ez egy színes film!
ez egy kalandfilm!
ez egy csupa akció film!
ez egy mulatságos film!
ez egy kegyetlen film!
ez egy szomorú végű film!
ez nem egy drága film!*
A szikár, magyar ugaron vágtatnak. Elöl Farkas Csapó Gyurka, mögötte Mérges Balázs csendbiztos és pandúrjai. Egyszer csak Gyurka megáll, Balázsék ugyanúgy. Gyurka felméri a helyzetet, ellenőriz, üldözői nem mozdulnak, majd ettől megnyugodván szépen fogja magát és lepisál a lóról. Mérges Balázs arcán végigül egy mosoly (mintegy nyugtázva ellenfele vakmerőségét és komiszságát), majd ugyanígy tesz, embereivel tart egy kis pisiszünetet, hogy aztán újult erővel folytassák a vágtát. Western, magyar módra.
Szomjas György filmje Farkas Csapó Gyurkáról szól, a betyárról, aki éppen fogságából szökik történetünk elején, hogy aztán elinduljon revansot venni azokon, akik őt feldobták. A pandúroknak persze nem tetszik, hogy szabadon kószál, elfogásával Mérges Balázst bízzák meg, akinek felügyelnie kell a tájat és gondoskodni arról, hogy a földesurak földjei szépen zavartalanul és békében hozzák a hasznot.
Amikor azt mondom, magyar western, túl sok filmre nem tudunk asszociálni Szomjas György alkotásán kívül. Eszünkbe juthat még a Rosszemberek (szintén az ő rendezése), a Kostyál Márk Kojotja, Hajdu Szabolcs Délibábja, és most hirtelen a sort le is zárnám, mert több címre nem tudok gondolni. Csak szétszórva találunk tehát a magyar filmgyártásban ilyen jellegű filmeket, sosem lett divat hasonszőrű művet készíteni nálunk, sosem volt igazán nagy keletje (hiába vált az idők folyamán kultuszfilmmé például a jelen tárgyalt alkotás). Személyes véleményem szerint nagy kár ez, hiszen elnézve azt, ahogyan megjelenik a Hortobágy a Talpuk alatt fütyül a szél-ben, ékes bizonyítékát nyújtja annak, hogy igenis van létjogosultsága hungarische környezetbe ültetni a műfaji motívumokat és ikonográfiákat. Ragályi Elemér operatőri munkáján keresztül a magyar tájnak egy olyan csapzott, piszkos, romantizálatlan és idillmentes arculatát ismerhetjük meg, amely remek táptalajt biztosít ennek a jó és rossz határait összemaszatoló, melankolikus és karcos történetnek. Olyan történetnek, amelyet láthattunk már többször, egyes elemeit kívülről fújjuk, de a végeredményt mégsem érezni puszta lenyúlásnak, neadjisten nyugatmajmolásnak. A közeg, melyben játszódik, frissé teszi és izgalmassá, és ami még nagyszerűbb: a műfaj maga gyönyörűen idomul a tájhoz és ezekhez a borszítta, csikóbajszú fizimiskákhoz.
A film a maga másfél órájában, ahogyan megannyi western megtette már őelőtte, kicsit az idők változásáról és annak múlásáról is beszél szűkszavúan, amolyan magyaros karcossággal, darabossággal. Szomjas előtt, előfutár gyanánt ott volt egy Sergio Leone, aki a Volt egyszer egy vadnyugat című remekében mutatta be a vasútvonalak korszakváltó kiépítését, miközben egy kőegyszerű bosszúdrámát ágyaz történelmi kontextusába. Hazánk rendezője Leonéval szemben a betyárok szabadon garázdálkodásának végét festi meg, egy olyan határpontot, amikor ezeknek az embereknek már nincsen maradásuk a magyar pusztában - hiába tűnnek becsületesebbnek, mint a pöffeszkedő földesurak. Vagy ugyanígy felhozhatjuk Sam Peckinpah csodálatos művét, A vad bandát, ami pedig a bajtársiasságot, a fosztogató rablóbanditákat illető romantizáló szemléletet siratja, teszi be koporsóba. Bevallottan és érezhetően hatottak Szomjas filmjére ezek a művek, már csak abbéli tekintetben is, ahogyan a karakterek közti interakciókat, viszonyrendszerét mutatja be. A főszereplő és Mérges Balázs közti kapcsolat például határozottan megidézi A vad banda William Holden-Robert Ryan szembenállását, hiszen mindkét párosra jellemző, hogy bár egyikük a törvény mellett, másik törvényen kívül helyezkedik el, mindketten tisztelik a másikat. Ahogyan Robert Ryan is csendes megadással és melankóliával a szívében üldözi ellenfelét, addig a Bujtor játszotta csendbiztos is ugyanígy tesz: tudja, hogy nem jó így, ha rajta múlna, nem így lenne, de az anyja keservit, csak meg kell tennie azt, amit a törvény előír, és ha kell, hát kikövezi Gyurkának a bitófához vezető utat.
