Hirdetés

Filmklasszikus: Hálózat

|

A televízió démonai.

Hirdetés

Sidney Lumet Hálózat című filmje meglehet, hogy negyvenöt éves, de még mindig érvényes állításokat fogalmaz meg arról, hogy a média hogyan működik, miként nyerészkedik mások szenvedésén és hogy morálisan mennyire kikezdhető. Bemutatójának évfordulója alkalmából újranéztük és csak azt tudjuk elöljáróban mondani, hogy mindenkinek ajánljuk megtekintésre. 

Hirdetés

Howard Beale (Peter Finch) - csúnyán, leegyszerűsítve fogalmazva - benne van a korban. Hírbemondóként dolgozik a televíziónál, a film felütésében pedig egy száraz és tárgyilagos narrátori hangnak köszönhetően megtudjuk azt, hogy felmondtak neki, mégpedig az alacsony nézettségre hivatkozva. Howard teljesen érthető módon egzisztenciális zuhanásba kezd, aminek a következménye az lesz, hogy élő egyenes adásban jelenti be, hogy egy hét múlva öngyilkosságot fog elkövetni élő, egyenes adásban. Ami ezt követi, az egy egyszerre kaotikus és félelmetes módszerességgel berendezett őrület, ami rámutat arra, hogy milyen veszélyei vannak annak, ha valaki (vagy valakik) csak és kizárólag azt nézik, hányan néznek egy műsort. És ha magasról tojnak magára az emberre, aki minden mögött van. Beale ugyan a következő műsorban bocsánatot tervez kérni a nézőktől felelőtlen kijelentése miatt, ehelyett azonban hangot ad frusztrációjának és kétségbeesésének, hogy aztán erre a frusztrációra felfűzve a szerkesztők egy külön műsorsávot adjanak neki, melyben kedvére "őrjönghet". És Howard Beale meg is teszi. Barátja, Max Schumacher (William Holden) nem nézi jó szemmel, hogy ilyen módon kihasználják őt, de döntési pozíciójából gyorsan kiteszik, hogy nálánál érzéketlenebb alakok mondják ki a végső szót. Olyan alakok, akik főműsoridőbe beraknak egy jósnőt és akik Beale-t "Őrült Próféta"-ként aposztrofálják. 

Sidney Lumet filmje egy abszurd ámokfutás, amire sokan mondják, hogy mai szemmel nézve pontosan azért annyira abszurd és döbbenetes, mert már a modern viszonylatokban nézve kevésbé tűnik annak. Ergo nem csak megjósolt valamit a film, de alapvetően hiába volt egyfajta intő példa az ilyen és ehhez hasonló pályára tévedt emberek számára, képtelenek voltak tanulni belőle. Paddy Chayefsky forgatókönyvíró precízen, éleslátással felvértezve követi le a kulisszák mögötti eseményeket, amelyek tálalása műfajilag sokszor a komédia határát súrolják (keserűségével együtt), de ezzel együtt is gyorsan rájövünk, hogy ha néha nevetünk is, ezek halálosan komoly dolgok. Howard Beale karakterét például hiába nem ismerjük meg kívül-belül, alakjában mégis körvonalazódik egy tragikus személyiség, egy olyan ember, aki beleszorult valamibe, amelyből nem tud kimászni. Hiába ismeri a nevét mindenki, senki nem tud rajta segíteni, mert az egyik oldalon felhasználják őt, a másik oldalon pedig a nézők otthon, a négy fal között nézik őt, amint őrjöngve, ordítozva szabadítja rá belső fájdalmát az emberre. Az, hogy Chayefski szkriptje kevéssé élezi ki az ő lelkének világát, csak első blikkre tűnhet érzéketlenségnek, a bravúr ebben ott rejlik, hogy hagyja, hadd jöjjön rá a néző saját maga arra, hogy mennyire gátlástalan ez az egész gépezet.

