Hirdetés

Filmklasszikus: Rosemary gyermeke

|

Az 55. születésnapját betöltő filmen még ma is lehet miért rettegni.

Hirdetés

A cikket a film 55. évfordulója alkalmából frissítettük fel. 

Az egyik dolog, ami miatt a Rosemary gyermeke műfajának egyik legkülönlegesebb és egyben legmegosztóbb darabja (kiváltképp, ha a most felnövő filmnéző generáció befogadókészségét vesszük figyelembe), hogy kevéssé viselkedik úgy, mint egy hétköznapi horrorfilm. Természetesen ettől függetlenül horrorfilmként vitathatatlan és hatását tekintve páratlannak bizonyul, de tipikusan azon alkotások közé soroljuk, mely bizony igényel néminemű türelmet és odafigyelést a nézőtől. Sőt, tovább megyek és hangozzék ez bármennyire is kultúrsznobul, neadjisten lekezelőn: igényel egy bizonyos élettapasztalatot, életkort is az, hogy elkezdjük istenigazából értékelni azt a fajta delejes rémálmot, amelyet Roman Polanski vászonra álmodott Ira Levin regénye nyomán.

Hirdetés

Az 1968-as film egy ifjú házaspár (John Cassavettes és Mia Farrow alakításában) történetét meséli el, akik a film elején új lakásba költöznek. Amennyire fiatalok, olyannyira telítve vannak életkedvvel, ambícióval, tervekkel a jövőre nézve és ugyanennyire félvállról veszik kezdetben azt is, hogy leendő lakásuk előző lakója nemrég halálozott el. Ami a rossz ómeneket illeti, ez eddig nem is olyan aggasztó, de szép lassan beékeli magát még jónéhány a hétköznapjaikba. Hamar megismerkednek az idős szomszéd házaspárral is - excentrikus küllemüknél csak extrémen barátkozó attitűdjük az, ami megmosolyogtatóbb (neadjisten ijesztőbb, ki hogy), de mit van mit tenni, szomszédokkal illő jóban lenni, ezt pedig Rosemaryék is pontosan tudják. Ha pedig meghívják magukhoz őket vacsorára, akkor azt igenis el kell fogadni, azt a desszertet, amit egy este odaajándékoznak nekik, pedig szintén illő megenni.

Polanski ez idő alatt is teleszórja olyan apróságokkal a filmjét, amelyekre nem lehet egyértelműen rámutogatni, hogy perdöntő bizonyítékként szolgál a szomszédok galádságára vonatkozóan, zsenije azonban éppen ebben rejlik. Hiszen mi van abban, ha az idős szomszéd állandóan kotnyeleskedik, és mi van abban, ha éppen akkor kopogtat be a desszerttel, amikor meghitten vacsorázik egymással a párocska? Minden és semmi. Polanski nem csak Rosemary, de a néző gyanúját is folyamatosan ébren tartja, mitöbb fokozza lépésről lépésre, hogy aztán mindnyájan eljussunk addig a pontig, amikor tudni vélünk mindent, cserébe viszont nem látjuk azt a kibúvót, amely kimenekíthetne bennünket ebből az átkozott kutyaszorítóból. Rosemary számára idő közben nem csak az derül ki, hogy a szomszédok megátalkodott sátánisták, de az is, hogy az ő születendő gyerekére fáj a foguk, valamint szeretett férje is nyakig benne lehet a dologban és nem csinál mást, csak manipulálja őt. Magára utalva, megmagyarázhatatlan félelemmel és frusztráltsággal kibélelve próbál kiutat találni. De mint tudjuk, esélye nagyjából egyenlő a nullával, avagy sátánisták ellen sohase fogadj.

Nem véletlenül vettem most elő ezt a filmet és az, hogy idén töltötte be premierjének ötvenötödik évfordulóját, csupán az egyik és őszintén, a legjelentéktelenebb mind közül. Azért is vettem elő, mert hatása, illetve tematikai mozgatórugói mind a mai napig felfedezhetők bizonyos filmeken, illetve az sem teljesen elhanyagolható, hogy mind a mai napig átélhető a Polanskiék által felvázolt rémület és frusztráltság. Legutóbb az Örökség kapcsán jöhetett fel a szó a Rosemary gyermekéről, előtte pedig a The Babadook kapcsán - abból a prózai okból kifolyólag, hogy mindhárom film vagy egy anyát, vagy egy leendő anyukát tesz középpontba. Ám míg az Örökség, illetve a The Babadook anyái egy idő után démoni alakot öltve hozzák a Poklot porontyaik fejére, addig Polanski művének főszereplője az, akit démoni figurák üldöznek és veszik ki minden energiáját. Mind az Örökség, mind a The Babadook és mind a Rosemary gyermeke abból nyeri legfőbb vonzerejét, hogy a zsigeri horrort átélhető, emberi drámából fakasztja, ami akkor is hatásos lenne, ha épp nem toldaná meg a rendező az egészet egy nagy adag fantasztikummal, illetve misztikummal. Ennek köszönhetően a szülői (kiváltképp az anyai) gondviselés rendkívüli nehézségei, problematikus mivolta, valamint a még meg nem született baba iránt érzett végtelen paranoia és félelem az, mely megjelenítődik - a horror hathatós eszközeivel felvértezve. És akkor még egy szót sem szóltunk Darren Aronofsky ámokfutásáról, az anyám!-ról, mely szintén megidézi valamelyest Rosemary szellemét.

