Steven Spielberg nagy álma volt, hogy elkészítsen egy olyan sci-fit, amiben az emberiség történelme során először veszi fel a kapcsolatot egy földönkívüli civilizációval - 1973 végén a Columbia Pictures-szel pedig meg is köttetett az a megállapodás, aminek köszönhetően 4 évvel később bemutatkozhatott a 70-es évek egyik legjelentősebb filmklasszikusa.
A címében J. Allen Hynek, amerikai csillagász és UFO-kutató típusbesorolására utaló Harmadik típusú találkozások egyfelől 20 millió dolláros büdzséjéből még ma is brutál szép összegnek számító, bő 300 milliós bevételt generált világszinten, másfelől elnyerte a legjobb operatőri munkáért járó Oscar-díjat. A korát megelőző, ma is egészen különleges, nem e világi látványvilágot pedig hazánk egyik legkiválóbb filmes szakemberének, Zsigmond Vilmosnak köszönhetjük. Spielberg filmje pedig még 45 évvel a premierje után sem veszített kozmikus varázsából, amihez hasonlót azóta sem nagyon láthattunk máshol.
A Harmadik típusú találkozásoknak ugyan minden technikai és narratív erénye is megvolt, ám én máig azért tartom kifejezetten különleges filmnek, mert egy olyan világszintű, de főleg Amerikában "őshonos" társadalmi jelenséget örökített meg, amely mögött nem húzódott valódi tényszerűség. A hidegháború idején egyre nagyobb számban történő, majd aztán kisebb hisztériába átcsapó UFO-észlelések egy önmagát gerjesztő folyamat volt, mely egy afféle válaszreakcióként is értelmezhető volt a világra ránehezedő bizonytalanságra, szkepticizmusra. Az "UFO-szpotting", vagy az 51-es körzet köré épülő összeesküvés-elméleteknek való hódolás ma már egy jóval kisebb közösség sajátja. A jelenség sajátossága azonban épp az, hogy ha ma valakit megkérdeznek arról, lát-e rációt abban, hogy az elmúlt 80 év UFO-észleléseiből akár egyetlen is hiteles lehet, akkor a kapott válaszokat sokkal inkább a hit, mintsem a tudományos ismeretek vezérlik. Ez pedig valószínűleg mindaddig így lesz, amíg egyszer majd, egy távoli jövőben nem történik meg valójában is az a bizonyos találkozás. Spielberg klasszikusának pedig épp az a zsenije, hogy ezt az érzést és misztikumot 30 évvel a Roswell-incidenst követően, a modern információs éra előtt, az UFO-észlelések sűrűjében tudta megörökíteni.
A Harmadik típusú találkozások valószínűleg se korábban, se később nem készülhetett volna el hatásosabb módon, mint ahogy az végül 1977-ben kigördült a mozikba. Ha megnézzük, valójában egy egészen elrugaszkodott sci-firől beszélünk, ám a korlenyomati jellege és missziója révén mégis valami ismerős, emberközeli élményt kapunk. 1977 körül, de azután meg főleg drasztikus tempóban fejlődött a hollywoodi blockbusterek technikai minősége, ám a Harmadik típusú találkozások pont akkor érkezett, amikor már - ha nem is könnyen kivitelezhetően, de - lehetséges volt olyan lélegzetelállító, monumentális jeleneteket megkreálni, mint amilyet a film csúcspontján, a nagy találkozáskor is láthattunk. Spielberg sci-fije nem csak az "ahhoz képest, hogy '77-es…" kezdetű megengedéssel ajánlható még ma is bárkinek. A Harmadik típusú találkozások Hollywood egy olyan időszakában készült el, amikor a filmek egy számomra alig-alig leírható, a mozivásznat és tévéképernyőt átlépő erővel, valami csodásat megteremtve tudtak hatni a nézőre. Szerintem filmszerető emberben nincs helye a "régen minden jobb volt" hozzáállásnak, és én sem ezt akarom mondani. Ezzel együtt viszont úgy érzem, hogy a 70-es és 80-as évek mainstream filmiparának volt egy olyan sajátossága, és egy olyan határokat feszegető hozzáállása, amit azóta más formákban tapasztalhatunk ugyan, de nem úgy, mint ahogy azt a Harmadik típusú találkozásokban, vagy akár Spielberg pár évvel későbbi filmjében, az E.T. A földönkívüliben láthatjuk, érezhetjük vibrálni.
