ügyre. Coenék viszont a karakterkezelés kapcsán is mertek egy merészet húzni, lévén nem a szerencsétlen áldozat, vagy a szeretni való rendőrnő, Marge (Frances McDormand) válla mögül csöppenünk bele az eseményekbe. Helyette itt van nekünk Jerry Lundegaard, az autókereskedő, akinek kétségbeesetten szüksége van egy jó adag pénzre, máskülönben a férfire a teljes anyagi csőd vár. Hogy máshogy juthatna könnyen tőkéhez, minthogy elraboltatja feleségét két alvilági figurával, Showalterrel és Grimsruddal (Steve Buscemi és Peter Stormare). A terv az, hogy majd az após - aki rendszerint semmibe nézi Jerry-t - vagyona kihúzza a slamasztikából az autókereskedőt. A terv papíron roppant egyszerűnek hangzik, ám a Fargo mocskos világában ami tönkre mehet, az bizony tönkre is megy - kifejezetten, ha Jerry ötleteiről van szó.

Parádés, ahogyan a Fargo bedobja a nézőt a vér áztatta nyomozás sűrűjébe. Nem egy ártatlan figurával, hanem egy olyan fazonnal nyit, aki az egyik, hanem a filmtörténet legszánalmasabb karaktere, pont. Wiilliam H. Macy pályafutásának legjobb, egyben legnehezebb szerepe is volt ez, hiszen befogadhatóvá kellett tennie valakit, akivel nem tragikus sorsa vagy pozitív jellemvonásai, helyette kicsinyes, szánalmat ébresztő tettei miatt empatizálunk. Persze, nem olyan módon, hogy szeretnénk, ha megúszná a dolgokat, hanem inkább reméljük, esetleg történik valamilyenfajta megváltás, aminek következtében egy jobb sors vár a férfire. Piszok merész húzás volt ez Coenék részéről, ami egyébként simán eredményezhetett volna egy kolosszális kisiklást, végül azonban megérte all-int menni. A Fargo ezzel párhuzamosan számos ponton szakít a történetmesélési sztenderdekkel, ennek hála pedig nem pusztán sajátos hangvételű, de egy valóban kiszámíthatatlan, több ízben is meghökkentő krimit kapunk.

Egy jó adag keserű kilátástalanság került az üstbe, amikor Coenék a Fargót kotyvasztották, ez nem kérdés. Szerencsére egy csipetnyi remény is került a levesbe Marge Gunderson rendőrnő személyében, aki első pillantásra nem tér el sokban a kanadai-amerikai-skandináv akcentussal beszélő helyiektől, de hamar világossá válik, hogy egy ösztönös nyomozó is elveszett a nőben. A várandós Marge a maga imádni való egyszerűségében, a fagyott hó felszínén meg-megcsúszva gyakorlatilag egyszer sem hibázik a nyomozás során, végig jól olvassa a nyomokat. Szükség is van rá, hiszen a várostól nem messze, nem sokkal Jerry feleségének elrablása után egy hármas gyilkossághoz hívták ki a Frances McDormand által alakított rendőrnőt. A színésznő meg is kapta a maga Oscarját a játékáért, nem véletlenül, hiszen Marge a megtestesítője szinte az összes Fargo-béli figurának. Átlagos emberek, akiknek minden kimondott sora tele van felesleges töltelékszavakkal és udvariaskodó visszakérdezésekkel, ám ezt a számunkra is ismerős egyszerűséget paradox módon egyszerre túl is játszva adják elő. Ez az ellentmondásosság kölcsönöz a Fargónak egy olyan "nem evilági" mellékízt, ami egyfelől mind a mai napig hibátlanul működik, másfelől pedig ennek, na meg a különleges felütés hatására válhatott ki az FX azonos című szériája is 2014-ben - nem kis sikerrel, méghozzá.

