Hirdetés

Filmklasszikus: Majdnem híres

|

Cameron Crowe 2000-es filmje szerelmes levél a rock n roll-hoz, az életérzéshez, egy korszak utolsó lélegzetvételeinek helyszínelése és minden idők egyik legpozitívabb coming-of-age alkotása. A filmet extra tartalmakkal megpakolt blu-ray megjelenése apropójából néztük újra.

Hirdetés

Hogy ki az a Cameron Crowe? Nagyon jó kérdés, hiszen munkásságát végignézve megfigyelhetünk egyfajta színvonalhullámzást: elég csak, ha megnézzük a jelen tárgyalt filmet és a meghökkentően széteső Alohát. Ezen kívül egyik - nem egészen elhanyagolható - ismertetőjegye a direktornak, hogy ő hozta az első és valószínűleg utolsó Oscar-díját Cuba Gooding Jr.-nak (a Jerry Maguire című szívet melengető vígjátékában volt mellékszereplő), aki azóta se tudott valamire való alakítást kihozni magából. Cameron Crowe volt az, aki John Cusack-kel karöltve elkészítette minden idők egyik legjobb romantikus vígjátékát Mondhatsz bármit címen (és ez volt az a film, amiben John Cusack a szerelme ablakánál ácsorog egy feje fölé emelt magnóval, melyből a közös kedvenc daluk szól) és ő volt az, aki a Tom Cruise-Cameron Diaz neve által fémjelzett Vanília égboltot megrendezte (ami az azonos című spanyol film remake-je). Pályafutása tehát egyáltalán nem nevezhető elhanyagolhatónak, filmjei sokszor anélkül csalnak könnyeket a néző szemébe, hogy nagyon átmenne a patetikusságba vagy hatásvadászatba. Szentimentális gondolkodás az jellemző rá, igen. De ez inkább hat őszintének, semmint giccsesnek és unalmasnak. 

Hirdetés

Ha a fentieket nem hiszi el valaki, akkor vegyünk egy pillantást a Majdnem híres című filmjére, mely az optimizmus és a szentimentalizmus jegyében odáig is elment, hogy egy vállaltan dekadens és önpusztító korszakot úgy volt képes ábrázolni, hogy azt teljes mértékben a nosztalgia rózsaszín ködébe burkolta. A történet William Miller felnövés felé vezető útját követi nyomon. A fiú azon szerencsés tinédzserek közé tartozik, akiknek megadatott egyrészt az írói tehetség, másrészt pedig az is, hogy egyik kedvenc zenekarával tölthet el egy egész turnét. A kezdeti - zenekarok és újságírók eleve elkárhoztatott kapcsolatából fakadó - nehézségeken hamar túllendülnek és olyan eseményeknek, beszélgetéseknek lesz fül- illetve szemtanúja, melynek láttán a Rolling Stones magazin szerkesztősége megnyalja majd mind a tíz ujját.

A kiindulópont tehát szinte adná magát, hogy a maga valójában legyen ábrázolva a korszak - annak minden pozitívumával és negatívumával együtt - de ehelyett Cameron Crowe a hátulütőket inkább csak érintőlegesen említi, csak úgy lazán felskicceli, jelezvén hogy "Igen, ilyen is volt.". Ezért hát a fékevesztett kábítószerezést és az alkohol fogyasztását csupán finoman érzékelteti a nézővel. Nem veszi semmisnek, épp csak a film célja nem az, hogy ezeket kiemelje. Bagatellnek tehát ezért sem nevezhető, hiszen érezhetően nem egy komor-komoly korszakrajzot szeretett volna lerakni az asztalra, épp ellenkezőleg: vidám tónusú, néhol csak lazán összekapcsoló eseménysorozatokból álló alkotást, melynek legfőbb jellemzője a nosztalgikus, kvázi-szerelmes hangvétel. A főhős ennek fényében íródott: William Miller kezdő, tizenöt éves, de magát idősebbnek hazudó újságíró, aki fülig szerelmes a rockzenébe és ennek megfelelően megtesz mindent, hogy megcsinálja azt az interjút, amit a banda napokig csak ígér neki. A legtöbb Cameron Crowe-hőshöz hasonlóan naiv álmodozó ő is, akit saját szentimentális gondolkodásmódja hajt és aki egész egyszerűen egy olyan megfontolásból csinálja ezt az egészet, amely még fél lábbal az ártatlanságban tartja őt. Közben természetesen szerelmes is lesz Penny Lane-be (Kate Hudson), a szóban forgó banda egyik legnagyobb rajongójába és igyekszik minden nap felhívni aggódó édesanyját, akinek mantrája, hogy "Dont take drugs!". Utóbbit Frances McDormand alakítja, aki zseniálisan kihozza a maximumot ebből a relatíve kicsi, de annál jelentőségteljesebb szerepből. 