A Harmadik típusú találkozások pedig végtére egy egészen egyszerű cselekménnyel dolgozik: Roy (Richard Dreyfuss) egy hétköznapi, kisvárosi műszerész, akit egyik éjszaka egy egész Indiana államot súlytó áramkimaradáshoz riasztanak. A férfi kocsiba pattan, ám a vidék egének sötétjén hirtelen különös, már-már vakító fényforrásokra lesz figyelmes, majd hirtelen egy ismeretlen forrásból eredő fénycsóva veszi körbe autóját. Roy egy féloldalas arcleégéssel megússza ugyan a dolgot, ám az éjszakát követően többen is hasonló megmagyarázhatatlan jelenségekről számolnak be, melyek aztán UFO-hívők kisebb mozgalmát indítja el. Roy-on is egy hasonló, nem feltétlenül egészséges megszállottság lesz úrrá, aki a furcsa élmény óta mintha már nem ugyanaz az ember lenne. Fejben egészen máshol jár, és mindenhol, mindenben ugyanazt az egy alakzatot látja, amiről fogalma sincs ugyan, hogy mi lehet, de biztos benne, hogy valami nagyon fontos. A férfi ezt követően a családját is hátrahagyva egy államokon átívelő vállalásba kezd, bízva abban, hogy választ kaphat mindarra, amit aznap este látott. A nézőt mindeközben pedig felkészíti a film egy történelmi, előtte még soha nem tapasztalt eseményre.
Spielberg sci-fije gyakorlatilag Roy megmagyarázhatatlan élményével szinte azonnal berántja a nézőt, és a férfivel együtt magunk is egy hömpölygő, ellenálhatatlan utazás részesei leszünk, ami elejétől a végéig nem ereszt. Ezt úgy éri el a Harmadik típusú találkozások, hogy lényegében nem használ semmilyen narratív fordulatot vagy trükköt, hanem megteremt egy utánozhatatlan atmoszférát - na meg a vágyát annak, hogy megtörténjen végre az az egyszerre rémisztő és varázslatos találkozás, aminek az ígérete az egész élményt hajtja. Ó, és meg is történik aztán, de még hogy! Elejétől a végéig egy roppant szórakoztató, parádés jelenetekkel tűzdelt kalandfilm-sci-firől beszélhetünk, ám az utolsó bő 20-30 percben egy olyan lenyűgöző vendégfogadás történik, ami alatt végig azt érezzük, hogy bár mi is ott lehetnénk az első sorban. A Harmadik típusú találkozások legnagyobb zsenije pedig épp az, hogy - túlzás nélkül - a néző maga is úgy fogja érezni, hogy igen, részese vagyok ennek az egésznek, ott vagyok a filmben, és most valami nagyon, de nagyon jelentőségteljes történik. Az egyik all-time kedvencem, a 2016-os Érkezés is elért valami hasonlót, ám Spielberg filmjében ott húzódik egy olyan optimista és emelkedett szemlélet az ismeretlennel szemben, ami mára már mintha kiveszett volna a világból.
Ahogy már említettem, nem egyszerű megfogni, hogy miben rejlik a Harmadik típusú találkozások varázsa, ám ha egy picit eltávolodunk, akkor a nagyvonalakat tekintve egyszerűbb dolgunk van: Spielberg rendezésének minden aspektusa egy egyértelmű, határozott víziót követ, és annak minden eleméért olyan szakemberek felelnek, akik nem csak tökéletesen értették a dolgukat, de imádták is azt, amit csináltak. Ugyan Richard Dreyfussékra sem lehet rosszat mondani (az pedig külön imádni való, hogy a francia újhullám emblematikus alkotóját, François Truffaut-t is meg tudta nyerni egy szerepre Spielberg), ám a film csodáját a rendezői vezénylet mellett elsősorban Zsigmond Vilmos elképesztő képeinek és beállításainak köszönhetjük, amik máig meghatározó emlékként élnek a filmszeretők kollektív tudatában. John Williams kapcsán pedig valószínűleg mindenkinek a Star Wars zenéje ugrik be, főleg akkor, ha 1977-re szűkítjük a látóterünket. A Harmadik típusú találkozásokhoz szerzett aláfestése kevésbé ikonikus ugyan, mint Skywalkerék eposzának dallamai, ám ahhoz hasonlóan itt is elképzelhetetlen lenne bármilyen másik kísérettel az élmény.
Felemelő, misztikummal és áhítattal teli film a Harmadik típusú találkozások, mely nemhogy veszített volna az erejéből mára, de a tágabb történelmi kontextust nézve talán még annál is hálásabbak lehetünk az ilyen filmekért, mint az akkori közönség akkor azt gondolta volna.