Van a filmben egy jelenet - nem, nem az a jelenet, de arról is lesz még szó -, amit nézve azt éreztem, hogy remekül képviselte ennek a filmnek az erősségét. Egy aprócska mellékszál aprócska jelenetéről van szó csupán, amelyben egy börtönviselt fekete férfi a barátnőjével beszél. Nehéz nap áll mögötte, hiszen mint azt láthattuk, újdonsült főnöke szarba veszi (mivel börtönben járt) és úgy en bloc érezhető, hogy nehéz visszarázódnia a társadalomba és felvenni a törvényesség ritmusát. Barátnője mégis azt mondja neki, büszke rá. A férfi pedig szinte könnyekig hatódik és értetlenkedik - őrá büszke? Ugyan miért? Mert talpon van és csinálja. Minden szar ellenére. Apró, de megható jelenet, amely a férfi későbbi döntésének árnyékában még szívfacsaróbbá válik. Valamiért mindig elszomorodok, amikor ezt nézem és most sem voltam másként. Mann-t ennél jobban még nem érdekelték az általa mozgatott karakterek, ennyire még nem volt empatikus és érzelmes. Úgy érzem, többek között ezek az apró momentumok teszik ezt a filmet igazán naggyá és grandiózussá.
Sokan Michael Mann, valamint a kilencvenes évek egyik legnagyszerűbb filmjeként aposztrofálják az 1995-ös Szemtől szembent és ezzel az állítással nem is nagyon lőnek mellé. Lehet ugyan, hogy rendezett hasonlóan erős, vagy még erősebb filmeket (Az utolsó mohikán, Embervadász és még lehetne sorolni), de ami az általános scope-ot és ambíciót illeti, talán itt tűzte ki maga elé a legnagyobb célokat. Pedig az alapsztori lényegében egy rabló-pandúr harc és mint olyan, faék egyszerűségűnek hat. Neil McCauley (Robert De Niro) a maga jól bevált csapatával (Val Kilmer, Tom Sizemore, Danny Trejo) és egy kiegészítő taggal megcsinál egy erőszakba torkolló rablást, amellyel magára vonják a törvény őreinek figyelmét. Miközben tehát előkészítik a következő nagy melót, Vincent Hanna (Al Pacino) és nyomozótársai egyre szorosabb és szorosabb hurkot fűznek a banda nyaka köré. A konfrontáció elkerülhetetlen.
A két színész - Pacino és De Niro - ugyan már szerepelt korábban ugyanazon filmben, a Keresztapa II-ben, ott azonban két különböző idősíkban játszottak, így gyakorlatilag a Szemtől szemben volt az első olyan film, ahol együtt vannak a vásznon. Vicces, hogy erre azóta is csak kétszer volt példa és egészen a 2019-es Az írig kellett várnunk arra, hogy méltó, közös visszatérését láthassuk ennek a két ikonnak (a Törvény gyilkosát pedig próbáljuk meg teljesen elfeledni). Valahogy teljesen adta magát, hogy ellenfelekként jelentek itt meg, a forgatókönyv szerint kvázi ugyanannak az éremnek a két oldalaként. Mindketten ugyanolyan elhivatottak, mindketten ugyanolyan profik és rutinosak, viszont egyiküknek értelemszerűen előbb-utóbb felül kell kerekednie a másikon (nem színészként persze, itt mindketten ugyanolyan magasra jutnak és egyikük sem bukik el). Mann tehát egyenlő felekként ábrázolja ezt a két férfit, a hétpróbás banditát egyfajta betyárbecsülettel megtoldva, Vincent nyomozóját pedig makacs buldogként, aki hajtja és hajtja az ügyet, amíg csak van benne szufla.
A Szemtől szemben a döntések és elvek filmje, Mann pedig acélos hidegséggel és - mint már említettem - tőle valamelyest meglepő empátiával és érzelmességgel önti mozgóképes költészetbe ezeket a fogalmakat. Nem csupán Neil-t és Vincentet ábrázolja ezek mentén, de a többi csapattagot is: mindnyájan folyamatos, súlyos döntések mentén élnek, mindnyájan kockáztatnak, pengeélen táncolnak és igyekeznek betartani egyfajta íratlan szabályokat, elveket. Neil bandája régimódi banda, kicsit, mint Peckinpah Vad bandája (amely egészen bizonyos, hogy egyébként is ihletadó forrásként funkcionált Mann számára), a tagok összetartanak, becsülik egymást, családostól összejönnek vacsorára, de közben - ha szükségszerű -, hidegvérrel lelőnek bárkit, aki kompromittálná őket. Vagy aki éppen veszélyezteti az egységet és a szabályszerűséget. Mann-től persze nem áll távol az olyan férfiak ábrázolása, akik makacs elhivatottsággal végzik a dolgukat - akár ha a Miami Vice-ot nézzük, akár ha az Embervadászot, vagy a Thief-et -, ehhez pedig mint többször, itt is hozzátársul a szerelem, a románc kilátástalansága, végzetszerűsége.
