Harrison Fordnak kétszer is meggyűlt a baja az IRA-val. Egyszer 1996-ban Brad Pitt személyében Az ördög maga című filmben, korábban pedig 1992-ben, amikor Férfias játékokat játszott Sean Beannel. Most utóbbit vettük elő Blu-ray megjelenésének kapcsán, hogy újra megnézzük, mai szemmel vajon mennyire állja meg a helyét.
Megnézve Phillip Noyce alkotását az volt az egyik első megfigyelésem, hogy ilyen filmet mostanában ritkán csinálnak. A mai thrillerekhez, akciófilmekhez képest meglehetősen visszafogott, aktakukacoskodó darab, ami inkább hasonlít egy olyan Bond, vagy Mission: Impossible filmre, ami javarészt irodában játszódik néhány fejes között, akiket Ford éppen lepipál az eszével. Néhány rövid, de tömör akciójelenet itt és ott, az eredmény pedig egy, ha nem is túl emlékezetes, de decens kis akcióthriller. Mely emlékezteti a nézőt arra, hogy amikor még nem Chris Pine vagy John Krasinski játszották fiatalos bájukkal a CIA elemzőjét, akkor ugyanígy egy középkorú Harrison Ford rohangált ide-oda.
A történet egyébként egyszerűnek mondható: adott egy nyugalmazott CIA-s, Jack Ryan (Harrison Ford), aki családjával Londonba megy, ahol egy konferencián kell felszólalnia. Amíg azonban ott tartózkodik, egy terrorista csoport éppen a királyi család egyik tagjának, Lord William Holmes-nak az életére törne. Ryan éppen a merénylet helyszínén van, ő pedig lélekjelenlétét megőrizve cselekszik: fegyvert ránt és lelövi az egyik terroristát. Pechjére a lelőtt férfi éppen Sean Miller (nem más, mint Sean Bean alakítja) forrófejű terrorista testvére, aki ezt követően minden követ megmozgat azért, hogy bosszút álljon fivéréért. A Férfias játékok tehát a bosszúfilmek mezsgyéjén lavírozik, amelyben a két fél adok-kapokjának lehetünk szemtanúi. Hiszen miután Sean elszenvedte a maga veszteségét, Jack családja is életveszélybe kerül, ami aztán az egykori CIA-s számára is meghozza kedvét a jó öreg elégtételhez.
Habár tisztában vagyok azzal, hogy itt, ebben a rovatban nagy általánosságban inkább dicsérünk dolgokat, most kénytelen vagyok kicsit rebellis-üzemmódba váltani és kiemelni néhány komolyabb negatívumot is. Ezen hiányosságok egy részét pedig leginkább az előző, 1990-es Ryan-film, a Vadászat a Vörös Októberre fényében vettem észre. Habár mindkettő film ráerősít arra, hogy a főhős attribútuma nem feltétlen az, hogy terepen legyen és fegyverrel a kezében ossza az igazságot, McTiernan alkotása jó érzékkel nem tolta az arcunkba Ryan-t, mint főszereplőt, hanem ugyanolyan fontossá tette a mellékszereplőket is. Akár ha Sean Connery karakterét nézzük, akár Sam Neil-t, vagy éppen az orosz legénységet en bloc, sokkal izgalmasabban és árnyaltabban festi meg az ellenoldalakat még akkor is, ha amúgy egy kicsit az "antipatikus oroszok" felé billen a mérleg nyelve. A Férfias játékok ezzel szemben sokkal inkább működik úgy, mint egy "Harrison Ford-film", amelyben a decens, derék családember főhős mindenkinél okosabb, megmenti a napot és legyőzi a rosszat. Itt nincsen egy Sean Connery, hogy izgalmasabbá és sokszínűbbé tegye a téteket. Ettől persze a film még nem rossz, épp csak a Vörös Október jóval kiélezettebb, feszesebb és intelligensebb munkának minősül a szememben.
Másrészről nem mehetünk el amellett szó nélkül, hogy Phillip Noyce munkája igazi kis kézműves akcióthriller, ami kellőképpen szórakoztató és ami túl sok meglepetést nem nagyon tartogat, de van az egésznek egy old-school jellege, ami izgalmassá és mai szemmel üdítővé teszi. Az említett akciójelenetekben tetszett, hogy semmi hivalkodás nincs, mégis feszültek és konkrétak, ezt pedig nagyon szépen alátámasztja az operatőri munka, amely kölcsönöz az egésznek egyfajta hidegséget és rideg acélosságot. Mai szemmel nézve amiatt is izgalmas lehet a film, hogy az IRA-ról beszél - ez olyan téma, amellyel a kortárs mainstream filmekben nemigen foglalkoznak és bár itt egy radikálisabb vadhajtásáról van szó Sean Beanék képviseletében, valamennyire itt is kitűnik a szervezetnek az ambivalenciája. (És akkor itt szóba hozhatjuk a későbbi Az ördög maga című filmet, amiben szintén Ford játszik és amiben az ellenfelét Brad Pitt formálja meg.)
