Hirdetés

Filmklasszikus: Tigris és sárkány

|

Idén mutatták be húsz éve Ang Lee nagysikerű harcművészeti filmjét.

Hirdetés

"Nincsen jelenvalósága annak, amit megérintünk. (…) nincs semmi, amibe kapaszkodhatunk ezen a világon. Csak az elengedéssel birtokolhatunk bármit, ami valós."

- mondja a film egy pontján Li-Mu Paj, miközben talán először életében gyengéden megérinti annak a nőnek a kezét, akit szeret. Ebben a mondatban, ebben a jelenetben benne van esszenciálisan az egész film: a boldogság be nem teljesülése, a szerelem minduntalan üldözése és az, hogy a másikat el kell néha engednünk ahhoz, hogy igazán súlya legyen az érzéseinknek.  

Hirdetés

Ang Lee filmrendező már túl volt egy nagysikerű és azóta is imádott Austen-adaptáción (Értelem és érzelem), egy depresszív családi drámán (Jégvihar), valamint egy polgárháborús eposzon (A pokol lovasai), mire úgy döntött, visszatér gyökereihez és egy film kedvéért elhagyva az angol nyelvet, ismét távol-keleti tájakra utazva visz magával filmnézőit. Lee filmje egy ötrészes regénysorozat negyedik részét dolgozta fel (a regénysorozat címe: Daru-Vas Pentalógia) és kínai-tajwani-kantoni-amerikai koprodukcióban készült el. Kapott a filmre 17 millió dollárt (relatíve nézve ez nem volt túl sok), néhány nagy nevet (Chow-Yun Fat, Michelle Yeoh), ő pedig cserébe elkészítette minden idők egyik legtöbbet díjazott harcművészeti filmjét (ami mellesleg az egyetlen a műfajában, ami Oscart nyert).

Ha Ang Lee filmjeit megnézzük, akkor az első, ami szembeötlő lehet az az, hogy filmográfiájában egyaránt helyet kap nagyköltségvetésű látványmozi, kosztümös szerelmes film, erotikus film, személyesebb hangvételű dráma de akár komédia is. Lee sosem tudott (illetve akart) leragadni egyetlen műfajnál és ha esetlegesen úgy is tűnt, hogy bekebelezte őt az Álomgyár középszerűsége, végül ennek éppen az ellenkezője derült ki. Akár ha megnézzük a 2003-as Hulk című filmjét, amely ötletes, képregénypaneleket idéző képi világával próbált frissíteni, vagy épp ha vetünk egy pillantást a Pí életére, ami túl azon, hogy döbbenetes látványvilágot tudhatott magáénak, szellemiségével, gondolatiságával éppúgy képes volt levenni minket a lábunkról. Akármelyik filmjét nézzük is meg, Lee alkotásainak alappillérét az érzelmek adják, amelyek jelen vannak a leginnovatívabb, legvadabb képköltemények közepette is (habár legutóbbi mozijáról, a Gemini Man-ről nem tudok nyilatkozni, mert még nem láttam). Ezt figyelembe véve pedig ha elsőre furcsának is tűnhetett annak idején, hogy ez a Jane Austen-t adaptáló férfi egy vérbeli wuxiát készít (vuhszia), az eredményt elnézve már egyáltalán nem emelhetjük egekbe szemöldökünket meglepetésünkben.

De miről is szól a Tigris és sárkány? Első körben Li Mu-paj-ról (Chow-Yun Fat), a messze földön híres harcosról, aki hosszú évek után hazatér, hogy megpihenjen és hátrahagyja a vérontást. Kardját, a Zöld Végzetet barátjára hagyja, ám azt az első éjszaka egy ismeretlen tettes ellopja, ezzel pedig eléri, hogy a rettenthetetlen kardforgató egyelőre még ne nyugdíjazza magát. Jó barátjával, Jü Su-Liennel (Michelle Yeoh) ered a tolvaj nyomába, ám gyorsan kiderül, hogy a háttérben a férfi egykori ellensége és mesterének gyilkosa, a Jáde Róka áll, valamint annak egy fiatal tanítványa.