A Talpuk alatt fütyül a szél mindezzel a mélabússágával együtt vagány és szórakoztató film is, amelyben ugyanúgy megvannak azok a külső védjegyek, mint a többi klasszikus westernben, csak épp a honi viszonyokhoz simulva. A képi világon látszik ugyan, hogy alacsony költségvetésből gazdálkodtak, de olcsónak mégsem hatnak, ahogyan az akciójeleneketek is hiába minimalisták, pont ez a tőről metszett szigor és lényegre törés áll jól nekik (fejlövés premier plánban, paripa lepuffantása, elmaradhatatlan kocsmai csetepaté). De ami legfontosabb talán, hogy a színészek is megtalálták saját magukat ebben a zsánerben. A Djoko Rosic által életre keltett Farkas Csapó Gyurka emlékezetes és karizmatikus megjelenéssel bír, egyszerre kiemelve a karakter "larger-than-life" vonalát és az élet és idő által meggyűrt, viseltes csirkefogó személyiségjegyeit. Szimpatikus karakter, amennyire szimpatikus karakter volt őelőtte Corbucci Djangója vagy Leone Szöszije. Szimpatikus, mert úgy lázad, hogy közben ha kell, törvényt bont és nem hajt fejet semmilyen láthatatlan erő előtt. Mellette remekel az ármánykodó ifjonc, Jeles Matyi szerepében Vladan Hole, aki az új időket képviseli annak minden kiszámíthatatlanságával, hevületével és napraforgó-attitűdjével. Személyes kedvencem azonban még ilyen arcok mellett is Bujtor István, aki karimás kalapban, bőrdzsekiben a maga jellegzetes hangjával és pofaszőrével uralja az összes jelenetet. Bujtor - ahogyan a többiek -, minimális párbeszéddel, megannyi kifejező tekintettel kommunikálja a néző felé ennek a férfinak a belső viaskodását és az új időkkel szembeni antipátiáját. Az ő karakterén keresztül világlik ki leginkább a rendező azon szándéka, hogy a jót és a rosszat összemossa, hiszen hiába áll a törvény oldalán, több jelenetből is kitűnik, hogy inkább szimpatizál azokkal az emberekkel, akiknek elfogására felesküdött, mintsem azokkal, akik mindezt parancsba adták. Lényének tragédiája abból fakad, hogy csinálja a dolgát csakazértis. Ne azt utáljuk ugyebár, aki a sportot űzi, hanem utáljuk inkább a sportot (azaz azokat a kíméletlen, érzéketlen ficsúrokat, akik kiadták az ukázt). Bujtort elnézve azon gondolkodtam, hogy miért is nem lett ez az ember még nagyobb sztár és hogy miért nem készítettek vele idehaza még több ilyen jellegű filmet. Mert hogy jól áll neki ez a műfaj és megvan hozzá a megjelenése és sármja, az vitathatatlan tény. 
Ami az összképet illeti, ugyan kissé itt-ott döcögősnek éreztem a történetmesélést és a lényegbeli információk csepegtetését (bár ez javarészt abból fakad, hogy Szomjas nem nagyon beszélteti a szereplőit, csak ha muszáj), de úgy gondolom, ezek az apró hibák is hozzáadnak a nagy egész csiszolatlan bájához. A hangulat, a színészek, a közeg, az egész, ahogy van, rendkívül megnyerő és határozottnak hatott. Lényegretörő, hamisítatlanul magyar és minden ízében lázadó. Lényegretörő, mert nem kerülgeti a forró kását a mondandóját és lényegét illetően és lázadó, mert nem hogy ma nem divat westernt készíteni Magyarországon, de 1976-ban mégcsak nem is értették azt (a kritikusok sem), hogy valaki egyáltalán miért is akarna ilyet művelni. És lám, az idő azért csak Szomjas Györgyöt és elképzeléseit igazolta. Követője persze - ahogyan arra már utaltam korábban - nem sok akadt, legfőképpen saját maga, a szintén, hasonlóan puritán és spagetti westernekre hajazó Rosszemberekkel ugyanígy beletenyerelt a tutiba. Aztán síri csend és hullaszag. Minden olyan filmrajongónak ajánlom tehát jó szívvel ezt a filmet, aki vonzódik a westernekhez, vagy aki szeretne valami érdekeset látni. Valami kuriózumot. Mert ez az. Minden egyes koszos-poros, sáros porcikájában. Így, negyvenöt év távlatából is. Szomjas György pedig nyugodjék békében.
*az idézet a Talpuk alatt fütyül a szél filmnovellájából származik, amely fellelhető a Kopaszkutyák című kötetben