A film egy pontján Neil megismerkedik egy nővel, nézik Los Angeles fényeit, beszélgetnek, egymásra vannak hangolódva, az eléjük táruló város látványossága és a horizont végtelensége pedig bár lehetőségekkel kecsegtetne, a férfi életviteléből fakadóan teljes kontrasztban áll a helyzet lehetetlenségével. Nincs idő szerelemre. Mégis, ez a két kallódó lélek (Amy Brenneman szívfacsaró a maga természetességével, köznapiságával és azzal, ahogyan issza minden egyes szavát a férfinak) néhány kósza pillanatra összetalálkozik és képesek egymásnak boldogságot adni. A boldogság pedig Michael Mann történeteiben mindig múlandó. Mert ugye azok a fránya elvek… Szívfájdítóan, melankolikusan, amolyan maszkulin módon romantikus film a Szemtől szemben, amiben magányos emberek próbálnak társra lelni.
A magam részéről nagyon szeretem a rendezőnek ezt a módszerét, ahogy képes meglelni ebben a bizonytalanságban és a múlandóságban a szépet. Amiként azt is szeretem, ahogyan képes úgy tálalni két eltérő habitusú és életvitelű férfi találkozását, hogy az egy rendkívül elegáns, tökéletesen élére vasalt, ugyanakkor feszült és a maga módján, sajátosan romantikus jelenetté váljék. Nem véletlenül emlegetjük mind a mai napig azt az ominózus kávéházi jelenetet, amelyben Pacino és De Niro végre leül egymással szemben. Nem csak azért jó, mert ez a két színész végre egy szcénában szerepel, hanem azokért a dialógusokért is, amelyeket a szájukba adtak. Két férfit látunk, amint rezignáltan, ugyanakkor egymás iránti tökéletes tisztelettel megbeszélik, nem értenek máshoz, mint a szakmájuk és nem is szeretnének váltani. Egyszerű jelenet, mégis tökéletesen megágyaz a későbbieknek, más részről látszólagos könnyedséggel húzza alá mindazon tulajdonságokat, amelyek ezt a két karaktert jellemzik, valamint azt a konfliktust, amely kettejük között létezik. Egyszerű a jelenet rendezése is: csupán két kamera felvételét használta Mann (a jelenetet magát hárommal forgatta, de végül a harmadik felvételeit nem használta fel), mindkettő over-the-shoulder pozícióban van, egyik arcról vágunk a másik arcra, majd vissza. A rendező érezte, nem szabad az ilyet túlrendezni, kevesebb néha több - az eredmény pedig magáért beszél.
Stílust illetően is gyönyörű film még mindig, huszonöt év múltán is: nem csak az éjszakai látképekre gondolok, amelyek külön, teljes értékű mellékszereplőként léteznek a filmben, de Elliot Goldenthal hol intenzív, hol finoman bekúszó zenei aláfestésére is. Mann mindezeken felül arra is figyelmet fordított, hogy valamelyest realista képet nyújtson, így akciójelenetei kerülik azt a glorifikált csinnadrattát, ami sajátja a kilencvenes évek akciófilmjeinek, meg úgy nagy általánosságban a hollywoodi akciófilmeknek. Amikor a film egyik csúcsjelenetében egymásnak feszül Vincent és Neil csapata, minden lövésnek súlya van és könyörtelenül húzza alá a rendező ennek a világnak a fatalista jellegét. Erőteljesen jelzi: ha ebben a világban élsz, akkor számítanod kell arra, hogy ólom lyuggatta testtömeggé válsz. Fenomenális jelenet, itt is erősen érezhető Peckinpah szelleme, a realisztikusságra való törekvés, a kíméletlenség, az intenzitás, a felépítés zsenialitása. Mann zsenijét bizonyítja az is, hogy szurkolunk itt mindenkinek, Vincentnek és Neil bandájának egyaránt, szurkolunk azért, hogy összejöjjön ez az utolsó meló és épségben elgurulhassanak a kocsival. De tudjuk nagyon jól azt is, hogy a szar elkerülhetetlenül felcsap a plafonra. Mert - ahogyan azt már írtam - valakinek alul kell maradnia ahhoz, hogy a másik felülkerekedjen.
Annyi minden van még, ami miatt érdemes imádni ezt a filmet, hogy felsorolni is nehéz: az utolsó jelenetek katartikussága, Dante Spinotti operatőri munkája, Pacino szórakoztató alakítása, De Niro higgadtsága, fel-feltörő agresszivitása és gyengédsége, valamint a női szereplők erőteljes jelenléte. De nem mehetünk el amellett sem szó nélkül, hogy hiába ábrázol Mann egy maszkulin világot, a női jelenlét kulcsfontosságú. Amy Brennemantől kezdve Diane Venorán át egészen Ashley Juddig mind remek alakítást nyújtanak, nem eltörpülve férfitársaik mellett, viszont méltó partnerükké válva. Karakterüket tekintve egyszerre maró őszinteség és vágyott gyengédség az, amellyel aládúcolják férfitársaik mindennapjait. Meglehet ugyan, hogy bizonyos vonásaiban mintha Mann túl sokat szeretett volna egy kalap alá venni, de valahogy ezek a "túlkapások" is elegánsan ékelődnek bele a film szövetébe. A börtönviselt férfi minidrámája, a szadista Waingro cselekményen kívüli ámokfutása ugyan első blikkre mind kicsit kilóg a sorból, tematikában mégis illeszkedik és hozzáad a nagy képhez. Segítik azt, hogy az összkép egy igazán nagyívű, sokrétű alkotás legyen, amit érdemes újra és újra felfedezni, amiért érdemes rajongani és amibe érdemes elmerülni. Még így, huszonöt év múltán is.