Kezdjük egy kis filmtörténelemmel, anélkül nem is érdemes nekilátni jobban kivesézni Chaplin klasszikusát. Időben a húszas évek végén járunk, ami esetünkben nem jelent mást, minthogy a némafilm elérte zeitgeistjét, a hangosfilm pedig elkezdte bontogatni szárnyait. 1927-ben aztán némi kísérletezgetést követően bemutatásra került A dzsesszénekes című film, amely örökre megváltoztatta az emberek fogalmát arról, hogy mi is a film és mire is képes a mozgókép.
A kezdeti próbálkozásokat egy bizonyos Charlie Chaplin még kétkedve figyeli, önéletrajzi írásában részletesen le is írja akkori benyomását, ezt most szó szerint idézném:
"New Yorkban jártamkor egyik barátom beszámolt róla, hogy hangot szinkronizáltak a filmszalagra. Megjósolta, hogy ez a találmány rövidesen forradalmasítani fogja az egész filmipart. Nem gondoltam a hírre jó pár hónapig, de ekkor a Warner Brothers bemutatta első hangosfilmjét. Kosztümös darab volt, és a vásznon roppant bájos színésznő volt látható, maradjon névtelen. A színésznő némán borongott valami szörnyű nagy bánaton; nagy, lélektől sugárzó szeme Shakespeare minden ékesszólásánál szebben fejezte ki szorongását. Ám hirtelen új elem szövődött a filmbe: olyasféle hang, mintha az ember tengeri kagylót illeszt a füléhez. A bájos hercegnő megszólalt, de olyan volt a hangja, mintha homokon keresztül beszélne. (…) Abban a hitben jöttem ki a moziból, hogy a hangosfilm napjai meg vannak számlálva."
Láthatjuk, a színész/rendezőnek nem volt túlságosan jó a véleménye erről a kezdeményezésről. Milyen érdekes ilyen reakciókat olvasni ma, 2021-ben. Hiszen most, jelenleg el sem tudjuk képzelni azt, hogy egy film hangeffektek nélkül készüljön el, hát még azt, hogy milyen érzés lehetett akkor megélni. Milyen lehetett ott lenni és akár szakmabeliként, akár filmkritikusként/filmrajongóként átélni ezeket a változásokat? Most, hogy készpénznek vesszük mindazokat az adottságokat, amelyek részesei a mozgóképnek, nehéz beleképzelni magunkat ebbe az időszakba. Néha elgondolkodok azon: vajon én hogyan vélekedtem volna? Vajon olcsó vásári mutatványnak, felesleges technikai maszturbálásnak tartottam volna? Vagy tárt karokkal fogadtam volna az újítást és keblemre öleltem volna mindazt, amit magával hord? (Ismerve magamat: vélhetően az utóbbi lett volna igaz.)
Akárhogy is, a kezdetek kezdetén bizony Chaplinen kívül is volt ember, aki még nem tartotta jó ötletnek és halott ügynek tekintette a dolgot, a jó öreg Tramp maga pedig nem is nagyon foglalkozott eleinte azzal, hogy ő is áttérjen. Hiába volt a hangos siker és hiába bizonyították a jegyeladási adatok azt, hogy a hangosfilm jött és maradni is készül, nem megy sehová. Nem számított neki az sem, hogy a producerek furán néztek rá, amikor újabb némafilm-ötlettel állt elő. Bár Joe Schenk producer szerint leáldozott ennek a műfajnak, Chaplin utolsó mohikánként képes lehet arra, hogy kasszarobbantó némafilmet tegyen le az asztalra. Feltételezem kitaláljátok: ez a bizonyos némafilm-ötlet a Nagyvárosi fények volt, ami két évnyi munka után jutott el végül 1931-ben arra a pontra, hogy végre bemutathatták a filmszínházak. És hogy milyen fogadtatásra talált? Az első tesztvetítésen ugyan csak félig tudták megtölteni a mozitermet, a premieren már jóval többen ültek és tizenkét hétig tartották műsoron. Siker lett. A filmet pedig még maga Einstein is megkönnyezte, amit Chaplin csak úgy kommentált: "Újabb bizonyítéka annak, hogy a tudósok gyógyíthatatlanul szentimentális emberek."