Mindazonáltal Beale személyének fontossága abban is rejlik, hogy képes megfogalmazni olyan dolgokat, melyekkel a nézőközönség azonosulni képes. Egyfajta egyetemes rossz közérzet megtestesítője ő, mi sem mutatja ezt jobban annál az amúgy lúdbőröztető jelenetnél, melyben a fél város, Beale javaslatára kiordít az ablakán, hogy ezt bizony már nem bírják tovább cérnával. Ám, ahogy a film maga is rámutat, az, hogy miért érzik rosszul magukat az emberek, kevésbé számít. Csak a hatás az, ami lényeges. És az ezzel együtt járó nézettségi mutatók. 

Lumet persze az emberi oldalt attól kidomborítja egy valószerűtlen szerelmi szál képében. A film másik főszereplője - aki kvázi a humánumot képviseli a történetben -, Max beleszeret egy törtető műsorszerkesztőbe, Diane-be (Faye Dunaway). Kapcsolatukat arra használja fel az író és a rendező, hogy rávilágítson két egymástól teljesen távol álló világra: egy olyanra, amely empatikus és egy olyanra, amelyből teljesen kiveszett minden humánum és minden érzékenység. A szakadék áthidalhatatlan, nincsen feloldozás és nincsen boldog végkifejlet. Csak egy elrontott házasság, egy egzisztenciális válságban lévő férfi és egy karrierista, másokon gond nélkül áttaposó nő, akit a gyors kiégés távolinak tűnő veszélye fenyeget. Holden és Dunaway zseniálisak együtt. Előbbi rutinos kimértséggel, öreguras eleganciával van jelen, utóbbi fiatalos lendülettel, rideg, tagadhatatlan nőiességével együtt is maszkulin jellegű dominanciával uralja jeleneteit. Holden-t egyébként legszívesebben magamhoz öleltem volna, Dunaway játékában pedig mindig volt némi humor, valami szórakoztató izgágaság, ami kicsit árnyalta azt a gátlástalanságot, ami jellemzi a karaktert. 

Lumet filmje alapból olyannak hat, mint egy mesterkurzus: Holdenen és Dunaway-en túl egy mellékszerepben felbukkan Robert Duvall is, aki olyan kaján örömmel adja tovább Chayefsky dialógusait, hogy öröm nézni. De egyik csúcspontját így is a Ned Beatty által előadott monológ jelenti, amelyben szembesíti a teljes katatón állapotban lévő Howardot azzal, hogy nincsenek államok, nincsenek oroszok, emberek. Csak a pénz az - öltsön az bármilyen formát -, amely számít és amely uralkodó eszmeként létezik. Az egész jelenet remek, mert nézőként ugyanúgy belesüppedsz a székedbe Howardként és ugyanúgy feléd magaslik ez a bajuszos figura, a lámpák sokasága az asztalon, a kompozíciónak köszönhetően pedig ad egyfajta furcsa, álomszerű jelleget. Az operatőr Owen Roizman volt, akinek nem mellesleg olyan egyéb mesterműveket is köszönhetünk, mint Az ördögűző, a Francia kapcsolat, vagy éppen Dustin Hoffman remekbe szabott komédiája, az Aranyoskám. 

Ezt láttad már?

Rengeteg hír, cikk és kritika vár ezen kívül is a Puliwoodon. Iratkozz fel a hírlevelünkre, mert kiválogatjuk neked azokat, amikről biztosan nem akarsz lemaradni.


A Hálózat a film végére vesz egy-két igencsak abszurd fordulatot, viszont ezt az abszurditást is tudja úgy tálalni, hogy érezzük hitelességét. Pláne a mai szemmel nézve, hiszen ma már bárkiből lehet médiasztár és bárki, bármit megtenne azért, hogy nézőszámot generáljon. Megoldást persze nem nyújt a film, sőt, egy meglehetősen keserű és nyomasztó végszóval hagyja ott a nézőjét. Csak annyit tehetünk, hogy leszűrjük a megfelelő (remélhetőleg helyes) konzekvenciákat és ha nézők vagyunk, ha műsorgyártók, tudatosabban próbálunk fogyasztani és gyártani. Tudatosabban, hovatovább empatikusabban és érzékenyebben. Hasonló konzekvenciát nyújtott Todd Phillips Joker című filmje is (habár merőben más eszközökkel, más tónusban végezte feladatát), aminek sikere is bizonyítja, hogy olyan téma ez, amely nem csupán negyvenöt éve, de ma is ugyanolyan releváns tud lenni. 

Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.