1963-ra Alfred Hitchcock már túl volt azokon a filmeken, amelyeket legnagyobb szakmai sikereiként szoktunk elkönyvelni: túl volt az Észak-északnyugaton, a Psycho című korszakos remekművön (amely ráadásul megannyi folytatást és még egy modern környezetbe helyezett televíziós sorozatot is megélt), a Hátsó ablakon, a Szédülésen…És még sorolhatnám, igazából a sor meglehetősen hosszúra nyúlna. Ha ezek után már egyetlen jó filmet sem készít, csak haknizik karrierje végéig, már azt is elnéztük volna neki, de több sütnivalója volt annál, hogy csak úgy eleressze magát. 1963-ban ugyanis jött a Madarak, amely film, bár nem nevezhető annyira ikonikusnak, emblematikusnak, mint amilyen a Psycho volt (aminek főtémája azon nyomban felismerhető, illetve ismeri az is, aki a filmből még egyetlen képkockát sem látott), nem vált annyira a popkultúra szerves részévé, mégis: a Mester pályafutásának egyik legragyogóbb alkotása több szempontból is.
Mint számtalan más Hitchcock-mű, úgy ez a film is egy irodalmi művel kezdődött. Esetünkben novelláról beszélünk, melyet A Manderlay-ház asszonyának írója, Daphne Du Maurier jegyzett, és amely (micsoda meglepetés!) röviden-tömören éppen arról szól, hogy a madarak megvadulnak és rátámadnak az emberekre. Hitchcock fantáziáját beizzította a novella és el is kezdtek agyában mozgolódni a fogaskerekek, aminek felgyorsításához segítségül hívta Evan Hunter forgatókönyvírót (Hitchcock ugyanis - akárcsak Spielberg - nem szerzői filmes a szó leghagyományosabb értelmében, az írást mindig másra bízta). Hunternek a rendező szabad kezet adott, kifejezetten bátorította őt arra, hogy találjon ki dolgokat, nyugodtan térjen el az alapul szolgáló műtől, amelyre rövidesen sor is került. Bár e sorok írójának nem volt szerencséje olvasni az eredeti irományt, a fáma úgy szól, hogy nagyjából mindent kiejtettek az alapötletet kivéve. És micsoda alapötlet volt az! No, el kell ismerni, mai fejjel egészen elcsépeltnek hathat, hiszen nézzük meg az elmúlt tíz-húsz-harminc-akárhány év B-, C-, Zs-kategóriás filmtermését és dögivel találkozhatunk olyan alkotással, amelyek azt boncolgatják megejtően egyszerű, anti-filozofikus modorban, hogy mi lenne, ha valamely állatcsoport az ember ellen lázadna? Mondjuk a méhek. A kutyák. A bárányok. Csótányok. Lehetne még sorolni, a lényeg az, hogy Hitchcock úr e tekintetben jócskán megelőzte a korát, de istenbizony nem lepődnék meg, ha valaki csak legyintene egyet filmjének címe hallatán. Jogos, de tényleg, mert ugyan mit tud mondani egy 1963-ban készült film egy ilyen témában, egy ilyen műfajban, amely mostanra már csak a sokadkategóriás, filmvásznakról elszáműzött alkotások sajátja? Hülye kérdés, elég sokat.
A Madarak egyik legnagyobb bravúrja abban rejlik, hogy nem rohanja le a nézőjét. Hitchcock inkább várat, sőt gyanúnkat majdhogynem elaltatja a film első támadását megelőző negyvennyolc percben. Csak morzsákat szór el imitt-amott, hogy jelezze nekünk a közelgő veszélyt, de egyébként ki merem jelenteni, ez a film akkor is szórakoztató, érdemes alkotás lenne, ha nem lennének benne azok a fránya szárnyas fenevadak. Hogy mégis benne vannak, az eredmény csak pikánsabb és izgalmasabb, ehhez pedig kétség sem fér. Kezdetnek itt van nekünk egy impulzív, bátran incselkedő szőke hölgy (Tippi Hedren, mint az új Hitch-múzsa - cselekvő, gyönyörű és rátermett), aki belehabarodik egy ügyvédbe (Rod Taylor feszes eleganciával van jelen), majd elvetődik annak családjához, hogy ott vacsorázzon és közelebb kerüljön szíve választottjához. Ahogy találkozik férfi és nő, classic screwball comedy: madárkereskedés, kis tévedések vígjátéka, pimaszkodás, szemtelenkedés, meet-cute, amit akarunk. A folytatás ennél rendhagyóbb. Evan Hunter forgatókönyvíró jó érzékkel melegíti fel és tálalja újra a Psycho egyik problematikáját. Anya-fia kapcsolat kicsit másként, de ugyanúgy benne lehet első hallásra a toxikusság. Anya idejekorán férj nélkül maradt (Jessica Tandy minden mozdulatában finoman ott van a gyászból fakadó törékenység, amelyet képletes páncéllal próbál palástolni), egyedül neveli két gyermekét. Gondoskodásra szorul, hagyná, hogy fia élje szabadon életét, de közben fél is attól, hogy szeretetét elveszíti, így kisebb nyomás alá helyezve nem csak őt, de a kérőket is. Hitchcock teret enged mindennek, több jelenetet, dialógust is szán minderre. Látjuk, amint Melanie aggályoskodik Mitch exének, a kisvárosi tanárnőnek, látjuk, amint az anyósjelölt talán-talán elfogadja fia választottját, hogy aztán mindezen dráma egy világvége hangulatba torkolló globális természetű madártámadásba torkolljon. Érdemes összevetni a filmet például Mundruczó Kornél állathorrorjával, a Fehér istennel: ott társadalmi allegóriaként van tálalva minden, itt erről szó sincs. Ott a horrorfilmes közeg csak eszköz, mondhatni alibi nagyotmondásra, itt, Hitchcocknál feszült élvezetekben való boldog, izgis tobzódás. A dráma a karakterábrázolás velejárója, az események pedig nem illusztrálják azt, hanem egyszerűen azok, amik: elképesztő, borzalmas történések, melyek történetesen a meglepetés erejével hatnak, ahogyan annak lennie kell. Hitchcock ezzel nagyon is tisztában volt és minek után ügyesen felvezette a történéseket, elaltatta, majd felbujtotta bennünk a gyanakvó nézőt, a poklot is ránk szabadítja a madarak formájában.
