A Madarak egyik legnagyobb érdeme az, hogy tud játszani a nézőjével és annak elvárásával. Habár az alapkoncepció némileg magán hordozza egy filléres, B-film iránti elvárásunkat, a kivitelezés túlmutat azon. Túlmutat, miközben funkcióját betölti, a nézőt képes megrémíteni és meghökkenteni, technikai tudásával pedig - hiába telt el hatvan év - le tud nyűgözni.
Szeretem azokat a filmeket, amik mernek elszakadni a megszokott műfaji panelektől és picit más irányba menni. Szeretem azokat a filmeket is, amiknél út közben szinte elfelejtem azt, hogy a nagy attrakció még hátravan. Amikor a rendező eléri, hogy teljesen bevonzzanak a karakterek közötti interakciók, az apró kis drámák. Amikor kimondom magamban azt, hogy ez a film akkor is nagyon tetszene, ha éppen "ez meg ez", esetünkben a madártámadás nem is lenne benne. Ez pont egy ilyen film. Természetesen örülök hogy a madarak támadnak benne, különben talán nem is beszélnénk erről a filmről, de kiváltképp élvezem, hogy nem csak a film ezen szegmenséről érdemes beszélni.
A történet egy könnyed romantikus komédiaként indul, amelyben megismerhetjük Melanie Daniels-t (Tippi Hedren), aki éppen egy madarat készül vásárolni egy kereskedésben. Itt találkozik össze Mitch-csel (Rod Taylor), akivel némi humoros szóváltást követően odáig jut, hogy később már ő viszi neki meglepetésből a két kis madárkát házhoz. A rögtönzött találkozó olyannyira jól sikerül, hogy másnap a férfi húgának a szülinapi zsúrjára is hivatalos lesz Melanie, miközben a szigorú tekintetű anya és a melankolikus exbarátnő is ott van a képben. Arról nem beszélve, hogy közben egy sirály is megtámadja a lányt.
Ebből kitűnhet, hogy már ezek a történések, ez a kiindulópont önmagában elég lenne ahhoz, hogy felhúzzanak rá egy filmet, de a madarak támadásáról még egy szót sem ejtettünk. Hitchcock lassan építi fel a filmjét, fókuszát megtartva a karaktereken, azok viszonyrendszerén és csak olykor-olykor szúrva be egy-egy képet, snittet a madarakról. Legyen szó akár egy ártatlannak tűnő fejretámadásról, vagy egy gyülekezésről. Ahogy Truffaut-nak is elmondta a vele való beszélgetése során, erre azért volt szükség, hogy a türelmetlen nézőt megnyugtassa: "Nyugi, jönnek a madarak. Készülődnek.". Mert elvégre is, aki jegyet vált egy Madarak című filmre, az bizony előbb-utóbb, bármennyire is lebilincselő az emberi dráma, horrort szeretne látni. Csak épp a rendező jó érzékkel sose akkor hozza ezt be, amikor az ember leginkább számít rá.
Ami a trükköket, a terror ábrázolását illeti: egyes effekteken nyilvánvalóan fogott az idő (vetített háttér és társai), de alapvetően képes átadni azt a fajta zsigeri terrort, amit a Pszichóban is tudott. Hiszen Hitchcock az a fajta rendező, aki rosszabb napjain is képes orránál fogva vezetni a nézőt és aki a technikát maximálisan a történetmesélés szolgálatába tudja állítani. A hangok használata, az, ahogyan a hagyományos zenét teljesen mellőzi a film és csak a madárzörejekkel, valamint a csenddel igyekszik hatást elérni, hatékony és kreatív eszköz, nyugtalanságot szül a befogadóban. A madarak vad károgása, agresszív csivitelése jól idomul a vágáshoz, amely az erőszakot csak még jobban kiemeli.
Egyik legfőbb zsenije a filmnek az, hogy olyan állatokat állít be veszélyes ragadozóknak, amelyek itt élnek körülöttünk és akiket nagyon sokszor a legártalmatlanabb teremtéseknek titulálunk. Hitchcock azonban nem akar megmagyarázni semmit, hogy miért fordult a kocka, nála nincsen semmi megnyugtató megoldás, válasz a kérdésre. Egyszerűen megtörténik. Ez pedig lássuk be, nyugtalanítóbb és ijesztőbb bárminél, az utolsó képsorok pedig semmiképpen nem akarnak megnyugtatni bennünket. Ha pedig hozzávesszük azt, hogy milyen sokan vannak ezek az élőlények szerte a bolygón, akkor még aggasztóbb a helyzet. Ha egyszer hadat üzennek az emberiségnek, jaj nekünk. De ne feledjük, ez itt csak egy film, Hitchcock pedig ebben a legjobb: kimozdítani az embert a valóságból úgy, hogy valószerű feszültséggel sokkolja őt.
Jól használja ki a szusszanásnyi szüneteket is a rendező, ennek egyik legékesebb példája a film második felében jelen lévő benzinkutas jelenet. Hitchcock itt több vonalon is mozgatja a dolgokat: egyrészről kapunk egy rövid, de velős fejtágítást a madarakról egy ornitológustól, a támadások okozta pánik pedig a jelenet kezdetétől egészen a végéig folyamatosan fokozódik és fokozódik. Mesteri jelenet, ami nagyon jól bemutatja, hogy minden ember más-más irányból közelít a történtek felé, majd pedig a csordaszellem is kialakult a végére. A jelenet maga pedig kulminálódik egy emlékezetes, látványos madárperspektívából felvett snittben.
A színészek is kitesznek magukért: Tippi Hedren az egyik legjobb Hitchcock-hős(nő), alakjában felfedezhető az a fajta önállóság és dac, ami picit megborítja a férfi-női felállást. Melanie talpraesett, elvezet egy motorcsónakot egyedül, utánamegy a férfinak, aki megtetszik neki és nincs híján egészséges adag szarkazmusnak sem. Persze Rod Taylor sem tétlenkedik mellette, karizmatikus megjelenésű, karaktere pedig hordoz magában még egy másik filmnyi sztorit (elég csak ha az anyjával való kapcsolatára gondolunk). Kettejük első közös jelenetei sziporkázók és szellemesek, a közöttük lévő kémia tankönyvbe illő. A mellékszereplők közül kiemelkedik a Mitch volt barátnőjét alakító Suzanne Pleshette, aki Annie-ként hordozza magában az elhagyottak beletörődő melankóliáját, miközben megjelenésével furcsán megnyugtató is - miután tisztába rakták Melanie-val a szerepeket.
A film megítélése pozitív volt, habár jelen pillanatban beárnyékolhatja az, hogy tudjuk, Hitchcock nagy tortúra alá helyezte hősnőjét, Hedrent: a padláson játszódó finálét többször is fel kellett venni és az élő madarak kíméletlenül bántak vele (amelyek össze voltak "vegyítve" a mechanikus madarakkal), a vége pedig az lett, hogy a Hedrent ellátó orvos kérdőre vonta a rendezőt a szándékait illetően. Hiába, sajnos lehet egy rendező mégoly zseni, mint ez a brit fenegyerek, még ő sem tudja mindig megtartani az emberségességet a művészi kifejezés ellenében. A Madarak viszont - akárhogy is nézzük - filmként műfajának egyik legékesebb darabja, személy szerint pedig mostanra az egyik kedvencemmé vált.