Hirdetés

Filmklasszikus: Rémségek kicsiny boltja

|

Ezúttal egy musicalbe ágyazott horror/b-filmet ástunk elő a múltból.

Hirdetés

Filmklasszikus-rovatunk legújabb fejezetében egy olyan filmet mutatunk be, amely műfajilag egy igazán izgalmas kísérletnek számít és amelyet éppen ezért - és még sok minden másért - érdemes felfedeznie minden filmszerető embernek. Frank Oz 1986-os Rémségek kicsiny boltjáról van szó, ami idén ünnepli bemutatásának harmincötödik évfordulóját. 

Hirdetés

Az egész Roger Corman filmrendezővel/producerrel kezdődött még 1960-ban. Eredetileg az ő vezénylete alatt készült el a történet, melyben egy mimózalelkű, visszahúzódó növénybolti eladó ápolgat egy különleges növényt, amelyről idővel kiderül, hogy vérre szomjazik. Mégpedig emberi vérre. Hősünk pedig ezen vágyát alázatosan kiszolgálja. Ez a fekete-fehérben készült film idővel kult-státuszt vívott ki magának és előszeretettel vetítették a B-filmekre szakosodott mozik (akár dupla vetítések keretén belül is). Ezt követően igen érdekes pályát futott le Corman mozija: 1982-ben színpadra állították musical formájában (Alan Menken zeneszerzői közbenjárulásával), majd pedig ezt a musicalt vitte vászonra Frank Oz 1986-ban.

A Rémségek kicsiny boltja New York egy lerobbant szegletében játszódik, itt ismerkedünk meg Seymourral (Rick Moranis főszerepe, aki egyébként kiállásában kísértetiesen emlékeztet a Rick & Morty Mortyjára), a bolti eladóval, aki titokban szerelmes kolléganőjébe, Audrey-ba (Ellen Greene sípoló hangon is képes hiteles maradni). Seymour szegény nem túl szerencsés sem az életben, sem a munkában, rendre összetör dolgokat, ám még ennél is nagyobb baj, hogy úgy néz ki, a virágbolt melyben dolgozik lassan bezár, mert vásárló alig tér be. A sors kereke akkor fordul nagyot, amikor kiderül, Seymour-nak van egy különleges húsevő növénye, melyet egy kínai árustól szerzett be. Teljes reményvesztettségben a növényt kiteszik a kirakatba, hátha majd az vonzza be a vásárlókat, amely ötlet aztán be is válik, a bolt hirtelen ismertségre tesz szert, az emberek vásárolnak, a bevétel növekszik. Történetünk ott vesz további fordulatot, hogy kiderül, az Audrey II-nak elnevezett kis növénynek igen speciális szükségletei vannak: vért fogyasztana. Az pedig már csak hab a tortán, hogy mindennek később énekelve ad hangot.

Frank Oz filmje egy különleges B-filmes őrület, amely jókora adag fekete humorral, remek effektekkel és egy halom, fülbemászó dallal bizonyítja, hogy van helye a kánonban. Mentalitásában részben idézi az ötvenes-hatvanas évek szörnyfilmjeit, miközben azzal, hogy megzenésíti magát, hozzátold valami olyan pluszt, ami még több dimenziót ad a kész műnek. A Rémségek kicsiny boltja musicalként mindenfajta szégyenérzet nélkül bombázza a nézőt a dalbetétekkel. Kapunk például görög kórusként funkcionáló három hölgyet, akik előrevetítik a közelgő borzalmakat, a szereplők pedig - engedve a műfaji szabályoknak - minden heves és erőteljes érzelmüknek énekelve adnak hangot. A legszebb az egészben tényleg az, hogy működik és a szövegezésen kimutatható szándékolt túlzó jelleg és szellemesség gyönyörű frigybe lép a B-filmes történettel. Több olyan dal is van, amit ki lehetne emelni, a teljesség igénye nélkül néhány: a címadó, "Little Shop of Horrors"-t azóta is dúdolom, a "Skid Row" a nyomornegyed lakóinak kishimnuszaként van jelen, de a záró tétel is frenetikus, melyben Audrey II énekel Levin Stubbs hangján. Mély, egész estét betöltő baritonja egy olyan karaktert ad a lénynek, amitől rögtön életre kel, a "Mean Green Mother" pedig az egyik legszórakoztatóbb dal a filmben, mely tobzódik a nagyívű, öncélú és vidám gonoszkodásban. 

