A cikket Jean Reno 75. születésnapja alkalmából frissítettük fel.
75 éves lett az a francia színész, aki mind a mai napig bármiféle erőlködés nélkül dobogtatja meg a női szíveket, de mi most nem emiatt vagyunk itt. Hanem azért, hogy megünnepeljük nem csak Jean Reno, de talán az egész szakma egyik legkülönlegesebb akció-drámáját.
A Léon, a profi azon ritka alkotások egyike, aminek ugyan meg vannak a maga hibái, azok mégis legalább ugyanolyan mértékben hozzájárulnak a film örök érvényű mivoltához, mint a legnagyobb erényei. Én pedig megpróbálok méltón adózni Luc Besson nem csak végtelenül stílusos és lélekkel teli, de témájában hihetetlen merész alkotása előtt.
Ha a Léon, a profi cselekményéről beszélget az ember, akkor kifejezetten fontos tisztázni, hogy a film mely változatáról beszélünk, hiszen az 1994-es mű végül nem abban a formában került a mozik vásznaira, mint amiben Luc Besson azt megálmodta. Az alaposan megvágott, társadalmi sztenderdekhez illesztett verzió látszatra nem sokkal kevesebb, mint az utólagosan forgalmazásba került vágatlan mű, a film szellemisége és Léon (Jean Reno) karakterének jelleme számottevően sokat veszített, de minimum zavarosabb lett a megkövetelt procedúra által. Nem véletlen, hogy a film definitív, vágatlan kiadásáról lesz szó a továbbiakban. Léon egy sokat látott, tapasztalt bérgyilkos, a férfi tekintetében viszont szüntelen ott pislákol a gyermeki értetlenség, ez pedig önmagában egy szokatlan kontraszttal csavar egyet a filmbeli bérgyilkosok archetípusán. Léon egy véletlen találkozás folytán megismeri a 12 éves Mathildát (Natalie Portman), akinek családját nem sokkal a találkozó után lemészárolja egy korrupt rendőr (Gary Oldman) és csapata. Az események gyorsan eszkalálódnak, így Mathilda Léon oltalmazásában köt ki, mivel a férfi tanítványának fogadja a kislányt, akinek minden vágya, hogy kitanulhassa a bérgyilkos szakma csínját-bínját.
Nos, amiért 1994-ben sem lehetett, manapság talán pedig még kevésbé tárgyalhatjuk ki a Léon, a profi mibenlétét teljes nyugalomban, az a Léon és Mathilda között kialakuló kapcsolat, melyet a film szinopszisa rendkívül diplomatikusan csak "szokatlannak" nevezett. Bár ha teljesen őszinte akarok lenni, én sem találnék jobb szót rá. Mielőtt még erre kitérnék, el kell mondani, hogy Besson művének cselekménye egyszerű és céltudatos. Egyszerű abban az értelemben, hogy maga a krimivonal nem tartogat indokolatlan fordulatokat és felesleges szócsépléseket, hanem sallangmentesen bemutatja a belülről rothadó igazságszolgáltatás egy rendkívül brutális revansát. Mindez egy olyan leszámolásban éri el a csúcspontját, amire a kifejezetten "akciófilmnek" titulált produkciók jelentős része is csak vágyakozva néz. Jean Reno karizmája és paradox hitelessége, Éric Serra merengős, utánozhatatlanul érzéki és romantikus zenéje, fantasztikus operatőri munka és egy gyönyörűen megkoreografált, sárgás árnyalatokban úszó képi világ az olasz negyed lepukkadt társasházainak ölelésében - így írható le a Léon, a profi megismételhetetlen miliőjét.
A Léon, a profi mégis karaktereivel és az ő egymáshoz való ragaszkodásukkal válik maradandó élménnyé. Szokatlan, gondoskodó, őszinte, ártatlan és irodalmi értelemben véve romantikus - ezt látom én Léon és Mathilda kapcsolatában. Felháborító, öncélú, aberrált és beteges - ám ilyen jelzők is születnek akkor, ha kiragadjuk a dolgokat azoknak kontextusából, és talán pont ettől félt a forgalmazó is akkor, amikor meg kellett csonkítani a Besson által gyönyörűen vászonra vitt történetet.
Tény, meg kell barátkozni a gondolattal, hogy egy 12 éves kislány szerelmet vall egy korosodó bérgyilkosnak, a Léon, a profi az egyszerű megbotránkoztatás helyett őszinte céllal élt ilyen eszközökkel, a néhány törölt jelenet pedig közelebb viszi a nézőket egy különleges, viszont sérült jellem megismeréséhez. Egyébként egészen döbbenetes a tény, miszerint Natalie Portman legelső filmszerepéről beszélünk, hiszen az izraeli származású színésznő egy olyan erőteljes és csiszolt alakítással indította el karrierjét, aminek terhével nem sokan birkóztak volna meg hosszútávon.
A futólag már említett finálé pedig durván egy olyan katartikus fél órát pakol oda, amit az első megtekintés óta sem hevertem ki. A Léon, a profi végig olyan hangulattal és narratívával operál, ami semmihez sem hasonlítható, jómagam pedig mindig ezt várom, vagy legalábbis keresem egy filmben. Lehet, hogy a Léon és Mathilda között alakuló kapcsolat a film kontextusából kiragadva közel sem lenne olyan szép és ártatlan, mint Besson mesélésében. De pont ez teszi különlegessé a Léon, a profit, az a stílusos és végtelenül intelligens írás-rendezés, ami meglepően lélekközelivé és természetessé teszi ezt a nagyon szokatlan viszonyt. A film végén felcsendülő Sting 'Shape Of My Heart'-ja pedig megkoronázza, és gyönyörűen keretbe foglalja az olasz bérgyilkos történetét, aki nem akart többet annál, mint boldognak lenni, rendes ágyban aludni és gyökeret ereszteni...