2084-ben járunk. Douglas Quaid (Arnold Schwarzenegger) építőipari munkásnak furcsa, visszatérő álmai vannak, ezekben az álmokban pedig a Marson van egy számára ismeretlen nővel. Habár a férfinak látszólag megvan mindene, gyönyörű felesége (Sharon Stone) és szép lakása, álmai nem hagyják őt nyugodni. Amikor pedig egy hirdetésben meglátja, amint egy turisztikai cég úgy utaztat embereket, hogy csupán az utazásnak a meg-nem-történt emlékképeit ülteti be a delikvens fejébe, kapva kap az alkalmon. Kollégája ugyan nem javasolja, mégis elmegy a céghez, és ezzel a lendülettel be is fizet egy marsi utazásra. A művelet azonban balul sül el, Quaid már az elején begőzöl és szent meggyőződése lesz, hogy ő már járt korábban a Marson - csak épp nem turistaként. Innentől kezdve rövid időn belül azon kapja magát, hogy nem csak a kormány emberei, de még a felesége is ki akarja őt iktatni. A férfinak ezt követően tisztába kell jönnie saját magával és azzal, hogy mégis miért akarják őt eltenni láb alól. Mindeközben a Marson egyre több a lázongás az elnyomó hatalom ellen, és nagyon úgy tűnik, hogy hősünk személye a kulcs a békét illetően.
Paul Verhoeven 1990-es filmjét jó eséllyel látta már minden akciófilm-rajongó. Akár még régebben, mozibemutatója idején, vagy később VHS-en, esetleg a nagyobb televíziócsatornák valamelyikén. Arnold Schwarzenegger legismertebb filmjei közé tartozik, egyben a színész egyik utolsó igazán klasszikus filmje. Habár ezt követően készítette el a Terminator második etapját, ami végérvényesen szupersztár-státuszt kölcsönzött neki, a kilencvenes évek alapvetően egy-két kósza gyöngyszemen kívül nem hozott neki sokat (kósza gyöngyszem alatt értsd: Az utolsó akcióhős, illetve True Lies - Két tűz között). Verhoeven azonban még időben felismerte a színészben rejlő definitív, akcióhősi, tesztoszterontól és öniróniától duzzadó potenciált és elhozta nekünk a Total Recall-t.
A film - mint azt talán kevesen tudják - már a nyolcvanas évek közepe táján is egy ideig fejlesztési fázisban leledzett, ám ekkor még Dino De Laurentiis produceri fennhatósága alatt készült volna el. Laurentiis ekkor még olyan színészekben gondolkodott a főszerepet illetően, mint William Hurt, Patrick Swayze, illetve Richard Dreyfuss. A Philip K. Dick rövid történetéből készült film forgatókönyvét eredetileg Ridley Scott Alienjének forgatókönyvírói, Dan O'Bannon és Ronald Shusett jegyezték, ám úgy tartja a fáma, hogy az évek folyamán közel negyvenféle verzió látott napvilágot, mire végső formát öltött a szkript. A Laurentiis-féle, el nem készült Total Recall egyik további érdekessége, hogy a kanadai horrorrendező, David Cronenberg is a közelébe került a projektnek. Cronenberg szerződtetése - aki azt megelőzően olyan filmeket tett le az asztalra, mint a Videodrome, A légy, illetve a Két test, egy lélek - alapvetően merész, ám annál zseniálisabb húzásnak minősül még harminc év távlatából is, de nem csoda, hogy végül nem ő lett a befutó. Későbbi feljegyzések szerint bőséggel voltak kreatív nézeteltérések, az ő koncepciója a kész filmet illetően merőben más volt, mint a forgatókönyvíróké. Utóbbinak a célja az volt, hogy egy kvázi marsi Indiana Jones-t hozzon létre, előbbi hűségesebb próbált lenni az alapanyaghoz, ami sajnálatos módon sokaknak nem volt ínyére. Ehhez azonban hozzá kell tenni azt, hogy a kész változatban bizony akadtak olyan finomságok, amelyek még Cronenbergtől származtathatók.
Miután nem jutottak közös nevezőre az alkotók és - főként - miután egy hasonlóan nagyobb költségvetésű science-fiction, a David Lynch által rendezett Dűne csúnyán elhasalt a mozipénztáraknál, Laurentiis érdeklődése alábbhagyott. Ezt követően jött a képbe Schwarzenegger, aki szemet vetett a projektre, aki megfűzte a Carolcót, hogy vegye meg a jogokat, majd ő maga, személyesen cserkészte be a dán rendezőt, Paul Verhoeven-t, aki ekkor már maga mögött tudhatta első nagy amerikai moziját, a Robotzsarut. Az akciósztár és az erőszakos filmjeiről ismert direktor párosáról pedig nem is mondhatnánk mást, mint hogy az Isten is egymásnak teremtette őket.
Verhoeven bevonása a projektbe legalább annyira izgalmas, mint amilyen izgalmas lett volna az, ha Cronenberg rendezi a filmet (bár talán utóbbi filmje feltételezhetően ridegebb lett volna). A direktor ekkorra már bizonyította azt, hogy nem ijed meg a kihívásoktól és hogy ha kell, makacs módon viszi vászonra a saját elképzeléseit. Az pedig, hogy Schwarzenegger személyében egy rajongóra lelt, biztosíték volt arra, hogy senki ne szóljon bele abba, hogy mit és hogyan csinál. Ennek köszönhetően a Total Recall - Az emlékmás egyszerre lenyomata mind a nyolcvanas évek fésületlen, tesztoszterontól duzzadó világának, mind pedig Verhoeven kérlelhetetlenül, mocskosul, szórakoztatóan erőszakos stílusának.
