A cikk Terence Hill 85. születésnapja alkalmából készült.
Egy senki, aki valaki akar lenni és egy valaki, aki inkább már jobb szeretne senki lenni és eltűnni a nyilvánosság elől. Sergio Leone (aki a film ötletével rukkolt elő) és Tonino Valerii 1973-as westernje két világ, két zsánerszemléletmód közti áthidalásra tett kísérlet, melyben Európa egyik kedvenc kékszemű bohóca és Amerika egyik legszikárabb megjelenésű, legmetszőbb tekintetű jófiúja játsszák a főszerepet.
Persze, a korrektség jegyében azért korrigálnék egy dolgot: az, hogy ez kinek a filmje pontosan, nagyjából annyira tetszik bizonytalannak, mint ahogyan a Poltergeist című filmnél sem lehet eldönteni a nyilatkozatok alapján. Ott Tobe Hooper és Steven Spielberg között ment a pingponglabda, jelen tárgyalt film esetében pedig Valerii és Leone (előbbi az Egy maréknyi dollárért westernen is dolgozott a rendező asszisztenseként) között vacillálhatunk a korabeli interjúk alapján, hogy akkor ki is volt az igazi rendező. A konszenzus talán afelé billen, hogy Leone csupán egy-két jelenetet dirigált le (például a tükörtermes szcénát), míg Valerii vitte a film oroszlánrészét, de többen azt mondják, hogy előbbi professzionalizmusa nagyban próbálta egybentartani azt, ami anélkül, a másik inkompetenciája miatt szétesett volna. Akárhogy is, az eredmény egy olyan alkotás, amely két, egymástól teljesen eltérő világból is nyújt valamit, amiből aztán mi nézők kihámozhatjuk a nagybetűs igazságot, a tanulságot. Pont, mint abból a történetből, melyet Hill karaktere mesél el a film egy pontján: a fázós madárról, amely tehénszarba került, hogy aztán egy farkas szépen kiemelje onnan és felfalja.
A Nevem: Senki egy híres-neves pisztolyhőst mutat be: Jack Beauregardot (Henry Fonda). Beauregard szeretne visszavonulni a nyilvánosság elől, békében leélni hátralévő életét, ám ehhez van némi hozzászólása egy feltörekvő fiatalembernek (Terence Hill) is, aki saját magát nemes egyszerűséggel Senkinek titulálja. Senki felnéz a férfira, szeretne olyan lenni, mint ő, szeretné azt a nagyságot, gyorsaságot és hírnevet képviselni, mint amit ő. Eltökélt szándéka pedig, hogy példaképét hozzásegítse ahhoz az eposzokba illő kilépőhöz, amely igazi, legendás alakká avanzsálja majd hősét. Ehhez pedig az kell, hogy Beauregard konfrontációba kerüljön a 150 fős Vad Bandával, amelyből aztán győztesen kerül ki. Az lenne ám az igazi győzelem! Eztán pedig nyugodtan visszavonulhat, ő pedig szépen átveheti a stafétát.
Mint írtam, Valerii filmje igazából két eltérő világot gyúr egybe, ez pedig úgy csapódik le, mintha két különálló mozit dagasztottak volna össze. Adott egy történet egy sokatlátott, morózus és szótlan pisztolyhősről és egy bohóckodó, szellemeskedő srácról. Leegyszerűsítve a képletet: látunk egy lightosabb Leone-filmet és egy hagyományosabb, Az Ördög jobb és bal keze-filmek szellemiségét visszaadó Terence Hill-filmet. Előbbi megmutatkozik már a nyitójelenetben, amely csendekkel és kivárással, az óra kattogásával teremt atmoszférát, hogy aztán bemutassa a Henry Fonda által alakított fegyverhős profizmusát és rátermettségét. A kompozíciók, a feszültségkeltés mind Leone többi filmjét juttathatja eszünkbe, hogy aztán a következő jelenetben már egy játékosabb zenei aláfestés mellett nézzük, amint Senki éppen jókedvűen próbál becserkészni a tóban állva egy halat. A kontrasztteremtés tehát már kezdettől jelen van, ezt pedig a film később is abszolválja. Alkalmazza a Spencer-Hill filmekre jellemző slapsticket, a helyzetkomikumot, amire nagyon jó példa az egyik kocsmai jelenet, melyben Hill-t ivóversenyre hívják ki, melynek keretén belül az üres poharat kell reptében eltalálni pisztollyal. A Hill-i humor leginkább itt ér a tetőfokára: gyorsított pofozkodás, nagyzolás és csibészes mosoly - itt van minden, amit tőle megszokhattunk.
A két tónus egyébként összességében megfér egymással, még ha maga a végeredmény nem is túl simulékony - ennek azonban leginkább a forgatókönyv, a sztori a fő okozója. A múlt és jövő, a két generáció konfrontációja és egymáshoz közeledése világos, de a szkript csak egy félkész háttértörténetet tudott adni Fondának, egy homályos és érdektelen cselekményszálat, melyben a bosszú motívuma halványlik. A férfi ugyanis eltűnt (illetve, mint később kiderül: elhunyt) testvére, Nevada után kutat, de ez a szál olyannyira halovány és esetlen, hogy a film nem sok erőfeszítést tesz azért, hogy a nézőt picit is érdekelje. Sokkal nagyobb energiát fektet abba, hogy Senki minden második jelenetben megpróbálja rávenni Beauregardot a Vad Bandával való összecsapásra. Ez önmagában nem hangzik túl izgalmasnak, de a film javára legyen mondva, hogy több szellemes, ötletes és szórakoztató jelenetben is abszolválják ezt. A már említett tükörtermes jelenet például kifejezetten pazar és vicces (eleve vizuálisan mindig hálásak az ilyen jelenetek), a nyílt utcán történő csetepaté, ahogyan Hill a széken ülve várja ellenfelét hangulatos, sziporkázó. Fonda jelenléte eleve minden vonatkozó szcénát megemel metsző tekintetével, becsülettel korosodó, tiszteletet parancsoló arcberendezésével. Keveset beszél, ahogyan keveset beszélt a Volt egyszer egy vadnyugatban is, de ő az, akinek nem kell sokat beszélnie ahhoz, hogy mondjon is valamit. Tökéletes ellenpólusa a folyton izgága Hillnek.
A finálé végül megadja a várt feloldozást és jutalmat mindkét fél számára, egyszersmind a műfajon belül is megtörtént az átfedés, a nagy találkozás. A Senkiből valaki lett, a Valakiből pedig végül: egy nagyon is jelentékeny senki. Régi és új, komoly és komolytalan megmérettetett, a spagetti westernt picit felhígították, paródiába ültették (még a Volt egyszer egy vadnyugatból is vettek át néhány vezérmotívumot, hogy egyértelmű legyen a visszautalás). Bebizonyosodott, hogy a kettő megfér együtt, még ha recsegve-ropogva is. Nem tökéletes film tehát a Nevem: Senki, de kompetens, mulattató verzióját mutatja egy olyan vadnyugatnak, amely látott már mindent. Mindkettő részéről (Fonda és Hill) láthattunk már jobbat, de van abban valami faragatlan báj, ahogyan kettejüket összeeresztették, hadd mérjék össze tapasztalatukat, tudásukat. A film végül nem aratott nagy sikert, csak később került kultstátuszba. Mi, magyarok előszeretettel fogyasztjuk a többi klasszikussal együtt - pont úgy, mint ahogy Hill fogyasztja kétpofára a serpenyőből a hagymás babot.