Hirdetés

Filmklasszikus: Papírhold

|

Ketten az úton, Bibliát árulva.

Hirdetés

Peter Bogdanovich halála apropójából egy olyan filmet szeretnék bemutatni Nektek, amely nem csak a rendező filmográfiáját illetően számít kiemelkedőnek, de alapvetően egy olyan dolgozat, mely műfajában is rendkívülinek számít. A Papírhold az 1930-as évekbe, nagy gazdasági világválság idejére kalauzol el bennünket, hogy egy sajátos "apa-lánya/mentor-tanítvány viszony alakulását figyelhetjük meg. 

Hirdetés

A film egy temetéssel indul, amelyre késve érkezik meg filmünk egyik hőse, Moses (Ryan O'Neal). Moses-ról gyorsan kiderül, hogy ha ismerte is az elhunytat, csak felszínes viszonya volt vele, viszont az egybegyűlteknek rögtön feltűnik, hogy talán még az is lehet, hogy ő a nő lányának édesapja (az áll árulkodó szerintük). És bár a férfi tagadja, azért csak rásózzák egy út erejéig, hogy ha már arra jár, vigye el szegény lányt a legközelebbi rokonokhoz. A férfi belemegy és tekintve, hogy Moses "foglalkozását" illetően egy csaló (Bibliákat árul özvegyeknek, mondván, hogy az elhunyt még halála előtt rendelte meg a könyvet), a lány pedig fogékony, lassan együtt fogják űzni a bizniszt. 

A Papírhold műfaját tekintve dramedy, azon kívül pedig a road movie szubzsánerének oltárán áldoz. A film cselekményét, egyben gerincét egy hosszabb autóút adja kisebb-nagyobb megállókkal, ezek a megállók pedig lehetőséget biztosítanak arra, hogy egyfajta képet adjon nem csak arról, miként alakul egymáshoz való viszonyulása a két szereplőnek, hanem arról is, hogy milyen volt az élet az akkori Amerikában. Moses és Addie útja során egyre több mindent tanul a másiktól: hol azt, hogy miként kell megtéveszteni a pénztárost, hol pedig azt, hogy tulajdonképpen egyik a másik nélkül nem hogy nem tud, de nem is nagyon akar már boldogulni. Bogdanovich filmje finoman keserű bájjal mutatja be az érzelmileg éretlen felnőtt (aki szépen bedől egy erotikus munkát végző hölgy bájainak) és az érzelmileg/értelmileg koravén, de nehéz természetű kislány kapcsolatát, amint együtt vágnak át szomorú özvegyeket. Ez utóbbi tény önmagában nem nevezhető túl megmosolyogtatónak, de a forgatókönyv képes annyira árnyalni ténykedésüket és megtalálni a megfelelő balanszt törvényenkívüli huncutkodásaikban, hogy haragudni kevésbé tudunk rájuk. Csirkefogó mindkettő, de szeretnivaló csirkefogók, akik próbálnak valahogy megélni egy számukra kedvezőtlen világban. 

A fentiekből már lehet sejteni, hogy a két fő mozgatórugó, illetve a két fő összetevő, amelyen állt vagy bukott a film maradandósága, az az O'Neal-páros. Ryan O'Neal és Tatum O'Neal (akik a való életben apa és lánya) tökéletes kombinációját adják a történethez szükséges szertelenségnek, kimondatlan kilátástalanságnak és szavakba nem öntött érzelmeknek. Egymással való verbális hadakozásaik szórakoztatóak, egymáshoz való kötődésük pedig bár nincsen nagy szavakkal kimondva, nincs magasztosan dramatizálva, mégis jelen van, szépen fejlődik ki és megkapja a maga kielégítő végkimenetelét. Érdekes egyébként, hogy eredeti tervek szerint Paul Newman és lánya játszották volna a főszerepet, a korkülönbség pedig nem volna ekkora, Addie eredetileg valamivel idősebb volt. Az pedig, hogy végül egy nyolcéves kislány formálja meg ezt a tudálékos, ám rém intelligens és fogékony karaktert (aki ennek tetejébe a film több pontján rágyújt cigarettára), ad egy olyan pluszt, amitől csak még különlegesebbnek hat a végeredmény. Különleges film, mert ezt a kapcsolatot tényleg képes úgy ábrázolni, hogy ne hasson a szó hagyományos értelmében közhelyesnek vagy túlontúl szentimentálisnak, végig megőrzi a két karakter dinamikájának velejét adó karcosságot, humort és kendőzetlen pimaszságot (eleve az, hogy Addie mindvégig azért tart a férfival, mert lóg neki 200 dollárral). Ennek fényében bár elmondható, hogy oldott hangvételű, szórakoztató filmmel van dolgunk, de nem a mézes-mázos fajtából, annál valamivel realistább a maga keretei között. 

A Papírhold filmnyelvileg is különlegesnek mondható: Bogdanovich a magyar származású Kovács Lászlóval fényképeztette a filmet, az operatőr pedig egy olyan fekete-fehér képi világot teremtett, amely a mélységélesség használatával nem csak leugrik a képernyőről/vászonról, de kompozíciói, fény-árnyék hatásai mai napig gyönyörűek és példamutatóak. Ezzel az olyan, alapvetően egyszerű pillanatok, percek is sokkal élettelibbek és pazarabb kiállásúak lettek, mint például a jelenet, melyben Addie bedurcázva ül a semmi kellős közepén és nem hajlandó visszaszállni az autóba. Hosszú percekig el tudtam volna nézni, ahogy dacosan ül, morcos arccal, amely betölti az egész képet. Innen (is) lehet látni, hogy Bogdanovich-nak rendkívüli szeme volt ahhoz, hogy karakteres, pazar kompozíciókkal mesélje el történetét - és nagy szerencsénkre sikeresen meg is találta azt a mesterembert, aki ehhez előszeretettel asszisztált. 

Bogdanovich művét végül a szakma több díjra is jelölte (Tatum O'Neal például Oscart is kapott, mint Legjobb női mellékszereplő), a kult-státuszt pedig az évek hosszú folyama alatt sikerrel kivívta magának. Vitriolos párbeszédei, kimunkált vizualitása, karakterárnyalásai révén még most, 2022-ben is érdemes elővennie nem csak annak, aki már látta (de esetleg régen), de annak is, akinek még nem volt hozzá szerencséje. 

Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.