A három közül azonban egyértelműen Polanski filmje a kakukktojás, hiába számít hivatkozási pontnak a másik kettő számára (vagy talán épp ezért is lóg ki annyira a sorból, hiszen sok mindenhez kötődik forrásként). Polanski ugyanis egyetlen álomjelenetet(?) leszámítva, ahol csak tudja, kerüli az explicitebb képsorokat, ahogyan attól is tartózkodik, hogy a gonosznak egyetlen behatárolható arcot adjon. Míg a The Babadook-ban ott volt a könyv lapjain ólálkodó kalapos szörny, addig nála minden a részletekben, a gyanakvásban, a megfoghatatlan paranoiában van. Az Ördög a részletekben lakozik. Azokban a nyájas mosolyokban, a romantikusnak szánt, majd elharapózó légyott utáni reggelben, amikor a férj csak megrázza a vállát arra a gondolatra, hogy az asszony aludt, amíg ő szépen "szerelmeskedett" vele. Ezért valamiképpen érthető az a sok értetlenkedő véleménynyilvánítás, amely mind a film "klasszikus" titulusát kérdőjelezi meg, hiszen lássuk be, olyan észrevétlenül küldi be Polanski a trójai falovat, hogy könnyen átsiklik a néző felette. Már akinek nincsen érzéke ahhoz, hogy észrevegye az apró finomságokat. A rendező a játékidő során főként a sejtetés eszközeivel él, amellyel olyan hatást ér el, mintha lassan, de biztosan bekúszna az egész a bőrünk alá. A szorongást pedig olyan egyszerű, mégis rendkívül szemléletes eszközökkel jeleníti meg, mint például egy egyszerű, utcán történő átkelése a főszereplőnőnek, kézikamerával kísérve, hömpölygő embertömeggel szemben. Remekül érezteti azt az elcsigázottságot, kényelmetlenségérzetet, mely a karakter sajátjává válik. 

A Rosemary gyermeke mindezek mellett azért is lehet mai szemmel nézve is aktuális, mert nem csupán egy olyan nő történetét látjuk, aki mindegyre elveszíti józan ítélőképességét és kezd kicsúszni a lába alól a talaj, de: egy olyan nő sztorija kerekedik ki, aki egy mérgező párkapcsolatban senyved és amely párkapcsolat nagyrészt híján van az egyenjogúságnak. Polanskinak nem ez volt az első alkalom, hogy egy bajba jutott nőről mesélt (első filmjeinek egyike, az Iszonyat is erről szólt), de ez volt az első, hogy bemutatott nekünk egy látszólag tökéletes házasságban élő párt. Boldogságuk pedig azért látszólagos, mert életüket javarészt az határozza meg, hogy mikor mi a jó a férjnek, míg a feleség legfeljebb olykor kap egy kis vigaszajándékot (mondjuk megveszik a lakást, ami annyira tetszik neki), hogy ne panaszkodjék nagyon. A nő elnyomását, az elnyomás és a férfi felsőbbrendűségének normalizálását mutatja be a film és azt, hogy ebből sokszor képtelenség menekülni.

Ezt láttad már?

Rengeteg hír, cikk és kritika vár ezen kívül is a Puliwoodon. Iratkozz fel a hírlevelünkre, mert kiválogatjuk neked azokat, amikről biztosan nem akarsz lemaradni.


Mintha ott lennél egy körön belül, ahol nincsenek sarkok, melyek menedékhelyet biztosítanának, a kör pedig minden próbálkozással egyre beljebb zárul. Ha ezt nézzük, nem nehéz párhuzamot vonni Darren Aronofsky anyám! című ámokfutásával, amely ugyancsak egy olyan nőt állít középpontba, aki ki van téve férjura akaratának, valamint művészi hóbortjainak - és szerepe le van redukálva arra, hogy a háttérben ott legyen mindig, támogatást nyújtva. Épp csak míg Aronofsky-nál a férj költőként próbálja magát kifejezni, addig Polanski filmjének férj-karaktere egy olyan színész, aki bármit megadna egy átütő szerepért. Konkrétan: bármit. Akár még fausti egyezséget is köt, ha arról van szó.  Apró kritika lenne a szakma felé Polanski részéről? Nem kizárt. 

Nem egy könnyű film ez, de nem véletlenül vált klasszikussá. Mert ahogy itt is látjuk, nincsen félelmetesebb annál, mint amikor nem tudod megmagyarázni rettegésed okát és nem tudod eldönteni, te magad csavarodtál-e be, vagy a környezeted az, ami nem normális. És hiába derül fény az igazságra, mit se számít akkor, ha ott állsz gyermeked bölcsője mellett és csak ringatod és ringatod. Belenyugodva sorsodba. Talán nincs ennél nyugtalanítóbb. 

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.