Minden idők egyik legnagyobb hatású filmrendezője kétség kívül Alfred Hitchcock. Angliában és Hollywoodban egyaránt páratlan sikereket ért el, viszonylag egységes életművének titka pedig, hogy a filmkészítés minden lépésében maga is részt vett. A francia új hullám szüntelen méltatta, és egyre nagyobb magaslatokba emelkedett kedvelt zsánerével, a thrillerrel párhuzamosan. Karrierje a némafilmkorszaktól Új-Hollywoodig terjedt, de életművének népszerűsége mai napig töretlen. Egyik legismertebb darabjának sikere határokon és generációkon át ível, emlékezzünk hát meg a hatvan éves Psychóról.
Marion (Janet Leigh) menthetetlenül szerelmes, ezért komoly összeggel károsítja meg főnökét, hogy messzire szökjön az új élet reményében. Tapasztalatlan rabló révén felhívja magára a figyelmet, de a megfigyelésen túl nem háborgatják. Menekülés közben megpihen egy elhagyatott motelben, és megvacsorázik a hely habókos, de figyelmes vezetőjével, Norman Batesszel (Anthony Perkins). Mikor a lány nem jelentkezik, keresni kezdik, és a Bates Motel titka többé nem maradhat rejtve.
A Psycho azon filmek közé tartozik, amikről a világon a legtöbb tanulmányt írták. Vizsgálták már gyakorlatilag minden lehetséges aspektusból, a pszichoanalízisen keresztül a vágáson át a színekig. Nem meglepő, hiszen az amerikai cenzúrát és ideákat előíró Hays-kódex hatása alatt horror filmet rendezni igen nagy kihívás volt, amit Hitchcock gond nélkül megoldott.
A film 1959-ben készült, ami már könnyen lehetővé tette volna, hogy színesben forgassák le. Akkor mégis miért készült fekete-fehérben? Egyesek szerint a monokrómiának üzenete van: a film megoldásának oppozíciójára reflektál. A többletjelentést az is alátámasztja, hogy a főszereplő, Marion a film kezdetén ártatlanságának szimbólumaként fehér alsóneműt visel, míg a bűnbeesést, a pénzlopást követően már feketét. Ennél azonban sokkal kézenfekvőbb magyarázatok is akadnak: Hitchcock egyszerűen túl véresnek találta volna filmjét színesben. Ez persze technikailag sok mindent megkönnyített, például a kádban lefolyó vért csokoládé sziruppal szimulálhatták.
De nem ez az egyetlen, mondhatni kényszerűségből újraálmodott módszer. A méltán közismert zuhanyzós képsor struktúráján szintén a post-code éra hatása érezhető. A kódex a vallás szellemében is fogalmazott meg tiltásokat, de az erkölcsileg kifogásolható tartalmakra vonatkozó szabályokat is magában foglalta. Eszerint nem lehet a test kompromittáló részeit megmutatni, és az emberi testet meg kell őrizni makulátlan mivoltában, minden erőszakkal szemben ellenállóvá kell tenni (ez persze a gengszterfilmek műfaját is fenekestül felforgatta). Hitchcockot saját bevallása szerint kizárólag a bűn izgatta vizuálisan, így történhetett hát, hogy amellett, hogy felismerték és csúcsra járatták a vágás, a suspense, a "red herring effect" és a zene erejét, az újszerűség annak is köszönhető, hogy a bűnesetet nem lehetett teljes egészében vászonra vinni, stilizált formában kellett elérnie a kívánt hatást. Apropó zene, az ominózus jelenetet Hitchcock aláfestés nélkül, csendben képzelte el, hitt a felvétel erejében. Ekkor jött Bernard Herrmann, és megírta az ikonikussá vált hegedűsírást, ami nélkül ma már el sem tudnánk képzelni.
Az érdekes tényeken és meséken túl is joggal lett a Psycho hivatkozási pont, és amellett, hogy legendák és anekdoták szólnak róla, önmagában is komposztálható mítosszá vált. Hiszen ki lett volna képes megölni a sztárszínészét még a film közepe előtt? Vagy elég csak Quentin Tarantinóra gondolni, aki a Ponyvaregényben épp úgy használta a véletlent Butch Coolidge és Marsellus Wallace esetében, mint ahogy Marion pont annál a kereszteződésnél kap piros lámpát szökése közben, ahol főnöke átsétál. A véletlen incidens használata, mint akadály azóta is kedvelt forgatókönyvírói csel.
És ahogy mások tőle, úgy ő is szívesen kölcsönzött részleteket, akár könyvekből, akár a való életből. Robert Bloch azonos című regénye és annak főhőse, a valóban élt, hírhedt sorozatgyilkos, Ed Gain mintájára íródott. Igazi aranybánya volt ez Hitchcocknak, aki a szóbeszéd szerint az összes fellelhető példányt megvásárolta a könyvből, hogy minél kevesebben szerezzenek tudomást a történet végkifejletéről, bebiztosítva ezzel filmje sikerét.
Hitchcock munkássága nem csupán pályatársait és utódait ihlette meg, hanem a befogadói élmény kapcsán is úttörő volt. Filmjeivel igazi közösségi élményt volt képes összehozni, sosem mulasztotta el az alkalmat, hogy a nézőt többletinformációval lássa el a szereplőkkel szemben. Ez a titkolózás, majd a filmben megjelenő megoldások egyszerre foglalkoztatták és tartották sakkban a nézőt, miközben összefűzte őket a cinkosság láthatatlan fonala, megteremtve az együttlét élményét és egyfajta kollektív tudatot.
A Psycho egy megbomlott elme mélyelemzése radikális megoldásokkal tarkítva mind képileg, mind a narratívát illetően, ami a folytonos azonosulásváltásokkal belekényszeríti nézőjét Norman perverz vágyaiba, és a saját öntudatlan sóvárgásaiba. Beviszi a horrort a családba, az otthonba, ugyanakkor a nézőtéren tartja azzal, hogy szándéka szerint mulattatja a közönséget. Ám hiába a számtalan folytatás és hommage, senkinek nem sikerült érdemben tovább írni a történetet.