A már említett effektusok kézműves jelleggel bírnak (bár ez adódik az évtizedből is), ami csak tovább bővíti a pozitívumok sorát. Audrey II-t az a Lyle Conway kreálta, aki a Muppet Show-n is dolgozott. Értelemszerűen itt nem egy cuki, szeretnivaló bábot kellett létrehoznia, hanem egy furcsán fenyegető monstrumot, amely egyszerre visszataszító és lenyűgöző, de közben, nos, igen, szokatlannak hat egy horrorfilmes szcenárióban. Az eredményt én mai szemmel nézve is hatásosnak tartom, kiállásában és koncepciójában is, hovatovább az adott helyeken meglehetősen mulatságos (habár kissé morbid) hatást is kelt. Elnézve ezt a filmet, támogatnám azt az ötletet, hogyha az alkotók minél többször dobnák le az ékszíjat és készítenének ilyen valószerűtlennek ható premisszából filmet. Mert itt a bizonyíték arra, hogy megfelelő tehetségekkel és szellemességgel nagyon jól tud működni egy ilyen agyeldobás. 

A film mindeközben - dacára a sok humornak - meglehetősen sötét tónusú. Elvégre mégiscsak arról beszélünk, hogy egy szerencsétlen flótás kvázi partnere lesz gyilkosságban egy növénynek, ahogy amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy szegény Audrey egy bántalmazó kapcsolatban él, amelyet a film mai viszonylatokban nézve egészen puhán kezel. Persze, ha nem vesszük azt a tényt, hogy végül a bántalmazó fél holtan végzi Audrey II gyomrában. Más lapra tartozik azonban, hogy ugyanezt a karaktert maga Steve Martin formálta meg, túlzó gesztusokkal, parodisztikus hangnemet megütve, megannyi vicces momentumot eredményezve. Most megnézve neccesnek hathat ez a történetszál, de szerencsére a film értékéből ez nem von le (mert megfelelően van körítve). És ha már sötét tónusról beszélünk, érdemes megemlíteni, hogy Frank Oz annak idején a tesztvetítés közönségének nem túl biztató reakciója nyomán egy jóval megengedőbb és boldogabb befejezést kanyarított a film végére, míg a rendezői változat már nem finomkodik. A magam részéről csak az utóbbit láttam, arról viszont elmondhatom, hogy semmi esetre sem éreztem oda-nem-illőnek, ugyanakkor meglepőnek és bizonyos értelemben bátornak annál inkább. Oz nem kímél meg senkit és semmit, fityiszt mutat a fogyasztói társadalomnak és a reklám- és profitorientáltságnak, az óriásnövények pedig csak nevetnek és nevetnek önfeledten, gonosz kacajjal, mintha legalábbis beszívott, bekokainozott kaijuk lennének. Imádnivaló. 

Mindenképpen érdemes tehát levadászni ezt a filmet, mert ötletes és remekbeszabott dalaival, effektjeivel mai napig képes meglepni. Színészei mind hozzáadják a maguk komikumát (Rick Moranis a karakterének tragikus esetlenségét hatalmas szívvel és humorral képes ábrázolni), láthatunk megannyi cameót (Jim Belushi, Bill Murray, John Candy), mer őrült lenni és burjánzó, akár egy vadnövény a lakásban és lássuk be: azóta sem láthattunk túl sok olyan filmet, amelyben egy növény akarja leigázni a világot. Hát még olyat, aki közben énekel. Olyat pláne nem, akinek még ilyen jó hangja is van. 

Ezt láttad már?

Rengeteg hír, cikk és kritika vár ezen kívül is a Puliwoodon. Iratkozz fel a hírlevelünkre, mert kiválogatjuk neked azokat, amikről biztosan nem akarsz lemaradni.


Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.