Leírva a történetet akár arra is asszociálhatunk, hogy egy egyszerű, faltól-falig harcművészeti mozival állunk szemben. Bosszúállás, gyilkolásba belefáradt harcos, két generáció összecsapása - minden adott volt ahhoz, hogy egy ízig-vérig műfaji darabot rakjon le Lee az asztalra, annak minden közhelyével együtt. Ám ha túlmegyünk az alapsztorin, akkor láthatjuk, hogy igazából itt sokkal, de sokkal többről van szó, mint szimpla akciófilmes toposzok összessége - és nyilvánvalóan ezen többlet miatt vívott ki magának később kultstátuszt. A fáma szerint, amikor Lee még 1998-ban felajánlotta Michelle Yeoh-nak a szerepet, akkor úgy adta el neki, hogy lényegében az Értelem és érzelem harcművészeti változatát szeretné elkészíteni. Yeoh-nak tetszett az ötlet és rögtön rá is bólintott a dologra. A hasonlat, hangozzék bármennyire egyszerűen, rendkívül találó, hiszen a Tigris és sárkány minden fontos szereplőjének tetteit egy másik szereplő iránt érzett szerelme és/vagy tisztelete mozgatja és motiválja. Legyen szó akár a fiatal tanítványról Jen Yu-ról, akit szülei hamarosan férjül adnak, ám kiderül, hogy másba szerelmes, a Su-Lienről, aki titokban szereti Li Mu-pajt, vagy magát Li Mu-pajt, aki a lakonikus felszín alatt viszonozza a nő szerelmét.

Ahogyan tehát Austen lányai, úgy ezek a figurák is érzelmekkel élnek és próbálnak értelmet tulajdonítani szívük ütemének. Csak épp azokkal a lányokkal ellentétben, ezek az emberek húszpercenként verekedésben és kardcsörtében törnek ki. Érdekes egyébként, hogy bár a film alapjában véve Li Mu-paj és Su-Lien története, legalább ugyanennyire magáénak tudhatja Jen Yu és Lo is, akiknek a kapcsolatára ugyanolyan erőteljes figyelmet fordít a rendező - olyannyira, hogy a cselekmény ívét látszólag megszakítva egy egészen hosszú szegmensben meséli el, miként ismerkedett össze a két fiatal. Hiába tűnik azonban első pillantásra oda nem illőnek, ez a jelenet is csak gazdagítja a teljes képet és csak erősíti azt, hogy Lee-t itt tényleg érdeklik ezek az emberek, valamint az, hogy megmutassa a szerelem több változatát is. De a legfontosabb az, hogy a rendező hatásosan mesél és ha a cselekmény alapvetően lassan is megy előre, mégiscsak eléri, hogy érdekeljen bennünket ezeknek az embereknek a sorsa.

Más részről, amiként a szerelem, úgy a személyes szabadság kérdésköre is felvetődik a filmben, amit Lee az ifjú tanítvány karakterében és Su-Lien alakjában egyaránt igyekszik kibontani. Személyes szabadság pedig mindkettejük esetében mást és mást jelent: míg az ifjú lány szeretné magáénak tudni azt a függetlenséget, ami Su-Lien sajátja, hamar kiderül, hogy utóbbi csak látszólagos és legkevésbé sem olyan felhőtlen. Su-Lien hiába él férjezetlenül, hiába tehet kedvére bármit, béklyója ugyanúgy van, és ha másként is, de hasonlóan röghöz kötött. Ez a röghöz kötöttség pedig a korábban elhunyt férje iránt érzett tiszteletben rajzolódik ki - ez a tisztelet pedig akadályozza abban, hogy érzelmeit, érzéseit felvállalja aziránt a férfi iránt, akit igazán szeret. Szabadnak lenni ennek a filmnek a világában tehát azt jelenti: nyíltan, feltétel nélkül szeretni, felvállalni érzéseinket. Tragédia pedig ennek a beteljesületlensége és reménytelensége.

