Filmklasszikus: Psycho

|

Mondják, a hatás az évek alatt megkopik. De nem Alfred Hitchcocknál!

Minden idők egyik legnagyobb hatású filmrendezője kétség kívül Alfred Hitchcock. Angliában és Hollywoodban egyaránt páratlan sikereket ért el, viszonylag egységes életművének titka pedig, hogy a filmkészítés minden lépésében maga is részt vett. A francia új hullám szüntelen méltatta, és egyre nagyobb magaslatokba emelkedett kedvelt zsánerével, a thrillerrel párhuzamosan. Karrierje a némafilmkorszaktól Új-Hollywoodig terjedt, de életművének népszerűsége mai napig töretlen. Egyik legismertebb darabjának sikere határokon és generációkon át ível, emlékezzünk hát meg a hatvan éves Psychóról.

Hirdetés

Marion (Janet Leigh) menthetetlenül szerelmes, ezért komoly összeggel károsítja meg főnökét, hogy messzire szökjön az új élet reményében. Tapasztalatlan rabló révén felhívja magára a figyelmet, de a megfigyelésen túl nem háborgatják. Menekülés közben megpihen egy elhagyatott motelben, és megvacsorázik a hely habókos, de figyelmes vezetőjével, Norman Batesszel (Anthony Perkins). Mikor a lány nem jelentkezik, keresni kezdik, és a Bates Motel titka többé nem maradhat rejtve.

A Psycho azon filmek közé tartozik, amikről a világon a legtöbb tanulmányt írták. Vizsgálták már gyakorlatilag minden lehetséges aspektusból, a pszichoanalízisen keresztül a vágáson át a színekig. Nem meglepő, hiszen az amerikai cenzúrát és ideákat előíró Hays-kódex hatása alatt horror filmet rendezni igen nagy kihívás volt, amit Hitchcock gond nélkül megoldott.

A film 1959-ben készült, ami már könnyen lehetővé tette volna, hogy színesben forgassák le. Akkor mégis miért készült fekete-fehérben? Egyesek szerint a monokrómiának üzenete van: a film megoldásának oppozíciójára reflektál. A többletjelentést az is alátámasztja, hogy a főszereplő, Marion a film kezdetén ártatlanságának szimbólumaként fehér alsóneműt visel, míg a bűnbeesést, a pénzlopást követően már feketét. Ennél azonban sokkal kézenfekvőbb magyarázatok is akadnak: Hitchcock egyszerűen túl véresnek találta volna filmjét színesben. Ez persze technikailag sok mindent megkönnyített, például a kádban lefolyó vért csokoládé sziruppal szimulálhatták.

De nem ez az egyetlen, mondhatni kényszerűségből újraálmodott módszer. A méltán közismert zuhanyzós képsor struktúráján szintén a post-code éra hatása érezhető. A kódex a vallás szellemében is fogalmazott meg tiltásokat, de az erkölcsileg kifogásolható tartalmakra vonatkozó szabályokat is magában foglalta. Eszerint nem lehet a test kompromittáló részeit megmutatni, és az emberi testet meg kell őrizni makulátlan mivoltában, minden erőszakkal szemben ellenállóvá kell tenni (ez persze a gengszterfilmek műfaját is fenekestül felforgatta). Hitchcockot saját bevallása szerint kizárólag a bűn izgatta vizuálisan, így történhetett hát, hogy amellett, hogy felismerték és csúcsra járatták a vágás, a suspense, a "red herring effect" és a zene erejét, az újszerűség annak is köszönhető, hogy a bűnesetet nem lehetett teljes egészében vászonra vinni, stilizált formában kellett elérnie a kívánt hatást. Apropó zene, az ominózus jelenetet Hitchcock aláfestés nélkül, csendben képzelte el, hitt a felvétel erejében. Ekkor jött Bernard Herrmann, és megírta az ikonikussá vált hegedűsírást, ami nélkül ma már el sem tudnánk képzelni.

Az érdekes tényeken és meséken túl is joggal lett a Psycho hivatkozási pont, és amellett, hogy legendák és anekdoták szólnak róla, önmagában is komposztálható mítosszá vált. Hiszen ki lett volna képes megölni a sztárszínészét még a film közepe előtt? Vagy elég csak Quentin Tarantinóra gondolni, aki a Ponyvaregényben épp úgy használta a véletlent Butch Coolidge és Marsellus Wallace esetében, mint ahogy Marion pont annál a kereszteződésnél kap piros lámpát szökése közben, ahol főnöke átsétál. A véletlen incidens használata, mint akadály azóta is kedvelt forgatókönyvírói csel.

És ahogy mások tőle, úgy ő is szívesen kölcsönzött részleteket, akár könyvekből, akár a való életből. Robert Bloch azonos című regénye és annak főhőse, a valóban élt, hírhedt sorozatgyilkos, Ed Gain mintájára íródott. Igazi aranybánya volt ez Hitchcocknak, aki a szóbeszéd szerint az összes fellelhető példányt megvásárolta a könyvből, hogy minél kevesebben szerezzenek tudomást a történet végkifejletéről, bebiztosítva ezzel filmje sikerét.

Hitchcock munkássága nem csupán pályatársait és utódait ihlette meg, hanem a befogadói élmény kapcsán is úttörő volt. Filmjeivel igazi közösségi élményt volt képes összehozni, sosem mulasztotta el az alkalmat, hogy a nézőt többletinformációval lássa el a szereplőkkel szemben. Ez a titkolózás, majd a filmben megjelenő megoldások egyszerre foglalkoztatták és tartották sakkban a nézőt, miközben összefűzte őket a cinkosság láthatatlan fonala, megteremtve az együttlét élményét és egyfajta kollektív tudatot.

A Psycho egy megbomlott elme mélyelemzése radikális megoldásokkal tarkítva mind képileg, mind a narratívát illetően, ami a folytonos azonosulásváltásokkal belekényszeríti nézőjét Norman perverz vágyaiba, és a saját öntudatlan sóvárgásaiba. Beviszi a horrort a családba, az otthonba, ugyanakkor a nézőtéren tartja azzal, hogy szándéka szerint mulattatja a közönséget. Ám hiába a számtalan folytatás és hommage, senkinek nem sikerült érdemben tovább írni a történetet.

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.