Elmore Leonard, a New Orleans-i író számtalan feledhetetlen történetet adott nekünk, amikhez talán még jobban kötődünk manapság a 2013-ban bekövetkezett halála óta. A Börtönvonat Yumába, a Jackie Brown vagy éppen a Mint kámfor mind-mind magával ragadó regények és persze magával ragadó filmek is. Ám az 1990-ben megjelent Szóljatok a köpcösnek! (eredeti angol címén Get Shorty) könyvet vagy mozit nem szokták annyira gyakran együtt említeni a fentiekkel, az évek múlásával pedig egyre kevesebb figyelmet kap sajnos. Ami elég nagy baj, hiszen a regényt feldolgozó film több szempontból is egy frenetikus alkotás.
Maga a film 1995-ben, azaz öt évvel a regény megjelenése után debütált a mozikban, és már akkor lehetett érezni, hogy egy nem mindenki számára fogyasztható alkotás lett. Jelen esetben nem a kritikai vagy a bevételi számokat értjük ez alatt, hiszen mindkettőnél igencsak jól szerepelt a Szóljatok a köpcösnek! (világszerte 115 milliót hozott vissza a konyhára). Inkább stílusában és érhetőségében okozott/okozhat fejtörést néhány nézőnek. Pontosan emiatt sokaknak nem lesz ínyére ez a film - de akiknek igen, azok egy fergetegeset utazhatnak a hollywoodi mozibizniszben.
A Szóljatok a köpcösnek! története egy Miamiban ügyködő gengszterre és behajtóra, nevezetesen Chili Palmerre (John Travolta) fókuszál. Ő egy nap roppantul ráun erre az egész szakmára, így inkább elutazik Los Angelesbe, hogy egy filmet készítsen. Saját bevallása szerint mozifilmet forgatni könnyű - főleg ha zsarolással szerzed a pénzt és az embereket hozzá -, de múltjának kétes megítélésű figurái és az új munkájának közel hasznavehetetlen alakjai nem hagyják nyugodni Palmert. Csaknem mindenki akar tőle valamit, a szálak egyre kuszábbak és kuszábbak lesznek, a kérdés pedig az: megússza-e élve ezt az egész forgatást?
A filmet a Men in Black: Sötét zsaruk-trilógia, az Addams Family 1-2., vagy a Rumlis vakáció rendezője, vagyis Barry Sonnenfeld dirigálta le mintegy szárnypróbálgatás gyanánt. A Szóljatok a köpcösnek! mind a mai napig az egyetlen R besorolású filmje, és ha valaki tényleg látta a mozit, az nyugodt szívvel elmondhatja, hogy igencsak mellélőttek ezzel a korhatárral. Mindenesetre Sonnenfeld nagyon jól érezte magát a forgatáson, ám mikor egyben megnézte a kész filmet, már lebiggyedt a szája. Szerinte nagyon lassú lett, csak a dialógusokon van a hangsúly és nem az akciókon, amiből még kevés is van. Ám miután látta a pozitív kritikákat, "egye fene" alapon, megbékélt ezzel az alkotásával.
Valamilyen szinten persze igaza is van a rendezőnek, hiszen a film roppant lassú és tényleg a furcsa párbeszédekre lett felhúzva csaknem a teljes sztori. Itt-ott azért akad némi lövöldözés meg akció, de semmi különleges. Mindez annak tudható be, hogy John Travolta lett a főszereplő. Miután ő bekerült a képbe, rögvest kiállt amellett, hogy kvázi az eredeti Elmore Leonard párbeszédeket használják a filmben, és ne irkálja át ezeket a stúdió. Ez sokak szemében nagy szálka lett, beleértve egy maréknyi nézőt is, hiszen szó mi szó, sokszor tényleg olyan érzése van az embernek, mintha fénymásolták volna a regény lapjait. Ez persze nem feltétlenül baj, hiszen végeredményként működött a formula, de feltűnik azért az eredeti prózai dialógusok stílusa.