Az pedig, drága olvasók, filmtörténeti bravúr, ahogyan a szóban forgó effekteket lekezelte és vászonra vitte a stáb. Nem felejthetjük el, pre-CGI korszakban vagyunk, így nincs mankót nyújtó, deus ex machinaként működő számítógépes help, nem lehet egykettőre vászonra varázsolni bármit. Meglehet, hogy emiatt mai szemmel nézve kissé kilóg a lóláb, de ezeket a dolgokat érdemes szem előtt tartanunk, mikor a filmet nézzük és szemügyre vesszük a korabeli effekteket. Örök perfekcionistaként Hitchcock semmit nem bízott a véletlenre, arra törekedett, hogy a lehető legtökéletesebb illúzióját keltse az ábrázolni kívánt terrornak. Törekvésében pedig nem csak gépkezelt madarakat szerepeltetett, de nem volt rest igazi, élő, betanított vagy betanítatlan madarakkal operálni. Ha kellett, odamontírozta szereplői mellé/köré (az effektek a Walt Disney stúdióban készültek, ún. "yellow screen" eljárással), ha pedig arra volt szükség, akkor hús-vér valójában eresztette össze őket hőseinkkel. Mozgókép hérosza, vagy abuzív seggfej? Erről megkérdezhetnénk a hősnőt megformáló Tippi Hedrent is, akit a film egyik leghatásosabban felvezetett és megvágott jelenetében egy madarakkal teli szobába vezeti a cselekmény. És nem mellesleg maga Hitchcock is, ugyanis mint az számára közvetlenül a jelenet forgatása előtt kiderült, nem volt más opció, csak az élő állatok tömkelege. Hitchcock és a nézők jutalma egy nagyszerű film nagyszerű jelenete, Hedrené pedig egy látogatás a kórházban, ahová kimerültség miatt volt kénytelen menni. Ha ez a film ma készül és a jelenet ilyen formában forog le, a #MeToo-kampány nagy valószínűséggel rendesen megregulázta volna azt a drága angol urat. Hogy joggal-e, avagy jogtalanul, abba most ne menjünk bele. De feltételezem, mindenkinek eszébe jut az ominózus autós incidens Uma Thurmannel a Kill Bill forgatásán. Mondjuk azt, hogy Hitchcocknak lenne mit magyarázkodnia a Deadline digitális hasábjain.
A Madarak nyitva hagy egy csomó ablakot, ez pedig legyen a harmadik bravúr. A film látványosan vallja, nincs annál nyugtanalítóbb, mint a megmagyarázatlan és a felfoghatatlan, amiről csak teóriákat lehet szőni biztos információk híján. Hunter ugyan írt egy jelenetet, melyben egy tucatnyi szereplő vitába bonyolódik és próbál igazságot tenni az ügyben, de ő maga nem kezd magyarázkodásba, nem púderezi a dolgot holmi félresikerült katonai kísérlettel, vagy ismeretlen vírussal, egész egyszerűen annyit mond: a madarak elvadultak és emberekre támadnak. A gondolat pedig, hogy ezek az állatok, amelyek a bolygó népességének egészen nagy hányadát kiteszik, és tulajdonképpen uralják a levegőt, ellenünk fordulnak, nos…Finoman fogalmazva is kétségbeejtő. Mindezt pedig gyönyörűen foglalja össze a film azzal a záróképpel, amely legalább annyira döbbenetes és hidegrázós, mint amikor Norman Bates villantotta ránk ártalmatlan mosolyát a Psycho zárlatában. Hőseink óvatosan gurulnak az autóval tengernyi madár között. Még nyugodtak. Még ártalmatlanok, akár Bates. De talán csak kevés idő kérdése és máris felrebbennek, hogy dühödten töltsék ki irritációjukat azokon a mitsemtudó, gyarló földi patkányokon.