Paul Verhoeven 1987-re túl volt már azon, hogy elkészítse első amerikai filmjét, a Hús és vért, mely egy erőszakos, kosztümös kalandfilm volt Rutger Hauer és Jennifer Jason Leigh főszereplésével. Előtte hazájában készítette holland anyanyelvű filmjeit, melyek szabadszájúsága, explicit erőszak- és szexábrázolása (kvázi európaiságuk) papíron nem feltétlen jelentette azt, hogy tökéletesen idomulnak majd ahhoz, amit hollywoodi mainstream filmkészítésnek nevezünk. A Robotzsaru azonban bizonyítékul szolgál arra, hogy Verhoeven, ha kell, akkor bizony képes saját szenzibilitását nem feladva, sőt azt egyenesen komoly fegyvertényként használva levezényelni egy igazi, amerikai sci-fi akciófilmet.
Minden sikeres és tehetséges férfi mögött ott van egy nő, aki nélkül nem lenne az, aki - tartja a mondás, esetünkben pedig nehéz ezzel vitatkozni. Főleg akkor, ha belegondolunk, Paul Verhoeven eredetileg 15 oldal olvasás után elhajította az Ed Neumeier által írt forgatókönyvet, mondván, hogy ehhez neki semmi köze nincsen. Aki végül rávette őt, hogy igenis gondolja át a dolgokat, az Verhoeven felesége, Martine volt, aki végül rávilágított arra, hogy bőven vannak a szkriptben olyan ötletek, amelyeket magáévá tehet a filmrendező. A többi már, ahogy mondani szokták: történelem. A rendező megfontolta a dolgot, átolvasta a forgatókönyvet és végül rábólintott a projektre. Rájött, hogy bőven vannak bizonyos aspektusok a sztoriban, amivel tud azonosulni, ami érdekli őt: az, hogy valakit teljesen megfosztanak minden emberi karakterjegyétől és mégis, belül valahol tovább munkálkodik benne a szív. És akkor a vaskos társadalomkritikát, valamint a bibliai áthallásokat* nem is említettem. Szó, mi szó, ezennel emeljük poharainkat Verhoeven nejére!
A Robotzsaru a sztoriját tekintve a jövő Detroitjába kalauzol bennünket, ahol betekintést nyerhetünk egyrészről abba, hogy egy cég miként próbálja a helyi rendőrséget megerősíteni (valamint idővel leváltani) azzal, hogy felfegyverzett robotokkal kísérletezik. Másrészről megismerhetjük Alex Murphy-t (Peter Weller), amint frissen áthelyezett járőrként társával, Anne-nel (Nancy Allen) épp egy brutális rablóbandát próbálnak elkapni, aminek végzetes követkeménye lesz. Alexet szitává lövi a banda, ezt követően pedig ő maga lesz a tesztalany, akit a cég jövőbeni terveinek tökéletesítésére használ fel: ő lesz a félig ember, félig gép Robotzsaru, aki minden addiginál hatékonyabban őrzi a rendet és tartja fenn a békét.
Hogy milyen film a Robotzsaru, azt nagyon jól megragadja maga a forgatókönyvíró, Neumeier, aki a következőket mondta:
Szerettem volna írni egy filmet, amit ha megnézel nyolcévesen, azt gondolod, hogy ez a legjobb robotos film, ami valaha készült, majd amikor 28 évesen nézed, látod, hogy mik azok a dolgok, amikről beszél a film.
És valóban, az egyik, amiért annyira jól sikerült filmnek tartom a Robotzsarut (és amiért annyira szeretem), az a képessége, hogy megannyi dolog tud lenni egyszerre anélkül, hogy egyik tulajdonság a másikat kioltaná. Ha akarom, az egyik legmenőbb akciófilm, amit valaha láttam (egy ütős és fülbemászó főtémával), ha akarom, egy fekete humorú szatíra, amely az emberi érzéketlenségre, az ember technológiával való viszonyára reflektál. Teszi ezt úgy, hogy szatírája, erőszakossága nem viszi el a cinizmus talajára a filmet, mert valahogy mindig megtalálja azt az érzelmi központot és őszinteséget, amely érző, dobogó szívet kölcsönöz a végeredménynek.