Valóban, ha valaki képes volt életben tartani a némafilmet, az tényleg Chaplin lehetett (vagy Buster Keaton, aki szintén nehezen tudta elfogadni ezt a veszteséget), hiszen az ő neve egyfajta márkajelzésként funkcionált, elég volt a jelenléte ahhoz, hogy az emberek jegyet váltsanak. Minden további nélkül össze is jött, az pedig, hogy mind a mai napig beszélünk erről a filmről, azt hiszem, elég jó indikátora annak, hogy nagyon jól értette a dolgát. (És tegyük hozzá: még csak nem is ez volt az utolsó némafilmje: ez a cím a Modern időket illeti.) És valóban, a Nagyvárosi fények definitív munkája a sokoldalú rendezőnek, amely magán hordozza mindazt, amiért szerették, és amiért még ma is szeretjük és értékeljük a munkásságát. Először is, a rendező visszahozta híres, ikonikus figuráját, A Csavargót, akit mint sok más alkalommal, ismét vicces, képtelen és abszurd szituációkba kever. Másodszor, ez az a film, amelyben igazán fitogtatja Chaplin az emberségességét, az empátiáját és azt, hogy őt mennyire érdekli az osztálykülönbség és az abból fakadó ellentétek, konfliktusok. A kisemberek, az alacsony sorban élők kálváriája, érzésvilága az, ami mozgatja őt, mint alkotót.
A Nagyvárosi fények arról szól, hogy A Csavargó megismerkedik egy fiatal, vak virágáruslánnyal. Ez a lány már az első találkozásuk alkalmával megdobogtatja az ő szívét és ezt követően minden alkalmat megragad, hogy találkozzanak, hogy láthassa őt és hogy gondját viselje neki. Amikor pedig kiderül, hogy Bécsben egy orvos vakságot gyógyító szemműtétet vállal egy bizonyos összegért, ő megtesz minden legálisat annak érdekében, hogy a lánynak összekaparja a pénzt (más kérdés, hogy aztán végül mégis rács mögé kerül). Természetesen - mivel Chaplinről van szó - a hogyan lesz az, amelyben igazán ellövi humorbombáit, miközben ráerősít a humánumára is. Egyik éjszaka megismerkedik egy éppen öngyilkosságra készülő férfival, akivel aztán - miután meggyőzte, hogy nem érdemes eldobnia csak úgy az életét -, barátok lesznek és elmennek az éjszaka közepén mulatni. A gazdag férfi haza is viszi a csavargót, gondját viseli, hogy aztán másnap reggel elküldje őt a búsba, hiszen józanul már nem emlékszik arra, hogy barátkozott volna egy ilyen rongyos alakkal.
A gazdag-szegény ellentéte itt nagyon direkt látszik dramatizálódni és egyszerre vicces és szomorú a felvázolt szituáció. A férfit részegen nem érdekli a státusz és az anyagiak, ezért jól elvan a Csavargóval, józan fejjel azonban már képtelen elfogadni annak a tényét, hogy vele múlatta az időt. Chaplin ezt az ignoranciát és arroganciát egyfajta szellemi vakságként hozza összeköttetésbe a lány tényleges nemlátásával - hiszen mindkettő esetében arról beszélünk, hogy nem látják a teljes képet. A lány alapvetően egy jómódú férfinak hiszi az ő megmentőjét, fel sem merül benne, hogy egy nincstelen, koszos ruhában tengődő embernek köszönheti azt a sok törődést és gyengédséget, amit kap.
