"Ki az a Piszkos Harry?" - kérdezi a film egy pontján a Schwarzenegger által megformált Danko. Pedig akár ismerhetné is: eszközeiben ugyanúgy nem válogat, mint Harry, igazságérzetét legkeményebb kőből faragták és ugyanúgy ellene van annak, hogy a bűnözőknek bármiféle jogot adjanak. Náluk ugye az első két hétben a bűnöző nem is beszélhet ügyvéddel. Addig meg akár a szart is kiverhetik belőle.
Persze Danko Oroszországból jött, az azért mégiscsak feltűnik, hogy az ő habitusa, stílusa csak-csak elüt újdonsült amerikai társától, aki bár szintén rugalmasan kezeli a szabályokat, azért inkább afelé hajlana, hogy menjenek papírforma szerint a dolgok. Legfeljebb rossz képet vág hozzá.
Walter Hill 1988-as filmje egy olyan buddy movie, ami a szub-zsáner megszokott felállásának megfelelően különbözőségekre alapoz. Itt azonban - teszem azt a 48 óra vagy a Halálos fegyver című filmekkel ellenben - kevésbé szociográfiai vagy személyiségbeli differenciák adják az alapot, hanem kulturális, földrajzi értelemben van jelen mindez a konfliktus. Míg Danko orosz, tehát az alkotók perspektívája szerint precíz, karótnyelt, pragmatikus, kapitalizmus-ellenes és vodkával feszültséget oldó, addig kényszerűségből lett társa hanyag, laza, enyhén faragatlan figura. Azonban amíg a Rocky IV-ben még a két állam és két hatalom egymás ellen vívott csatát két ember személyében a bokszringben, addig itt vállvetve kell, hogy harcoljanak a kábítószerkereskedelem ellen. Ott Dolph Lundgren testesítette meg a szófukar hidegvért, itt Schwarzi. Hajuk egyébként egyforma, tekintetük szintén, ezek az orosz muszklipacsirták már csak ilyenek.
A Vörös zsaru a sztoriját tekintve nem túl erős, de Hill nem is mindig feltétlen abban jeleskedett. Inkább a dinamika, a szereplők közti durván faragott kémia, a humor, valamint a koszos, eleganciát messziről elkerülő, még szórakoztatóan nyers jellegű akciójelenetek képezik az ő erősségét. Adott egy orosz rendőr, aki minden áron el szeretne kapni egy megátalkodott kábítószerkereskedőt. Emberünk Amerikába szökik, Danko oda is üldözi, hogy a helyi hatóságokkal lefegyverezze őt. Ennyi és nem több. Szögegyenes narratívával rendelkezik a film, amit meg-megszakítanak a már említett stílusú akciójelenetek, amiket közben rövid, de annál humorosabb szóváltások színeznek ki. Nincsen különösebben kiglancolva a konfliktus, illetve a háttérben megbúvó bosszú-szál (a gonosztevő tesóját még régebben Danko ölte meg), egyes mellékkaraktereknél pedig inkább azt éreztem, hogy csak töltelékként szerepelnek, vagy járulékos veszteségként. Ez utóbbi kategóriába tartozik a frissen felfedezett Gina Gerson, aki Viktor feleségét alakítja (Gershon később, 1996-ban a Fülledtséggel robbant be leginkább a köztudatba), vagy a látássérült rab, akinek stílusa, megjelenése szórakoztató, de csak egy karizmatikus mellékszereplő. A lényeg azonban úgysem feltétlen ez, hanem a központi duó, ami miatt úgyis mindenki újra meg újra megnézi a filmet.
Belushi és Schwarzenegger párosa eltalált, kontrasztos, kontrasztjukból fakadóan pazarul szórakoztatóak, még ha tulajdonságaikat tekintve sokszor látottak is. Komikusi dinamikájuk részben abból fakad, hogy Belushi szövegel és picit lustábban, "beleszarok"-módra végzi a munkáját és Arnie faarccal hallgatja/nézi azt és mélyen megbújó fájdalommal próbál hozzá asszisztálni. Mimikája tehát minimális, viszont pont ebben a minimalizmusban rejlik a bája az ő alakításának. Egy jégtömb ő, aki fokozatosan olvad fel a cselekmény során, hogy aztán a végén már szinte baráti hangnemet üssön meg. Hill jól kezeli ezt a fokozatos változást is. Nincsen túlcsavarva, szimpla, de hiteles, ahogyan két teljesen eltérő attitűddel és kulturális háttérrel rendelkező férfi minden differencia ellenére csak-csak rájön, hogy a rendőr az Oroszországban és Amerikában is ugyanúgy rendőr. Ergó, potenciálisan barát és kolléga. Még ha korlátok között is.
Itt egyébként Arnold még relatíve pályafutása elején volt, de már túlvolt több nagy sikerén is: a '84-es Terminátoron, a '87-es Ragadozón, de a Kommandót is maga mögött tudhatta már, ami ugye a B-filmek egyik legnagyobb klasszikusává nőtte ki magát. Eddigre már bőven elhitte neki mindenki, hogy fél kézzel le tud rendezni egy egész hadsereget, így nem esett nehezünkre elhinni azt sem, hogy orosz rendőrként teszi ezt a gaz, kábszeres csirkefogókkal. Itt ugyan egy-két kivétellel nem jutott neki igazi, klasszikus egysoros, de arckifejezésével azért kárpótolt. Plusz, néhány remek akció is kijárt neki, kezdve a nyitójelenet szaunás csörtéjétől a kórházi csihipuhin át a finálé buszos vadulásáig (amit eredetileg autóval terveztek megoldani, de Walter Hill úgy érezte, Schwarzeneggerhez sokkal jobban passzol az autóbusz).
Belushi jelenléte társa mellett leginkább humoros oldószerként értelmezhető: instant szimpatikus, vicces "srác" volt már ekkor is, fizimiskájával, viselkedésével ő a tunya amerikai, aki megfordul a csinos nővérke után, félhangosan megjegyezve azt magának (hogy aztán kiderüljön, a nővérke igazából férfi, aki éppen megölte az általuk kihallgatni kívánt személyt). Komikusi vénája már ekkor felszínre kacsintgatott, hogy aztán későbbi filmjeiben, sitcomjaiban ezt maximálisan kamatoztathassa.
Összességében egy élvezetes akciókomédiának tartom a Vörös zsarut, aminek akciói, dinamikája, központi kémiája jó, a kulturális különbözőségek és az, hogy az orosz végre nem sztereotip gonosz (még ha picikét sztereotip is), dicsérendő, viszont ennél jobbat is ismerhetünk a műfajban. A főgonosz nem zavar sok vizet azon túl, hogy gonoszul és irritáltan néz, a sztori pedig inkább csak felskiccelt. Bár ez utóbbi nyilván több klasszikus, nyolcvanas-évekbeli akciófilmre jellemző és nem feltétlen érzem negatívumnak, inkább csak megjegyzem, mint észrevételt. Ehhez pedig még azt is hozzá kell tenni, Hillre alapvetően jellemző, hogy előszeretettel változtat ad hoc a forgatókönyvbeli dolgokon a forgatáshoz érve, így ezzel is magyarázhatjuk mindezt. Akárhogy is, érdemeit nem lehet elvenni, hiányosságaival együtt is egy dögös, élvezetes akciófilm, még így 35 év múltán is. Közönségét egyértelműen megtalálta még a mozikban való bukást követően is.