A film erőszakossága nem lehet meglepő azok számára, akik ismerősek Verhoeven munkásságát, ugyanis a rendező előszeretettel alkalmaz explicit ábrázolásmódot. Murphy meggyilkolása, ahogyan leszakadt karral ordít, amint a golyók lyuggatják, amikor ED 209 egy meghibásodást követően lemészárolja az egyik céges alkalmazottat, vagy éppen a savval beborított és elcsúfított rosszfiú megjelenése - mind emlékezetes, pimaszul vérgőzös képsor, amelyeket nehéz elfelejteni, ha egyszer láttál. Az erőszak döbbenetesen sokkoló és szórakoztató egyben: fel- és elszabadult tobzódását láthatjuk a vérnek és belsőségeknek, megerősítve a rendező által ábrázolt tökéletlen, piszkos világképet. A bűncselekedetek elharapóztak, a bűnözők egyre gátlástalanabbak, a város úszik a mocsokban, a rendőrség pedig szinte tehetetlen. Más szóval egy kemény világ ez, amely tele van amorális seggfejekkel, valamint emberi értékeket teljesen ignoráló cégvezetőkkel.
A film kihasználja a bő másfél órás játékidejét és egy percet sem tékozol el, nem nyújtja el, mint a rétestésztát, ilyen tekintetben pedig bőven vehetne néhány leckét tőle sok kortárs blockbuster. Úgy mutatja be a karaktereket, hogy nem elemzi túl őket, sokszor szinte csak nagyvonalakban végzi el a karakterrajzot, viszont van annyira érzékletes és kifejező, hogy működjön az a finoman ívelt, belső dráma. Ez főként Murphy esetében van jelen, akit - hála Peter Weller karizmatikus játékának és állkapcsának -, hús-vér formában ugyan csak a film első 20-25 percében láthatjuk, de még így is képes lelket vinni a gépemberbe. Az pedig Verhoeven érzékenységét is mutatja, hogy a film ezen részeit (amikor hősünk elmegy a régi házába és előjönnek az emlékei), milyen szépen, keresetlen humánummal ábrázolja. Éles kontrasztba állítva az alkotás többi szegmensével.
A másik remek tulajdonsága a filmnek az a humora és a színészei. Előbbi merész, abszurd és néhol kedvesen megmosolyogtató, utóbbiak pedig ennek ezer örömmel asszisztálnak. A legtöbb karakter jól szituált seggfej, vagy éppen tőről metszett rohadék (egy-két kivétel van csupán, Murphy és partnere ide tartoznak), Verhoeven pedig nagy adag humorral, kendőzetlen iróniával vizslatja őket. Miguel Ferrer, Ronny Cox abszolút élenjárók a maguk egoista f*szfej-szerepükben, de a prímet Kurtwood Smith viszi az ő kendőzetlenül gátlástalan, őszintén és minden mellékzönge nélkül rohadék Clarence szerepében. Jól szemlélteti Verhoevenék stílusát és minden visszafogottságot nélkülöző ábrázolásmódját, hogy a színészre még szemüveget is raktak, hogy még jobban emlékeztessen Heinrich Himmlerre, ezáltal még jobban kiemeljék, hogy ő - a rendező saját szavaival élve - ultragonosz. Működik. Rajzfilmesen, szenvtelenül elnagyolt, Smith által teljessé tett figura ő, a zsáner egyik legjobb és legutálnivalóbb gonosza, akinek minden mozdulatában van egy jó adag pimaszság, leszaromság és kegyetlenség.
Sok mindent el lehet még mondani erről a filmről: hogy az operatőri munka milyen remek snittekkel és kompozíciókkal szolgált (Jost Vacano keze munkája), hogy az akciójelenetek mennyire nyersek, rövidek és minden bombasztikusságot nélkülözve ragadják meg a műfajjal együtt járó katarzist és hogy amúgy mennyire páratlanul szórakoztató és érzékeny film. A közönség sem volt teljesen érdektelen a Robotzsaru irányába: a 13 millió dollárból készült film végül 77 milliót szedett össze (beleszámolva azt is, amit a VHS-eladásokból szerzett), a kritikusok pedig szintúgy keblükre ölelték a rendező sajátos jövővízióját. Sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy pár évvel később jött a második rész (melynek forgatókönyvét az a Frank Miller írta, aki a Sin City-képregényeken is dolgozott), majd még pár évvel később a harmadik rész. Egyik sem tudta elérni azt a minőséget (és menőséget), amelyet az első szállított. Ahogyan a pár évvel ezelőtt bemutatott remake sem, amely minden utózönge nélkül elfelejtődött és elment a süllyesztőbe.
*maga Verhoeven volt az, aki párhuzamba állította Murphy-t és Jézus Krisztust, a férfi brutális meggyilkolását hasonlítva a keresztre feszítéssel, hogy aztán a film végi vízen járással az egészet megfejelje