Bob Fosse, az 1970-es évek egyik legmeghatározóbb színházi figurája volt, pályafutását, karrierje csúcspontjait és személyes frusztrációit pedig nagyon jól képernyőre vitte a Bob/Fosse című sorozat (amelyet az HBO Go platformján meg is nézhettek). Ebből a sorozatból megtudhattuk, hogy Fosse nem csupán a színház világában tette le kézjegyét táncosként, koreográfusként, de a filmművészet is sokat köszönhet neki. Filmrendezői karrierjének egyik sarokkövét néztük újra.
A Kabaré Bob Fosse második rendezése volt (az első az Édes Charity még 1969-ben), ennek alapja pedig egy 1966-ban bemutatásra került, azonos című Broadway-darab. Maga a darab és egyben a film részben egy könyvadaptáció is: egy 1945-ben kiadott, Christopher Isherwood által írt Berlin Stories című köteten alapszik. A könyvben szereplő mindkét novella inspirációul szolgált az I am Camera című darabnak, majd ennek a filmverziójának. Erre a filmre néminemű utánaolvasás árán bukkantam rá, kvázi ismeretlenségének oka pedig részben az e cikkben tárgyalt alkotás (és annak hatása). Habár az 1955-ben bemutatott film sikeresnek bizonyult a maga idejében, amennyiben az angol box office adatokat vesszük figyelembe, viszont nem kapott így sem akkora hangot nemzetközileg. Ellenben az 1966-os Broadway-verzióval, valamint a '72-es mozifilmmel, amelyek már Fosse rendezésében kerültek a nyilvánosság elé.
A film az 1931-es év Berlinjébe kalauzol el bennünket. Adott egy férfi, Brian (Michael York tökéletes a karót nyelt brit szerepében), aki idegenként érkezik a városba, hogy angol nyelvleckéket adjon a helybélieknek és abból tartsa fenn magát. Egy fiatal lány, Sally (Liza Minnelli lyukat beszél a hasadba) lakásába költözik be. A lánnyal lassan, de biztosan egyre közelebb kerülnek egymáshoz, hogy aztán egy sajátos értelmezésű barátság/szerelem szövődjön közöttük. A lánynak ambíciói vannak, szeretne híres színésznő lenni és hisz abban, hogy a helyi szórakozóhely, ahol esténként fellép, megfelelő ugródeszka lesz számára céljai eléréséhez. Szerelmesfilm tehát a Kabaré? Beleágyazva egy karriertörténetbe? Nem egészen. És mégis.
Fosse filmjét a felszín alatt meghúzódó történések teszik igazán izgalmassá és tragikussá a cselekmény fordulatait. Mindezek mellett ugyanis a háttérben már megkezdődött a német nacionalisták éledezése, mozgolódása, ahogyan az antiszemita megnyilvánulások is egyre inkább teret hódítanak. Fosse alkotásának igazi mozgatórugója ezeknek az ábrázolásában rejlik: ahogy teret hódít a gyűlölködés, ahogyan elkezd bomlani a világ és ahogy már a szerelemnek is akadályává válik a származás, a hovatartozás, és nem csupán az, hogy ki milyen anyagi háttérrel rendelkezik. Habár 1972-ig a musicalektől azt szokhattuk meg (döntő többségben), hogy egy csili-vili, színes, szagos világot ábrázol, amely elemeli a valóság talajától a nézőt, menekíti a realitás fájdalmaitól, a Kabaré teljesen másként működik.
