Paródiát, meg úgy eleve komédiát készíteni nem egyszerű dolog. Mondhatni fele sem tréfa egy ilyen vállalásnak, hiszen bár egy olyan embert könnyű megnevettetni, akit jól ismersz, több ezer, millió idegent viszont már annál nehezebb. Megtalálni az egyensúlyt humor és szimpla fárasztás között embert próbáló munka - nem véletlen hát, hogy sokszor inkább visszanyúlunk az olyan klasszikusokhoz, mint a Nagy durranás.
A Nagy durranás is azon filmek közé tartozik műfaján belül, amit előszeretettel nézünk újra meg újra. Pedig lássuk be, a filmek, amelyeket kipécéz parodizálás céljából, már alapvetően egy letűnt korszak maradványai (habár a Top Gun-t pont felkapták újra a közelgő második rész miatt). Amitől azonban annyira működőképes az nem csupán az, hogy szolgaian kifigurázza az eredeti filmet és viccet csinál abból. Ha csak ennyi lenne, akkor akár most piedesztálra emelhetnénk az olyan tragédiákat, mint a Katasztrófafilm és társai - amelyek tényleg csak arra mennek, hogy istent és embert nem ismerve, ovis szakkör szintjén mesélik újra, poénkodva a forrásul szolgáló alapanyagot. A Nagy durranás azonban a Csupasz pisztollyal, valamint a Val Kilmerrel fémjelzett Top Secrettel együtt képes úgy is működni, hogy nem ismerjük a kiparodizálandó alkotást. Hogy miért? Mert olyan emberek állnak a film mögött, akik igazán komolyan veszik a viccelődést.
A Nagy durranás Topper Harley-ról szól, a légi egységtől kirúgott, vadóc légibetyárról szól, akit a felettese visszahív önkéntes indián-száműzetéséből még egy utolsó, nagy küldetésre. Harley ezt követően eleget téve a kérésnek visszamegy egykori csapatához, ahol ki ellenségesen fogadja, ki nagyon lelkesen, mindeközben pedig még szerelembe is esik a tengerészgyalogság agyturkászával.
A Jim Abrahams által írt és rendezett film ugyan nehezen indul be és az első percekben féltem attól, hogy nem fog tudni megnevettetni, de amint Topper beteszi a lábát egykori kollégái közé, úgymond szárnyra kap a dolog. Habár utána is bőven akad fárasztó és kevésbé eltalált poén, többnyire jó érzékkel, lazán és látszólag erőlködéstől mentesen parodizálja ki a Top Gun-t (és természetesen még sok másik filmet). Az eredeti film már-már nevetséges maszkulinitását és farokméregetését kiváltképp parádésan helyezi górcső alá és megannyi olyan poénnak ágyaz meg, ami még most, harmincegy évesen is képes megnevettetni (úgy, hogy tényleg sok-sok éve láttam utoljára). Mindeközben a film arcátlanul felsorakoztatja az összes műfaji karakterklisét, kezdve az eleve halálra ítélt bajtárssal (akinek cseppet sem szubtilis módon már a beceneve is jelzi, hogy baj éri később), át az akadékoskodó riválison egészen a szerencsétlenebb srácig, aki valahogy mindent túlél.
Abrahamsék eszközei nem finomkodóak és bármi marhaságot szívesen a nézőkhöz vág, de pont ez a látszólagos szervezetlenség az, ami jót tesz neki és bár sokszor fárasztóak a poénok, tízből hétszer csak betalálnak. És igen, bár alapvető koncepciója az, hogy Tony Scott filmjén nevessen kicsit, ezzel együtt a filmes kliséknek is ad egy-egy szeretetteljes kokit. Többek között éppen ezért tud még ma is olyan nagyon jól működni.
A sikert persze nagyban köszönheti a film annak, hogy remek szereplőgárdát sikerült összehozni: Charlie Sheennek kisujjában van a komédia és mimikáját tökéletesen szolgálatába állítja a laza és parodisztikus attitűdnek. Komoly tekintete, metsző nézése, cinkos mosolya, rosszfiús imázsának kifigurázása megannyi humoros pillanatot eredményez, ahogyan az is, ahogyan partnernőjével, a Ramadát megformáló Valeria Golinóval évődik és flörtöl. Míg élek például soha nem felejtem el azt, ahogyan erotikusan-érzékien ráhelyez két bacon-szeletet a lány hasára, ahol azt megpirítja. Ugye, hogy te is mosolyogsz, ahogy felsejlik benned?
És ha már Golinóról van szó, az ő szerepét és alakítását ugyanúgy érdemes kiemelni. Az ő esetében a vágy elérhetetlen és csábító tárgyát köszönthetjük, a film pedig lelkesen és kajánul dobja őt bele minden klisés szereptípusba: nem csak fantasztikusan lovagol, de kitűnően énekel és még ráadásul pszichológusként is dolgozik, csak hogy még összetettebb legyen a helyzet (nem az, de poénnak megteszi). Jó komika lévén nem játssza túl a szerepét és minden harsányság nélkül rendezi le a karakterét, ha kell, rezzenéstelen komolysággal, nem félve attól, hogy hülyét csinál magából (éneklés közben leadott tánca viszi a prímet). Tökéletes partnerét képezi Sheennek. Rajtuk kívül még Lloyd Bridges-ről kell szót ejteni, akinek karaktere minden háborúban harcolt, minden háborúban szerzett sérüléseket és aki mindeközben szenilitásából fakadóan tökéletesen alkalmatlan a vezetésre. Viszont ez a drága ember olyan imádni való humort és jótékony fárasztást kölcsönöz a filmnek, hogy muszáj kalapot emelni előtte.
Ha valamibe bele lehetne kötni, akkor az a történet lenne, mert alapvetően teljesen cérnavékony és jelentéktelen az egész (szóba kerülnek bizonyos szuperfegyverek és egyéb nyalánkságok), ez viszont zavaróvá nem válik. Nem válik, mert a játékidő egyszerűen nem hagy időt arra, hogy ezzel foglalkozzunk (másfél óra sincsen az egész stáblistával együtt) és olyan elánnal dobálja a humorbombákat, hogy örülünk, ha mindet fel tudjuk dolgozni. Összességében tehát még mindig érdemes megnézni a Nagy durranást. Nem mondom, hogy annyira zseniális, mint a Csupasz pisztoly (bár legyünk őszinték: nehéz hozzá felérni), de határozottan a szórakoztatóbb, jobb amerikai paródiák közül való. Ártalmatlan szórakozás az egész, ami jobb kedvre derít és megajándékoz megannyi fantasztikusan zsibbasztó szöveggel is (külön dicséret a szinkront készítőknek). Boldog harmincat neki!