Ám hogy miképpen került be Travolta a képbe, az egy másik érdekes történet. Eredetileg a színész visszautasította a szerepet, nem tetszett neki (ahogy Al Pacinónak, Michael Keatonnak, Bruce Willisnek, Warren Beattynek vagy éppen Dustin Hoffmannek sem). Majd miután jó barátja és volt munkatársa, Quentin Tarantino beszélt a fejével, mégis elvállalta három és fél millió dollárért. Ez annyira jó döntésnek bizonyult, hogy még egy Golden Globe-díjat is bezsebelt az alakításáért.
De hogy jön ide pont Quentin Tarantino, Hollywood egyik fenegyereke? Nos, első körben őt szemelték ki a stúdiónál, hogy megrendezze a filmet, ám ahogy Travolta, úgy ő is visszautasította a felkérést. Mindenképpen szeretett volna egy Elmore Leonard regényből mozit forgatni, és sokáig hajlott is rá, hogy erre mondjon igent, de szíve mégis egy másik könyvhöz húzta, a Rum Punch-hoz. Ebből 1997-ben készítette el a Jackie Brown-t (amiben slusszpoénként Michael Keaton is játszik azután, hogy nemet mondott Chili Palmer szerepére).
Viszont itt még nem ért véget a visszautasítások hosszú sora, hiszen sokáig a levegőben lógott az egyik mellékszereplő is. Martin Weir egy kissé ripacs színész a történetben, akit végül az utánozhatatlan Danny DeVito játszott el. Eredetileg úgy volt, hogy DeVitónak nem más szerepet ajánlottak fel, mint magát Chili Palmert, a főszerepet. Végül nem tudta elvállalni ezt, hiszen anno (szó szerint, színészként és rendezőként is) forgatta a Matilda, a kiskorú boszorkányt, de hogy kevesebb fejfájást okozzon a stúdiónak, Martin Weir mellékszerepére igent mondott. Az érdekesség ezzel kapcsolatban az, hogy a forgatás környékén lakó emberek azt hitték, hogy Danny DeVito megváltoztatta a nevét Weirre, hiszen az a környék teli volt plakátozva az ő képével, amiken Bonaparte Napóleonnak volt felöltözve - ami persze a Szóljatok a köpcösnek! történetéhez kellett.
Travolta és DeVito mellett rengeteg híres és tehetséges színészt is sikerült végül leszerződtetniük a filmhez, mint például a producer Harry Zimm bőrébe bújó Gene Hackmant. Ő egyébként sokáig nem adta be a derekát, hiszen elmondása szerint nem ért a komédiákhoz, nem jó komikus színész. Miután Sonnenfeld részletesen elmagyarázta neki, hogy pont az lenne a lényeg, hogy egy nem "vicces" színész játsszon egy "viccesnek" akarni látszó karaktert, Hackman igent mondott. Rajtuk kívül Rene Russo, Dennis Farina, Delroy Lindo, James Gandolfini, Harvey Keitel, az igazi Ernest "Chili" Palmer és még Ben Stiller is szerepelt a filmben - mondjuk az utóbbinak teljesen kivágták a jeleneteit.
A Szóljatok a köpcösnek! egy borzasztó érdekes film mind a mai napig. Egy olyan kettős érzés kevereg a nézőben az elejétől a végéig, ami egyszerre veszi rá, hogy tartson távolságot a karakterektől, a történettől, az egésznek a miliőjétől, és ragadja magával ezeknek minden egyes bájával együtt. Többször újranézős, a dumái ha nem is lettek szállóigék, de rendre idézhetőek, és ez a mérhetetlenül laza, piti gengszteres stílusa (legfőképp Leonardnak) emeli csak igazán a filmklasszikusok közé. Mindenképp érdemes adni neki egy esélyt - a 10 évvel későbbi folytatásnak már kevésbé…