Girls just want to have fun.
Thelma és Louise (Geena Davis és Susan Sarandon) igazából csak azt akarta, amiről Cindy Lauper is énekelt a nyolcvanas években: jól szórakozni. Elmenekülni a hétköznapok szürkeségéből, elmenekülni a férfiaktól, a bunkó férjtől, a kiismerhetetlen sráctól. Kicsit inni, csinálni olyan dolgokat, amit amúgy nem csinálna az ember. Végtére is a két lánynak sikerül mindez: kicsit jól is érzik magukat, el is menekülnek hétköznapjaik férfiaitól és mindenképpen olyan tevékenységet folytatnak, amit addig soha. Útjuk egy pontján gyilkosságba keverednek (Louise lelő egy férfit, aki Thelmát meg akarja erőszakolni), majd pánikszerűen lelépnek a tett helyszínéről, hogy aztán szépen lassan a bűncselekmények egy olyan spiráljába kerüljenek, amiből nem látják a kiutat.
Ridley Scott 1991-ben már a háta mögött tudhatott néhány remek filmet: ekkor már elkészítette az Alien-t, a Fekete esőt, valamint a Szárnyas fejvadászt is. Már ekkor is nagyon jól látszott az, hogy ő az a rendező, aki nem hajlandó elkötelezni magát egyetlen műfaj vagy téma mellett, az pedig hogy a Thelma és Louise-t választotta, azt is megmutatta, hogy az Alien női hőse nem csak véletlen volt. Ripley után újabb olyan karaktereket segített létrejönni, akik máshogy ugyan, de inspirálóak és gazdagítják az úgynevezett kemény, független és erőskezű női karakterek panteonját.
A rendező filmje ugyanakkor nem csak a fenti miatt nevezhető még a mai nap is klasszikusnak és megkerülhetetlen alkotásnak: a férfi-női egyenjogúság témájának relevanciája révén még most is izgalmasnak és érdekesnek hat, a szórakoztató megvalósítás pedig erre rá is segít. A forma, amelyben ezt a történetet el kívánta Scott mesélni, a klasszikus road movie formája, mely során a két főszereplő útjuk során mind egyre meredekebb és meredekebb szituációkba kerülnek, ezek a szituációk pedig értelemszerűen - tisztán és jól lekövethetően - jellemeiket formálják. Habár a film főszereplője Thelma és Louise, a rendező leginkább Thelma karakterét állítja középpontba és ő az, aki a legnagyobb változáson megy keresztül. Míg a film elején bólogatva teszi a dolgát - ebédet főz, takarít és igyekszik illedelmesen beszélni a tahó férjével - szép lassan, a történtek hatására elkezdi levedleni ezt az "engedelmes háziasszony"-szerepet. Igen, a film azt mutatja be, hogy a férfiak és nők között sokszor egyfajta látszólagos alá-fölérendeltségi viszony alakul ki, ennek kiegyenlítésére tett kísérlet pedig szép szóval nehezen érhető el: egyetlen elérhetőnek bizonyuló eszköz az erőszak és a dacos viselkedés.
Minél távolabb haladunk Thelma kezdetleges énjétől, annál szórakoztatóbbá és vadabbá válik az utazás. A lány eleinte óvatlanul veti bele magát a hirtelen jött szabadságba, naivaként csodálkozik rá az őt ért igazságtalanságokra, hogy aztán a végére érve igazi vadóccá változzon, aki nem fél áthágni a törvényeket. Ezzel szemben Louise már egy jóval kiforrottabb pontból indul - óvatossága, keserűsége és rejtélyes múltja, melyet megpedzegetnek a film során gócpontját, egyfajta előrejelzését képezik a cselekmény drámaibb eseményeinek. A film más részről kaján örömmel veti bele magát a férfi sztereotípiák arcon csapásában és porba tiprásába, így a kanos kamionos éppúgy megkapja a magáét, mint a lusta férj, akitől egy amúgy ártatlannak minősülő, kedvesnek minősülő szó is gyanúsnak hat. Ezeken a kisebb-nagyobb bosszúkon nézőként ugyanúgy tudok mosolyogni és szórakozni, mint ahogyan élvezik ezeket maguk a csajok és az se számít, ha olykor kicsit elrugaszkodunk a realizmus talajától és feláldozzuk azt a maximális, szó szerint bombasztikus elégtétel oltárán.
Persze nem állítja a film azt, hogy az összes férfi öntelt tróger és magánál alacsonyabb rangon kezeli a nőket. Még ha az a maroknyi normális karakter (Michael Madsen, Harvey Keitel - instant szimpatikus figurák) nem is feltétlen számít döntőnek a címszereplők végső sorsában, azért a jelenlétük megnyugtató, hovatovább: árnyalja valamelyest a képet. Bár hozzá kell ehhez tenni, hogy egyikük sincsen szépen kiglancolva, leginkább egydimenziós karakterekként mozognak, azt a célt szolgálva, hogy erősítsék, vagy enyhítsék éppen a bennem, mint nézőben keletkezett dühöt az nemekből fakadó különbségek igazságtalanságait látva. A célt azonban elérik: amikor olyan remek és sokoldalú színészek bukkannak fel, mint amilyen Harvey Keitel (mint a hajtóvadászatban segítő nyomozó), Michael Madsen (Susan Sarandon karakterének a párja)), vagy épp a pofátlanul fiatal, farmerben nyomuló Brad Pitt (egy stoppoló, aki egyből flörtölni kezd Thelmával), akkor igazán rosszul nem járhat az ember. Igazi kis sztárparádé van itt, amit öröm nézni még ma is.
És hogy mindezeken kívül miért is működik annyira még ma is a Thelma és Louise? A választott témát Scott jó dinamikával (bár el kell telnie egy kis időnek, mire igazán elemébe kerül a cucc), jól időzített humorral, némi iróniával és egy pesszimista, ám mégis katartikus, kielégítő befejezéssel tálalja. Enyhén keserédes, mégis szórakoztató hangnemben prezentálja két nő vágyott szabadságát és azt, hogy ezt a szabadságot bár el lehet érni, de sokáig nem tart, és megvan a maga ára. A két nő kvázi modern kori westernhősökként, szabadságharcosokként vágtatnak az amerikai országúton és céljuk csupán az, hogy végre ne kezeljék őket le csak azért, mert nők. Ám míg Butch Cassidy és a Sundance kölyök inkább azzal küzd meg, hogy eljárt felettük és dicsőségük felett az idő, addig a két nő csupán annak lesz áldozata, hogy szórakozni akartak egy jót. A mókát pedig valaki mindig elbassza.