Mulattató betétek sorozatában kapunk képet arról, amiről a rendező már megannyi filmjében beszélt és amit megannyiszor állított be fő humorforrásként: A Csavargó mindig is egy kívülálló volt, akin keresztül Chaplin kvázi gúnyt űzött, kifigurázta a felső középosztályt. Egyik kedvenc jelenetem, amikor egy sikkes, gazdag partiba mennek, ahol aztán végleg nem tudja hogy viselkedjen, de láthatóan nem is igazán érdekli. Kihúzza mások alól a széket, spagetti gyanánt megeszi a plafonról lelógó, hosszan kígyózó konfettit és az elhajított szivarja végül lángra gyújtja egy előkelő hölgy hátsóját. Klasszikus felépítésű gegek, amilyeneket már sokszor láthattunk akár Chaplinnél akár másnál, de ő olyan jó érzékkel adagolja ezeket és a komiszsága olyan szeretni való naivitással és bájjal vegyül, hogy párját ritkítja a végeredmény. Amit érdekesnek találtam így sokadik megtekintésre a filmben az az, hogy ezeket a betéteket milyen könnyen váltogatja a finom melodrámával. Már-már túl könnyen - gondoltam néha - és megfogalmazódott bennem az is, hogy olykor túlságosan elkanyarodott a film eredeti szívétől: a lány és a Csavargó történetétől. Egy fokkal jobban ötvözte ezeket az elemeket a Modern idők című filmjében, de ha belegondolunk, itt is tartotta magát a koncepcióhoz, csak látszólagosan tett kitérőt. Végig a gazdag-szegény szembenállásra van kihegyezve a cselekmény, legyen szó akár az éjszakai dorbézolásról, vagy éppen a pénzkeresésről.
Másrészről a lány és közte lévő kapocs így is hatott rám, mint nézőre és azt éreztem, hogy nagy gonddal és meghatóan ábrázolták. Köszönhető ez Virginia Cherrillnek, aki már puszta jelenlétével elérte, hogy mi is ugyanúgy beleszeressünk, ahogyan Chaplin karaktere tette. Az ábrázolt szerelem egyszerre színtiszta és plátói és mint olyan, egyszerre szívmelengető és szomorú. Végtére is sejtjük, hogy ebből nem lesz semmi, de imádnivaló, ahogyan a film nem erre helyezi a hangsúlyt, hanem arra, hogy a világot végül is az mozgatja előre, ha törődünk a másikkal, és ha segítünk azon, aki segítségre szorul. Ha pedig megvan ez a kedvesség, akkor egy egyszerű, pici virág is rengeteg jelenthet. Nagyon szimpatikus az is, ahogyan viszonyul a vaksághoz a film: eszébe nem jut nevetség tárgyává tenni vagy picit is poénkodni rajta, a Csavargó pedig mindig próbálja elkerülni, hogy a lány kínosan érezze magát. Inkább feszeng ő, csak a lánynak ne legyen kellemetlen.
Végül szükségszerűnek tartom kiemelni azt a jelenetet, amely nyilvánvalóan a legnagyobb érzelmi hatást fejezi ki rám (és úgy gondolom: mindenki másra). A zárójelenet, melyben - bocsánat, spoilerezek - A Csavargó börtönből való szabadulását követően lerobbant állapotban csoszog az utcán, majd elmegy amellett a kirakat mellett, ahol régen a virágárus lánnyal találkozott. A lány már visszanyerte a látását, a virágüzlet felvirágzott és immár nem az utcán árulja azokat, a kirakatból pedig a lány azt látja, amint egy hajléktalan pasast fenéken billent néhány suhanc. Szánni való látvány - gondolhatja magában -, megmosolyogja, majd amikor a férfi észreveszi őt és rámosolyog, ő azt hiszi, hogy szimplán egy újabb udvarlója akadt. Felkínál neki egy szál virágot, vigye csak el, fizetnie se kell érte. A virágot kiviszi, a kezébe adja, majd a kezének az érintése elárul mindent és rádöbben: ő volt az, aki annyit segített neki. Borzalmasan megható jelenet, a felismerése a másiknak és annak, hogy a külső és a társadalmi származás semmit nem ér az égvilágon. Csak a szív számít és az, hogy a másikkal törődjünk. A Csavargó meg csak néz, tekintete csillog a boldogságtól. Örül, hogy a lány végre lát. És ahogy örül: mi is örülünk. Persze, hogy szem nem marad szárazon. Hát csodálkozunk, hogy ezen még egy Einstein is elkezd szipogni? Boldog 90. születésnapot, kedves Nagyvárosi fények!