Ez utóbbi leginkább a kiváló Richard Harris karakterében mutatható ki, aki az IRA vezetőjeként jelenik meg egy rövidke, de annál jelentőségteljesebb szerepben. Személyében egy erős, határozott és karakán megjelenésű figurát ismerhetünk meg, aki nem riad vissza ugyan az erőszaktól, de azért vannak határok, amelyeket nem lép át. Harris-en kívül Ford is jól hozza a maga sajátosan kimért és nyugodt stílusában Ryan-t - elhittem róla, hogy ő a legokosabb ember az irodában, ahogyan azt is, hogy ha kell, fegyverrel vagy puszta kézzel is képes megoldani a problémákat. Rajta kívül még Sean Bean-t érdemes kiemelni, mint forrófejű, bosszúvágyó terroristát. Tekintetében konstans nyugtalanság, folyamatos izzás - őt leginkább a bosszúállás tematikáján keresztül sikerült megfogni. Sean olyan karakter, aki képes feláldozni bármit, csak hogy megbosszulhassa öccsét, ez pedig ad egy újabb dimenziót neki. Nem, szimpatikus így sem lesz, de tetszett ez az izgágasága és folyamatos frusztráltsága. Elhittem neki, hogy tényleg képtelen lenyugodni addig, amíg pontot nem tesz az ügy végére.
Még izgalmasabb és érdekesebb lehetett volna a film mindemellett, ha bizonyos motívumokat jobban kiemel és jobban foglalkozik velük, nem pedig csak úgy elsétál mellettük. Egy ponton például a rendező mintha szeretett volna valamit érdemben kezdeni azzal a ténnyel, hogy Ryan - dacára annak, hogy ő nem a terepen töltötte le karrierjét - meghúzta a ravaszt a film elején. Lett volna potenciál egy olyan karakterben, aki meginog kicsit magában egy gyilkosság okán. Mégis, már az értékelendő, hogy ez szóba kerül és nem feltétlen egy "trigger happy"-főhőssel állunk szemben, amiből így is volt elég a nyolcvanas-kilencvenes években. A bosszú tematikája is megért volna még némileg több dimenziót, ahogyan elnéztem volna még azt is, ahogyan az IRA-tagok közti konfliktust jobban aláaknázzák (egy Richard Harris-Sean Bean jelenet még nagyszerű lett volna).
Másrészről minden negatívuma ellenére szimpatikus a kilencvenesévek-bája a filmnek, ahogyan igyekszik alkalmazni a technológiát a nyomozást illetően, szimpatikus Ford a maga "fordságával" és tetszett az oldszkúl, "bujkálunk a sötét házban"-típusú fináléja azzal együtt is, hogy elbírt volna még némi kreativitást. Alapvetően tehát ajánlom megtekintésre, hiszen mindig izgalmas megnézni egy adott karakternek egy korábbi iterációját, ugyanakkor amiatt is érdemes néznivaló, hogy lássuk, mit kezdett Hollywood Tom Clancy-vel, a kémthrillerrel, akcióthrillerrel a '90-es években, mi az, ami becsülendő és mi az, amit jobban is csinálhattak volna.
Noyce egyébként a későbbiekben is vonzódni tűnt a kémthrillerekhez: 1997-ben Az Angyal című filmben próbálta csekélyebb sikerrel tovább felfedezni a műfajt, majd pedig 2010-ben a Salt ügynökben vezényelte Angelina Jolie-t a kémkedés világában. Ami pedig Tom Clancy műveit illeti, amint azt már írtam az első bekezdésekben, a filmvilág újra meg újra felfedezi magának a szerző műveit, leginkább Jack Ryanre szűkítve a kört. 1994-ben jött egy újabb Ford-film, a Végveszélyben, majd legközelebb 2002-ben láthattuk az elemzőt munkában A rettegés arénájában, Ben Affleck alakításában, 2014-ben pedig jött a reboot, Jack Ryan: Árnyékügynök címen. Főszerepben: Chris Pine-nal. Most pedig John Krasinski-t nézhettük, amint rendet tesz a Jack Ryan című sorozatban. És hogy mi a helyzet a többi könyvvel? Nos, ebben a hónapban fog érkezni Michael B. Jordan főszereplésével a Bűntudat nélkül az Amazonra, amely már egy nem-Jack Ryan regény alapján készült és amivel végre egy újabb Clancy-hős kerülhet a reflektorfénybe. Reméljük a legjobbakat.