A rendőrmítosz dekonstrukciója mára bevett szokás a legtöbb zsarufilm esetében, ám ez sokáig korántsem volt így. Az egyik legjelentősebb alkotás a műfajban, ami meglépte azt, hogy a főhős a törvény betűjét mellőzve hallgat az igazságérzetére, nem más, mint Don Siegel (Szökés Alcatrazból, A tizedes háreme) 1971-es thrillere, a Piszkos Harry Clint Eastwood főszereplésével, ami ebben a hónapban tölti premierjének 50. évfordulóját.
A címszereplő tűpontosan megfogalmazza, hogy miért ragadt rá e szemlátomást pejoratívnak mondható jelző:
Ezért hívnak "Piszkos Harry"-nek. Mert mindig én végzem el a piszkos munkát!
A Zodiákus-rejtélyen alapuló történet során egy magát Skorpiónak nevező pszichopata sorozatgyilkost (Andrew Robinson) hajszol Harry látszólag eredménytelenül, de a morálisan és jogilag is megkérdőjelezhető döntéseinek és megoldásainak következtében közelebb sikerül kerülnie az elkövetőhöz.
A film legnagyobb erőssége a merészsége: tobzódik az erőszakban, demoralizálja a protagonistát és nem ad egyértelmű választ semmire sem. Hát akkor hol itt a merészség, ha még egyértelmű konklúziója sincs? - tehetjük fel a kérdést. A forradalmi húzás mégis ebben rejlik: adott egy karakter, akinek a céljaival bár tudunk azonosulni, mert azok a rendőrszakma elvárt értékeit képviselik, az addig elvezető út tele van olyan bukókövekkel, melyek egyáltalán nem illenek egy idealizált hős karakterisztikájába. A Piszkos Harry-ben azonban ez történik, kezdve az utcai rablást követő Shakespeare-monológgal egészen a zsarolásképpen gyermeket szorongató gyilkos tétovázás nélküli vállon lövéséig.
Az 1971-es Piszkos Harry-filmet még négy folytatás követte, melyek ha árnyaltnyi különbségekkel is, de eltérő aspektusokból közelítették meg Harry karakterívét és történetét. A filmsorozat olyannyira nagy hatással volt az elkövetkező évek "rendőrgenerációjára", hogy például a Fülöp-szigeteki rendőrségen bevett szokássá vált az első részt levetíteni tréningfilmként. Ez nem is lehet véletlen, hiszen a film körbejár minden olyan kérdéskört, ami a szakma kihívásainak szerves részeit képezik, melyekbe beletartozik az önbíráskodás, az igazságszolgáltatás és az elhivatottság is.
Tanulságos, ugyanakkor nem szájbarágósan didaktikus Don Siegel akciófilmje. Nem hoz erkölcsi ítéletet Harry felett, de kellőképpen elbizonytalanítja a nézőt a főszereplő tetteinek helyességében. Már az önmagában forradalmi a film tematikájában, hogy a karakterábrázolásnál nem a Skorpió bűneit taglaljuk, hanem az alapvetően főhősként beállított Piszkos Harryét, aki a "cél szentesíti az eszközt"-elv groteszk kifordítását alkalmazza a munkája során. Az abszurditás azonban nemcsak a szereplőkben rejlik, hanem a rendkívül okosan adagolt humorban is, mely magában hordoz mindig valami (rész)igazságot, ellehetetlenítve ezzel a remélt comic reliefet. A legjobb példa erre a korábban már említett nagymonológ, amiben Harry hamleti filozofálásokba emeli kegyetlenségét, de célja pusztán az, hogy "áldozatát" megalázza és megsemmisítse.
Első pillantásra a cím predesztinálhat egy olcsó és kiszámítható akciófilmet, ami nem húz semmi váratlant a műfajban, de ehelyett kaptunk egy korát meghazudtolóan depresszív és erőszakos hajszát, ami erőteljesen átformálta a bűn fogalmáról alkotott értelmezésünket. Isten éltesse az 50 éves Piszkos Harryt!