Felidézni egy letűnt korszakot, ahogyan ez a film is teszi, mindig hálás cselekedet. A kellemetlen pillanatok is felértékelődnek és kapnak egy vidámabb színezetet, és az egész arra készteti az embert, hogy vissza akarjon menni az időbe. Pontosan ezért tartom olyan értékes alkotásnak Crowe filmjét. Mert mer szentimentális lenni és mer ilyen hangnemben beszélni erről a korszakról. Az amúgy fiktív Stillwater zenekar turnéját bemutató jelenetek során egyrészt felszínre kerülnek a bandát széthúzó erők, de ezek sem nevezhetők végzetesnek. "Egy ilyen bandában szinte törvényszerű, hogy a gitáros és az énekes utálják egymást." Mondja ki a kvázi örök érvényű igazságként értékelhető mondatot a Jason Lee által játszott énekes, aki komoly válságba kerül, miután a gitáros (Billy Crudup) a népszerűséget tekintve jobban előtérbe kerül. Konfliktusok tehát akadnak, de nincs feloldhatatlan ellentét. Ami van, az féktelen partik és jó hangulat. Zene szeretete, az igazi rajongást definiáló hozzáállások, attitűdök és viselkedések, citátum-gyűjteménybe illő szövegek és emlékezetes jelenetek (a repülőn kialakult, amely során a csapattagok vallomást tesznek egymásnak), valamint a megfoghatatlan érzés, mikor egy énedet hátrahagyod és valakivé válsz. Ahogyan a világ kinyílik körülötted. 

Maga a szereposztás sem elhanyagolható, hiszen Frances McDormand mellett tiszteletét teszi Phillip Seymour Hoffman, mint középkorú, kiábrándult és uncool zenekritikus, Billy Crudup, Kate Hudson (ekkor még kis kezdőként, pályafutása legemlékezetesebb alakítását nyújtotta, hogy aztán később inkább csak harmadrangú limonádékban bukkanjon fel) és Zooey Deschanel, aki főhősünk nővérét játssza és aki a kezdeti lökést adta kisöccsének a zene iránti rajongásában. Mindnyájuk alakítása emlékezetes, tele humorral és finoman adagolt, sorok közti drámával, könnyedén veszik az akadályokat és látható élvezettel adták át magukat Cameron Crowe szórakoztató, bennfentes pszeudo-önéletrajzi alkotásának. A néző arcára kiülő mosoly és a könnycseppek elmorzsolására késztető jelenetek megérdemeltnek tűnnek, a szívet finoman megdobogtatja és hirtelen azon kapja magát az ember, hogy egyszer csak jobb színben látja a világot. Cameron Crowe-nak pedig kívánom, hogy sose veszítse el optimista hangját és szentimentalista gondolkodását. Kellenek az ilyen alkotók a filmművészetbe. 

Aki pedig szeretné újraélni az élményt, annak melegen ajánljuk a nemrég, a Gamma Home Entertainment forgalmazásában kiadásra került exkluzív, extrákkal teletömött Blu-ray változatot. Kifogástalan hang- és képminőségben élvezhetjük újra Wiliam Miller utazását, majd ha nem tudtunk betelni vele, akkor újranézhetjük Cameron Crowe audiokommentárjával. Az extra tartalmak többnyire 8-12 percet számlálnak egyenként, így könnyen le lehet őket darálni és az sem elhanyagolható, hogy ezekből sok mindent megtudhatunk a film forgatásáról, a szereplők castingolásáról, az önéletrajzi vonatkozásokról, vagy éppen arról, hogy miként tanultak meg profi zenészekként viselkedni a csapattagok. Ezeken túl pedig a film mintegy fél órával hosszabb változatát is hazavihetjük, ami szintén nagyon üzlet, mert így még teljesebb képet kaphatunk erről a közegről. És arról, ami mögötte van. 

Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.