Marge szakértelme nem rombolja le a film feszültségét, ugyanis Jerry szerencsétlenkedései közepette arra is képtelen, hogy az utolsó pillanatban lemondja a kieszelt elrablást. Nem az inkompetens hatósági nyomozás, hanem az elkövetők önző, kicsinyes motivációi azok, amik eszkalálják az egyre elharapódzó cselekményt. Steve Buscemi és Peter Stormare jelenléte is elengedhetetlen eleme volt annak, hogy a Fargo halhatatlanná váljon. Showalter egy izgága, kissé szürke, szószátyár figurát alakít, akire a szemtanúk rendszerint "funny-looking guy"-ként hivatkoznak. Grimsrud ezzel szemben a nagydarab, majdhogynem néma bérgyilkos megtestesítője, aki a legrosszabb rémálmainkban már valószínűleg több ízben megjelent, picit talán más formában. A két karakter amellett, hogy egymásnak szinte tökéletes komplementere, különleges dinamikával bír: egy oldalon állnak, leginkább a pénzdíj érdekében, Showalter pedig görcsösen próbálja megtörni az állandó, kínos csöndet, ám rendre falba ütközik. Együtt dolgoznak, de bizalmi kapcsolatnak nehezen neveznénk az övékét, kimondatlanul is érezzük, hogy időzített bomba ketyeg kettejük között.

A Fargo tökéletesen frissíti fel a krimi-thrillerek alapvetéseit, tartalmilag pedig egész egyszerűen nem lehet belekötni. A Coen testvérek által kiforralt egyveleg ugyanis épp így, ebben a formában, ezekkel az arányokkal működik ennyire tökéletesen. Gondoljunk csak Jerry és Marge bármelyik közös jelenetére: a céltudatos, letisztult alakításokat az egyszerű, de mégis remek érzékkel megírt szövegkönyv egészíti ki, nekem pedig minden egyes megnézéskor izzad a tenyerem a tapintható feszültségtől. Hangsúlyozom ismét: mindezt úgy, hogy a Fargo a "rosszfiúk" oldaláról vezet be minket a sztoriba, abszolút megfordítva az elvárásainkat. Ám hiába a város hideg és idegen miliője, Coenék filmje mégis el tudja érni, hogy a bitang erős atmoszféra miatt rendre vissza akarjunk térni Fargóba - én ezt egyébként minden télen meg is teszem, ha csak a film újranézésének formájában is. A két Oscar-díjas Roger Deakins képei esztétikai és kompozíciós szinten is a film identitásának egy lényegi részét adják, nem véletlen, hogy szinte bármelyik képkockáját ragadnánk ki a teljes műnek, azonnal ráismernénk, hogy ez bizony a Fargo. Élmény nézni a fagyos, végig tudatos és végtelenül igényes beállításokat, melyek alatt Carter Burwell megunhatatlan dallamai szólnak. Egy olyan soundtrack, aminek a főtémáját még a sorozatfeldolgozás is átemelte egy az egyben az első évad zárósnittje alatt: és 20 év távlatában is pontosan ugyanolyan erővel szólt.

Nem csoda, hisz mindez a Fargo-indentitás maga. A Coen fivérek sötét humorú krimije során egész egyszerűen minden tökéletesen összeállt. A cselekmény már felvázolva is felkelti a nézői figyelmet, de akkor még nem is sejthettük, hogy milyen feszült és kiszámíthatatlan élmény vár ránk. Egy olyan élmény, ami a filmtörténet egyik legszemtelenebb blöffjével indít, majd intelligens társadalom-szatirikus jegyeivel a fikció és valóság határát is ügyesen mossa össze. Minden mozgatott karakternek megvan a fontos, elengedhetetlen szerepe a Fargo bonyodalmas, egyre kiábrándítóbb ügyében. A konfliktus feloldása se nem meglepő, se nem teátrális, hanem hiteles. Pont úgy, ahogy a záróképsorok is: Marge és férje hétköznapi eszmecserét folytat, hétköznapi dolgokról, ágyban fekve, a tévét nézve.

Mégis, ez a visszafogott kis befejezés az addig történtek fényében gyönyörűen világít rá mind arra, amiért érdemes lehet élni egy olyan világban, amiben ez egy igaz történet is lehetne. A miénk pedig egy olyan világ.

Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.