Habár a rendező másik két, zseniális sci-fijéhez - a Csillagközi invázióhoz és a Robotzsaruhoz - képest érezhetően kisebb éle van, még így is igyekezett valamit kiélezni az elnyomók és elnyomottak közötti egymásnak feszülésből. Jelen esetben a Marson élő mutánsok és emberek érezhetik magukat elnyomva egy jégszínű zsarnok által, aki csak a profitot tartja szem előtt és aki kénye-kedve szerint vonja meg a lakosságot az oxigéntől. Ebbe a küzdelembe csöppen bele mintegy Hitchcock-i, mit sem sejtő ártalmatlanként Quaid. Quaid persze csak első ránézésre everyman, múltjának szálait kibogozva sok meglepetés éri, ám még így is fényévekre vagyunk a Predator és a Kommandó instant, izomtól duzzadó faszagyerekétől (izom itt csak két jelenetben duzzad látványosan, már ez is beszédes). Verhoeven - megint csak kvázi Hitchcockot idéző (Észak-északnyugat) - üldözésdramaturgiát alkalmazva meséli el a történetet, meg-megszakítva szükségszerű expozíciókkal, felfűzve a cselekményt akciójelenetek mindenféle válfajára. Ezek a jelenetek pedig amilyen változatosak, annyira szórakoztatóak. A golyó ütötte sebek Verhoevenre jellemző módon hatalmas, véres kráterekként szaggatják a szerencsétlen áldozatokat, karok szakadnak le és ha kell, akkor egy patkány vérével festi vörösre az egész képernyőt. Még így, harminc év elteltével is habzó szájjal, örömködve lehet nézni ezeket a képsorokat.
Maga Schwarzenegger is kellő humorral oltotta be a karaktert és bizonyos fokú érzékenység is társult az alakításához. Itt is fél kézzel lerendez mindenkit, ahogyan mondjuk a Kommandóban, de nem csak az izmaival van jelen, karakterénél mindvégig érezhető (a maga szerethetően bumfordi, Schwarzenegger-i módján), hogy nem teljesen érti, mi zajlik körülötte. Mivel a film olykor eljátszik az álom és valóság, valamint vélt és valós identitás szembenállásával, eleve több játszóteret enged színészének arra, hogy kibontakozzon. Arnie ugyanúgy hitelesen formálja meg a tudatlan, életéért küzdő állampolgárt, mint az életeket mentő titok birtokában lévő beépített embert. Azonban nem csak az ő játéka gondoskodik arról, hogy mindez a játék még harminc év múltán is működjön, hanem Verhoeven erőteljesen túlzó stílusa is közrejátszik. Túlkapásai, egydimenziós, mégis mulattató mellékszereplői és gonosztevői úgy szórakoztatóak, hogy mindvégig tökéletesen tisztában vannak szerepükkel és nem várják el mindenáron a nézőtől azt, hogy halálosan komolyan vegyék őket (ahogyan a film sem veszi magát halálosan komolyan). Sharon Stone szerepe például nem túl hálás, mégis látható örömmel veti bele magát a dolgokba, Michael Ironside definitív B-filmes rosszfiúként acsarogja végig a másfél órát (zseniális, hozzáteszem), Rachel Ticotin Arnie partnereként pedig mindent megtesz azért, hogy egyenrangúvá váljék vele. (Azért innen látszik, hogy Verhoeven mennyire másként kezeli a női szerepeket - még ha elsőre degradálónak is hathat az, ahogyan mutatja őket.)
Ami mellett még nem mehetünk el, az a film kiállása. A marsi helyszínek vöröse megalapozza a film képi világát és bár a futurisztikus szcenárió, valamint a trükkök és azok helyenkénti rajzfilmszerűsége olykor így, ennyi idő távlatából avíttnak hat, azért mégis muszáj értékelnünk azt a belefektetett energiát (az, ahogyan oxigén hiányában kiguvad a szem és szép lassan eltorzul az arc, egészen frenetikus és rémálomba illő). Látványfilm ez, amely egyik legnagyobb erejét a helyenkénti groteszk képekből nyeri - gondoljunk akár Schwarzenegger női alakjára és annak átváltozására a váróteremben, vagy éppen a mutánsok küllemére. Kiváltképp érdemes felidézni az ellenállók vezéreként háttérben szálakat mozgató Kuatót, aki egy férfi kinövéseként éli az életét. Ha hozzávesszük azt, hogy mindez a korához képest meglehetősen magas büdzsével rendelkezett - 50-60 millió körül mozgott -, akkor azt mondhatjuk, hogy lenne mit tanulnia a mai blockbustereknek, látványfilmeknek merészség terén. Ugyanígy, a mutánsok szerepeltetését illetően fun factként álljon itt: maga az ötlet még David Cronenbergtől eredeztethető, az ő verziójában szerepeltek, bár a stáblistán semmilyen formában nem tüntették fel őt végül.
Mindent összevetve a Total Recall - Az emlékmás mindenképpen megérdemli, hogy újranézzük és hogy keblünkre öleljük. Az, ahogyan Verhoeven akciót rendez mind a mai napig egyedülálló, vérben tocsogósan szórakoztató, Schwarzi egysorosai pedig viszik a pálmát. Ezzel együtt maga a sztori kellő mennyiségű fordulattal van telepakolva, amelyek két akciójelenet között is képesek megragadni a nézői figyelmet. Olyan film ez, amit ma már nyilván másként csinálnának (csinálták is, lásd Len Wiseman 2012-es vérszegény remake-jét), de így, ebben a formában, a maga B-filmes bájával és Jerry Goldsmith heroikus, az Alien sci-fi horror hangzásvilágát megidéző muzsikájával együtt páratlan élményt nyújt. Most pedig megyek, elugrok a Marsra. Találkozunk a partin!