A tajvani rendező a rá jellemző csendesen szenvedélyes és bizonyos értelemben visszafogott módján ábrázolja ezeket a kapcsolati rendszereket és érzelmeket - abszolút alázattal, úgy, hogy egy percig sem hagyja, hogy az eredmény túlontúl érzelgős legyen vagy ne adj' isten giccses (pedig utóbbi bőven összejöhetett volna egy avatatlan rendező kezei között). Hol csak hagyja, hogy a kamera figyelje, amint két karakter beszélget egymással, hol a tájat szemléli, hol pedig engedi, hogy a szereplők a maguk érzelemvilágát harcművészetben kommunikálják. És itt jön képbe a film másik legnagyobb húzóereje, az akció. Az akciójelenetek, amelyek húsz év elteltével is pompásan hatnak, Yuen-Woo Ping koreográfusi tehetségét dicsérik (a Mátrix-filmekben, valamint a Kill Bill harcjeleneteinek megalkotásában is közreműködött), aki az egésznek adott egyfajta valóságtól elemelt, kvázi fantasy vetületet. A szereplők légies könnyedséggel röppennek ide-oda, háztetőről háztetőre, de ha kell, bambuszágakon egyensúlyoznak, és úgy küzdenek meg egymással (mintegy tökéletes kontrasztot képezve azokkal az elfojtott, ki nem mondott érzelmekkel, amelyek a szereplőkben dúlnak).

A wire-fu hathatós segédletével elkészített jelenetek lélegzetállító, már-már költői erővel bírnak, de ugyanez vonatkozik azokra a harcjelenetekre is, amelyek "csak" a színészek fizikumára hagyatkoznak. Majd' mindegyik ilyen jelenet lehengerlően felépített és látványos (van, amelyik pedig szimplán rendkívül szórakoztató, lásd az éttermes hacacáré), gondoskodva arról, hogy azért mégiscsak bőségesen eleget tegyenek a műfaji követelményeknek és a forgatókönyvben szereplő instrukcióknak, mely szerint itt láthatók majd minden idők legjobb harcjelenetei. Mondanám, hogy micsoda nagyképű gondolatok, de ha ezzel a határozottsággal nehéz vitatkozni. Pláne, ha teljesen helyénvaló.

Ennek a filmnek a zsenialitása tehát abszolút többrétű, gyönyörűsége egyszerre fakad belülről és kívülről egyaránt. Peter Pau nagyszabású képei hűen szolgálják mindkét dimenziót, ahogyan a színészi játékok is kiemelkedően jók. Chow-Yun Fat, akit sokan John Woo akciófilmjeiből ismerhetnek, ezúttal is minimál mimikával, de annál érzékletesebben keltette életre karakterét (valószínűleg a legjobb alakítása, amit láttam tőle), Michelle Yeoh pedig hasonló alázattal, finom, nőies eleganciával játszott, a legnagyobb és legszerényebb bölcsek tekintetével megáldva. Ki kell emelni még Ziyi Zhang-ot is, aki Jen Ju-ként a nagyravágyó, mindentudó és vehemens fiatalok energiájával és érzékenységével volt jelen a filmben. Olyan ez a film, amelyből kevés van: amely mind érzelmességével, mind pedig letaglózó látványilágával és akciójeleneteivel is képes lenyűgözni. Olyan film, ami minden ízében nagyszabású és epikus - és teszi ezt úgy, hogy a magam részéről egy percig sem éreztem azt, hogy ő most nagyon, de nagyon nagy akar lenni. Egyszerűen csak az és kész. Többek között azért, mert megvan hozzá az a hatalmas szíve. Azzal pedig ugyebár nem dicsekszik az ember.

Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.