A zenei betétek diegetikusak (tehát a film világát képezik, színpadon adják elő őket a színészek), a hangvétel pedig messzebb nem is állhatna attól a mosolyra fakasztó világtól, amelyre asszociálunk a műfaj nevének hallatán. Fosse arra használja ezeket a betéteket, a szórakozóhelyet bemutató képsorokat, hogy kvázi gúnyosan kommentálja, vagy éppen aláhúzza a valóságban kialakult keserűséget és agressziót. Hol cinikus, keserűségtől duzzadó dalok sorjáznak, hol pedig egyfajta hamis illúzióját igyekeznek kelteni a személyes szabadságnak, a jólétnek és boldogságnak (már az elején elhangzik a mondat, hogy "Itt szép az élet.", aminél egyből érezzük, hogy nettó hazugság). Elég csak arra a jelenetre gondolni, amelyben a Kit Kat Klub ceremóniamestere egy majomnak öltözött nőnek ad szerenádot a színpadon - jelenet groteszk hatású és abszurd jelleget ölt már a látvány miatt is, miközben egyértelműen arról az eluralkodó antiszemitizmusról beszél, amely egyre intenzívebben van jelen. Ezeknek a jeleneteknek a képi világa is markáns, nem hiába volt fő inspirációs forrás a német expresszionista film. Már-már horrorba illő, hol vicces hatást keltő, hol rémálomszerű víziókat idéző képsorokat álmodott vászonra Fosse (a ceremóniamester a maga fehérre mázolt képével pedig külön ijesztőnek hat).
Nem a műfaj sajátos kezelése azonban egyedüli pont a filmben, ami rendhagyónak bizonyult annak idején, hanem a szexualitás kérdésköre is. A Kabaré érinti a homoszexualitást is, valamint az abortusz is terítékre kerül - csupa olyan téma, amely alapvetően megosztja az embereket. Habár előbbi, ha ma készítenék a filmet már nyilvánvalóan jóval erősebb kontúrt kapna, így is meglepő volt látni ennek kezelését egy hetvenes-évekbeli filmben. Főként úgy, hogy egy szerelmi háromszög kialakulásának is szemtanúi lehetünk és több olyan dialógus is előfordult, amelyben egészen hétköznapi színezetben tünteti fel a melegséget, illetve a biszexualitást. Isherwood ugyan nem volt maradéktalanul elégedett ennek ábrázolásával, mondván, hogy inkább egy mosolyogni való gyengeségnek mutatták be Brian-t illetően, de a magam részéről úgy gondolom, ez nem teljesen így van. Nem ártott volna ugyan még jobban kidomborítani ezt a vonalat, de Fosse így is kellőképpen merész volt a maga keretei között.
A már említett karriertörténet is szépen mondja fel az unásig ismert közhelyeket: törtető, ambiciózus lány hatalmas álmokat kerget, amelyeket egy másik filmben el is érne, itt azonban megragadunk az önáltatás szintjén. Liza Minnelli pedig tökéletesen ragadta meg a karaktert, akit egyből megkedvelünk, hiszen annyit beszél és olyan temperamentummal él, hogy nem hagy más választást. Így is sejthetjük azonban, hogy olyan földi pokolba került, melyből nincsen menekvés. Karriertörténetként tehát egy kifordított-verziót láthatunk, amely nem enged a mesei elemeknek, hiába játszik el a nézői elvárásokkal.
Nyugtalanító, morózus és keserű film a Kabaré, amely ügyesen lavírozik a szatirikus elemek és a műfajt borító ötletek között. Mai szemmel nézve is erős darab, melyen érződik az az eltökéltség és művészi kifejezőkészség, amely Fosse sajátja volt. A horogkeresztek, a nácik mozgolódásának háttérben tartása jótékony hatással van a film egészére, hiszen így, bár egyértelműnek egyértelmű, jóval fenyegetőbb a jelenlétük és nyugtalanítóbb az egyre inkább uralkodó eszme. Beszéljünk akár a záró képsorokban tükröződő szimbólumoktól, vagy pedig a szabadtéren spontán kialakult énekről, mely során több tucatnyi férfi, nő, gyerek együtt énekli, hogy "Tomorrow belongs to me", avagy, "A holnap hozzánk tartozik". Erőteljes, már-már lúdbőröztető jelenet, pedig objektíve nézve akár ártalmatlannak is tűnhet. Az ilyen és ezekhez hasonló jelenetek miatt is hagy mély nyomot az emberben a Kabaré. És emiatt is merem ajánlani megtekintésre - nem csupán azoknak, akik szeretik a zenés filmeket, de azoknak is, akik a történelmet egy másfajta perspektívából szeretnék látni.